Ahogyan az elmúlás végül mindannyiunk számára elkerülhetetlen, úgy az öregedés is az. Mégis olykor könyörtelen minősítésekkel, udvariatlan hozzáállással állunk az idős emberekhez. Mintha elfelejtenénk vagy sosem jutott volna eszünkbe, az idő múlása bizony bennünket is előbb-utóbb utolér majd.
Az időskorral, idős emberekkel kapcsolatos 21. századi társadalmi attitűd szomorú képet fest. Nem csak a társadalmi közgondolkodás, de az egészségügy és szociális szféra szereplőinek hozzáállása is gyakran lemondó és arrogáns. A mai kor társadalmi üzenete többnyire mellőzi a megbecsülést. Az idős ember felesleges, nem termel hasznot, nem csak a világ számára teher, de a család számára is kihívás.
Na de hogyan jutottunk idáig? Mennyit ért régen egy idős ember?!
Amikor még nem volt tévé, generációk töltötték együtt az estét, és minden korosztálynak egyenlő létjogosultsága volt. Az idősek különleges tiszteletnek örvendtek, a kor érdemnek számított, a bölcsesség tudást hordozott. Életre tanították utódaikat, tovább adományozták hagyományaikat, a rituálék igazi támpontot jelentettek az élet nehéz helyzeteiben történő eligazodáshoz.
De vajon mennyit ér az idős ember most?
Mára kifogyni látszódnak a rituálék. A magas kor megéléséért nem jár tisztelet. Az idős ember bölcsességét avítt okoskodásként éljük meg, s kevésbé vagyunk kíváncsiak családi hagyományainkra, pedig önmagunk megismeréséhez az út családi hagyományainkon át vezet.
Az infotechnikai eszközök térnyerésével szinte minden információ elérhetővé vált, ezáltal felesleges lett sok más, ami anno érték volt. Meglazultak a valós személyes kapcsolatok, elkopott a generációkon átívelő tanulás, mellőzhetővé vált a munka világában az ember,é s egyszer csak elkezdtük nem tudni a valóságot, a virtuális tér púder rózsaszínje igazi értékválságot okozott.
Az élet természetes rendje, hogy a fejlődés hoz változást, és rohamos haladással is jár, és ezt a tempót mindannyiunk számára kihívás követni. Felgyorsult világunkban fogyni látszik a megértés, az egymás iránti finom elfogadás.
A fiatalabb generáció sürgetőn türelmetlen az idős emberrel szemben, a meglassult gondolkodás idegesítő, a megcsontosodott darabos mozgást kivárni nincs idő.
Van abban valami különös, ahogyan mások öregségét szemléljük. Többnyire felülről, távolról, kívülállóként mintha mi megúszhatnánk az élet e nehéz szakaszát.
Pedig az öregedés kétélű fegyver. Előbb-utóbb szembe kell néznünk önmagunk öregedésével, másrészről felelnünk kell azért, ahogyan bánunk az idős emberekkel. A kölcsönhatás törvénye ebben a viszonyrendszerben is érvényesül, vagyis az idős embernek is felelnie kell viselkedéséért.
Egyetemes és mindenkire vonatkozó igazság, hogy viselkedésünk, kommunikációnk többnyire hatással vannak a történések végkimenetelére s ezen megnyilvánulások az interakcióban részt vevők minőségi együttműködésének záloga. Amilyen az akció olyan lesz a reakció. Hogy megboldogult nagyanyámat idézzem, akitől sok egyéb más elhíresült okos mondást is megörököltem:
„Amilyen az adjon Isten, olyan lesz a fogadj Isten!”
Talán az hozhatna némi megoldást, ha önmagunkra nem öregként vagy fiatalként, nőként vagy férfiként tekintenénk, szerepeink amúgy is ennél jóval szélesebb skálán mozognak. A címke specifikál, szűkre szab, korlátok közé helyez, és csökkenti lehetőségeinket, elkezdünk magunkra egyféleképpen gondolni, pedig ami mindenkire igaz, hogy elsősorban emberek vagyunk, s mind szeretetre és megbecsülésre vágyunk.
A tényeket kár tagadni. Nem arról beszélek, hogy fordítsunk hátat az igazságnak. Jó színesnek lenni és tartozni sok csoportba. Sokkal inkább arról beszélek milyen csodásan tág a világ és benne mi. Milyen nagyszerű öregnek, és mellette nőnek és férfinak is lenni.
Milyen jó lenne, ha eljutnánk odáig, hogy az idős emberekre nem egyetlen címke tartalma alapján gondolunk. Nem főleg öregként, hanem emberként inkább, és nőként is akár, aki lehet anyja valakinek, másnak szomszédja, ugyanakkor jó barát. A sort a végtelenségig sorolhatnám.
Nézzünk egymásra globális értékként. Mindenkiben ott a tudás. A megtapasztalás. Vagyunk hagyományok ismerői. Családi titkok hordozói.
Nagyszüleink és szüleink, az idős emberek a híd önmagunkhoz. Ők a mi eredetünk, a tudás. Általuk vagyunk azok akik. Történeteik által, a mi életünk a ráadás.
