Aki kíméletlen harcot vív az állatok mentéséért 1. rész

Elképzelhető bárki számára, hogy Magyarországon több mint egymillió a kóbor állatok száma?
És az elképzelhető bárki számára, hogy évente közel húszezer állatot ölnek meg csak a gyepmesteri telepeken?
Pedig a számok valósak, éppen ezért rengeteg kérdést vetnek fel. A válaszokat Vidra Betty, a PCAS Állatmentő  Egyesület elnöke segítségével próbáljuk megtalálni kétrészes interjúnkban.

Hogyan alakulhatott ki ez a helyzet ebben a picike országban?

Számomra is döbbenetes számokról beszélünk, de igaz. Az állattartók felelőtlen viselkedésével, illetve a hatóságok nemtörődömségével és elnéző magatartásával naponta szembesülünk.
Magyarországon ma még nem valósult meg a felelős állattartás. A kérdés mindig az, mielőtt egy állatot magunkhoz veszünk, hogy megfelelő körülményeket tudunk e számára biztosítani élete végéig. A megfelelő körülmények alatt értem az adott fajtára jellemző igények kielégítését; elhelyezés, táplálás, gondozás, és szükség szerinti orvosi ellátását.  Amíg nem következik be egy teljes szemléletváltozás és az állatra tárgyként, illetve biológia hulladékként tekintünk, képesek vagyunk bántalmazni, kidobni vagy akár megölni, addig ez a helyzet nem is fog megváltozni.

Radikális szavak, erős jelzők. Mennyire van bennük az állatvédő vehemenciája és mennyire a valós tapasztalatokat szerző szakember véleménye?
A kiszolgáltatott állatok védelmében nem lehet elég vehemensnek lenni. Én tényleg olyan vagyok, akit ha kidobnak az ajtón, visszamászik az ablakon. De ma már egyre inkább az értelmes párbeszédben és az összefogásban hiszek, ezért programjainkat is ennek a jegyében alakítjuk ki. Ez azonban nehéz terep, sok idő kell, amíg a változások beindulnak, s a gondolat elültetését követően a fejekben megszülető elhatározás aktív cselekvéssé változik. Addig marad az azonnali és indokolt esetben a radikális beavatkozás, ami a dolog természetéből adódóan nem feltétlenül csendben és békésen zajlik le.

Hogyan került kapcsolatba az állatvédelemmel?
Mondhatom, hogy állatvédőnek születtem, egészen picike koromtól vonzódtam az állatokhoz. Sosem babáztam, ellenben rengeteg plüssállatom volt, mindig velük játszottam.  A húst ösztönösen elutasítottam, anyukám csak csellel tudta megetetni velem. Később már magamtól döntöttem el, hogy vegetáriánus leszek, képtelen lennék állati termékeket fogyasztani. Az állatok kiszolgáltatott helyzetét tapasztalva egyértelmű volt, milyen utat választok magamnak.

Térjünk vissza arra a témára, hogy miért vagyunk rossz gazdái a kedvenceinknek?
Sajnos valóban rosszak a tapasztalatok. Évente csak Magyarországon többtízezer kutya kerül gyepmesteri telepre, a kóbor álatok száma pedig eléri a már említett milliós nagyságrendet. Az állatokat még mindig tárgyként kezeljük, egy nehéz életszakaszban az állat az első, akitől megszabadulunk, pedig van humánus megoldás.  Mi külön kategóriákba soroljuk az állattartókat pontosan azért, hogy fel tudjuk mérni a beavatkozás szintjeit és lehetséges módozatait.

Ezek szerint nem csak szimplán rossz vagy felelőtlen állattartó van, de annak különböző mélységeire is találtak definíciókat. Avasson be.
A legrosszabb, az általunk reménytelennek nevezett kategória. Ez az állattartó tárgyként kezeli állatát, mely semmilyen értéket nem képvisel számára; bántja, kiköti, nem eteti megfelelően. Ezeket az embereket csak a törvény erejével tudjuk távol tartani az állattartástól.

Az „okos” állatbarát az, aki úgy véli, mindent tud az állattartásról, nem kér és nem is fogad el tanácsokat. Ők általában problémás állatokat nevelnek, ezek az állatok támadják meg gazdáikat, vagy másokat. Ezek az emberek sajnálatból nem ivartalanítják az állatukat, de utcára teszik a szaporulatot, esetleg előbb-utóbb megszabadulnak az állattól is. Velük ugyan lehet kommunikálni, de nagyon óvatosan, mert könnyen bezárulnak, hiszen az egójuk nem engedi meg, hogy tanácsokkal lássuk el őket.

A legkevésbé problémás csoport azoké, akik szeretik az álaltokat, megfelelően is tartják őket, de főleg anyagi okokból nem tudják többé ellátni az állatot. Ők elfogadják a segítséget, csak sokszor nem tudják hova forduljanak. Ebben az esetben tetőzheti a problémát, ha idős vagy beteg az állat, mert őket gazdásítani elég nehéz, hiszen mindenki fiatal és egészséges állatot szeretne magához venni.

Az interjú előtti beszélgetésünkben említette, hogy a legnagyobb veszély, ami érheti az állatot, ha kitesszük az utcára, mert a gyepmester által befogott állatra szinte a biztos halál vár.
Ez így van. Magyarországon nagyságrendben háromszáz gyepmesteri telep működik, egy részük illegálisan. A kóborló állatot automatikusan veszélyesként kezelik, ezért befogják, s két hetes karantén után –ha nem jelentkezik érte a gazdája, vagy nem viszi el senki -, megölik.

A gyepmesteri telepek fenntartása önkormányzati feladat. Mi a gond ezekkel a telepekkel?
A tartás körülményei a legtöbb helyen az elvárható minimumot sem érik el. Szűk, takarítatlan ketrecekbe zárják az állatot, ahol sokszor még forgolódni, kényelmesen elnyújtózni sincsen helye. Többször tapasztaltuk, hogy egyáltalán nem etetik őket, a beteg vagy sérült állat semmilyen ellátásban nem részesül.  Számos esetről tudunk, amikor elpusztításuk nemhogy nem humánus, de egyenesen barbár módszerekkel történik. A gyepmesteri telepre került állatok egyszerűen „eltűnnek” a rendszerben.

A hatályos törvények előírják, hogy a gyepmesteri telepeknek kötelező a befogott állatokról a nyilvánosságot tájékoztatni.  Úgy gondolom, az internet segítségével ez elég egyszerűen megoldható lenne, azonban vagy nem hozzák létre ezeket a felületeket, vagy van ugyan, de senki nem tud róluk, mert nem menedzselik megfelelően.  Így, vagy úgy, a végeredmény majdnem minden esetben ugyanaz, az állatokat megölik.

Meg kell említenem, hogy akadnak szép példák is a gyepmesteri telepek megfelelő működésére, ahol az állatok tartása humánus keretek között zajlik, s megvan a kialakult kommunikáció is a szervezetek között, együtt tudunk dolgozni az állatok mentésében, de ezek még elég egyedi esetek, s ezeket a telepeket szinte minden esetben állatvédők tudják az önkormányzattal kötött szerződés keretében működtetni.

Mit tesznek Önök a gyepmesteri telepeken lévő állatok megmentéséért ? 
Folyamatosan járjuk a telepeket, rengeteg képet készítünk és kapunk állatvédő barátainktól az ott lévő állatokról. Ezeket kitesszük az oldalainkra és igyekszünk ideiglenes befogadókat vagy gazdát találni számukra. Az idő a leginkább ellenünk dolgozó tényező, ha eltelik a 14 nap, nem sok mindent tehetünk, az állatot elpusztítják. Egyre jobban támaszkodunk a közösség segítő erejére, a sok kudarc mellett vannak igazán szép történeteink is.

Az SOS sintértelep oldalunkon eddig harminc adminisztrátori jogosultságot osztottunk ki, tehát folyamatosan nő azoknak a köre, akik a közvetlen életveszélyben lévő állatokról anyagokat tudnak feltölteni. Ezt igazi összefogásként értékelem.

Munkánkat tovább árnyalja, hogy az azonnali beavatkozáson túl, megpróbálunk tárgyalni az illetékesekkel, s közösen olyan alternatívákat kidolgozni, melyek érezhető változásokat hoznak a gyepmesteri telepek működésében. Hiszem, hogy hosszabb távon az érdekek egyeztetése, a közös gondolkodás és az összefogás szolgálja legjobban az állatok érdekét.

Folytatjuk… az interjú 2 részét hamarosan olvashatják.