Életkérdések, mindennapi szituációk, mindent megváltoztató fordulatok. Évszázadok óta a drámairodalom legfontosabb színterei. A fókuszban többnyire a főhős és a többi szereplő dilemmái állnak aszerint, kinek milyen személyiségjegyeket, milyen karaktert adott a drámaíró.
A hagyományos előadások során a néző, mint külső szemlélő szembesül az emberi sorsokkal, a darabban feltett morális kérdésekkel, a társadalmi igazságtalanságokat és tabukat feszegető történettel. A 21. századi színjátszás létrehozói azonban egyre többször vonják be a közönséget. Ma már egyáltalán nem szokatlan, amikor közvetlenül az előadás végén, a rendező és a színészek egyfajta közönségtalálkozón ismerik meg a hatást, amit a darab során kiváltottak.
Interaktív, kísérleti színház született
A Másfél óra – társasjáték a végzetről darab újdonsága, hogy nem az előadás végén, hanem a darab közben jön létre a színészek és a közönség közötti interakció. Ez azért is szokatlan, mert a történet egy sorsfordító pontján állítják meg a darabot. Andráska Zsófia Gestalt terapeuta moderálásával, a nézők elmondhatják a saját véleményüket, megoszthatják az élményeiket. Reagálhatnak egymásra, ütköztethetik a nézőpontjaikat. Ezekre a visszajelzésekre pedig maguk a színészek is reagálnak, saját, személyes élményeiket is feltárva. Ezután a rövid beszélgetés után folytatódik az előadás. Ez a kockázatot is magában rejtő szokatlan megoldás, újfajta megközelítés a színészek és a nézők számára is.
Kizökkenti-e a művészeket, megzavarja-e a nézőt az élményben? Vagy sokkal inkább pozitív formában tesz hozzá a kikapcsolódáshoz a közönség oldaláról, a színészi játékhoz pedig a szereplőknél.
Ezekre a kérdésekre kerestük a választ a bemutató után, az alkotókkal beszélgetve.
Hogyan született meg a szándék egy ilyen színházi élmény létrehozására?
Gaál Ildikó rendező, szerepe szerint a főszereplő felesége:
Több olyan produkcióval találkozhatnak a nézők, ahol az előadás végén a színészekkel lehetőség van megbeszélni az élményt és annak hatását. Mi viszont a darab közben, a történet egy pontján állítjuk meg a színészeket. Ekkor kezdeményezünk beszélgetést a közönséggel, és hallgatjuk meg a véleményüket a történet alakulásáról, a szereplők reakcióiról.
A nézők szívesen fejtették ki a véleményüket. Sőt, a különböző nézőpontokat ütköztették is egymással.
Örültünk ennek a pozitív reakciónak. Az előadás előtt azt is felajánlottuk, hogy a résztvevők aktívan is bekapcsolódhatnak amikor úgy érzik, hogy erre igényük van. Mivel a történetben végig telefonon zajlanak az események, felhatalmaztuk a nézőket, hogy telefonhívással ők maguk is részesei lehetnek a folyamatnak. Ezzel akár alakítva is a történetet. Erre végül is senki nem vállalkozott, azonban amikor megállítottuk az esemény sort, akkor többen is bekapcsolódtak a beszélgetésbe. Kifejtve a saját véleményüket.
Az interakciókat az is segítette, hogy az előadás szobaszínházi megvalósításának köszönhetően, tulajdonképpen egy térben, egymáshoz nagyon közel ülnek a művészek a hallgatósághoz. Mondhatjuk, hogy fizikai értelemben is, mindenki része az előadásnak. Mennyire hat a színészekre ez a térbeli elhelyezés?
Molnár Gusztáv, a darab főszereplője:
Erős, érdekes visszajelzés. Nem csak a fizikai értelemben vett közelség hat ránk, hanem a fordulatok érzelmi hatása is. Ahogy reagálnak a nézők. Amiket elmondanak a beszélgetés során. Az is újszerű volt számomra, mi érintette meg leginkább őket. Melyik szereppel azonosultak, mikor nevettek, mikor lett nagy a csend. Ez színészileg is hat rám. A darab során végig jelen vagyok. Minden jelenetben. Érdekes módon keveredik bennem a szerep szerinti és a színészi énem, a nézők reakciói függvényében.
Nem tudom, tulajdonképpen nem is akarom kivonni magam a hatás alól. Ez egy lelkileg nagyon erőteljes történet. Olyan létkérdések merülnek fel benne, ami tulajdonképpen bárkivel megtörténhet. Ezért magénemberként és színészként is azonosulni tudtam a szereppel. Nekem elsősorban a transzgenerációs, szülő-gyerek kapcsolatról szól.
A nézők pedig a beszélgetés során a férfi-nő viszonyokat, a párkapcsolati kérdéseket, az ebben való felelősségvállalást emelték ki, arra reagáltak a hozzászólásaikban.
Az évek során többszáz közönségtalálkozón vettem részt. Azonban ebben a formában, amikor az előadás közben kezdünk beszélgetni a közönséggel, nekem is újszerű. Izgalmas, és hat rám. Mindaz, ami a nézőben lecsapódik, amit megoszt velünk ebben a beszélgetős részben. Úgy érzem a közönség elvisz magával valami pluszt. A darabban kötött szöveg van. Így a visszajelzések hatására sem térünk el ettől. Viszont a hangsúlyok változhatnak.
Gaál Ildikó rendező, szerepe szerint a főszereplő felesége:
Úgy érzem fordítva is igaz. Gusztáv például a közös beszélgetésben a személyes élményét is megosztotta. Egy kis időre kilépett a szerepéből, és a saját gondolatait, érzéseit, az életében vele történt eseményt osztotta meg a jelenlévőkkel. Nem is gondoltam arra, hogy a színészek is belefolynak ilyen formában ebbe a részbe.
Nem csak Molnár Gusztáv, hanem Koltai Róbert is reagált a nézők megszólalásaira az interakció során. Mi váltotta ki ezt a reakciót?
Koltai Róbert, szerepe szerint a főszereplő főnöke:
Igen. Mert jogosak voltak a felvetések. Ha megnézzük a drámairodalom legnagyobb alkotóit, láthatjuk, hogy mindig bevonnak bennünket. Olyan helyzeteket teremtenek, ami vitára alkalmas. A személyes tapasztalatokból származó nézetkülönbségek egyénileg és közösségi szinten is hatnak. Amikor ezekről közösen lehet gondolkodni, meg lehet beszélni, az új helyzetek kialakítására adhat teret.
Bár a szöveg előre megírt és kötött, mennyiben alakul a nézői visszajelzések hatására az előadás?
Gaál Ildikó rendező, szerepe szerint a főszereplő felesége:
Az attól is függ, hogy mit tesznek hozzá a nézői megszólalások. Mivel a megélések különbözőek, minden előadás más és más lesz. Attól függően, mennyire vonódnak be, és mennyire nyilvánulnak meg a közönség soraiban ülők.
Érdekes megfigyelni, hogy a történet emberi szála, vagy maga a megmutatott élethelyzet hat inkább a résztvevőkre. A magánéleti vonal, vagy a munkahelyi események fonala az, ami erőteljesebb hatást vált ki.
Ezúttal a magánéleti, párkapcsolati aspektus volt a dominánsabb. Ez mozgatta meg inkább a jelenlévőket. Erre reagáltak a legtöbben a megszólalásokban. Az erkölcsi, a családot érintő morális kérdések kerültek fókuszba. A vélemények pedig jelentősen eltértek.
Az események sodrában úgy tűnik, a főszereplő elsősorban megoldás orientáltan áll az élethelyzetekhez. Miközben mindenki, aki kapcsolatban van vele, teljesen mást szeretne. Ezzel néha megoldhatatlan helyezeteket generálva. Miért tartották fontosnak, hogy ezt a történetet, ezt a dilemmát dolgozzák fel ebben az interaktív színházi előadásban?
Gaál Ildikó rendező, szerepe szerint a főszereplő felesége:
Megfigyelhető, hogy az emberek többsége folyamatosan próbál megfelelni. Helyzeteknek, családtagoknak, a munkahelyen, a közösségi életükben. Ez komoly dilemmákat hozhat létre. Ebben a közös játszmában pedig maga az egyén, nagyon könnyen elveszhet.
Ezért időről-időre felmerülhet a kérdés, hogy „hol vagyok én” a saját történetemben, az életemben. Lehetek-e „főszereplő”? Szólhat-e az élet rólam? Ha igen, mennyire tudok ennek érvényt szerezni. Mennyire az én döntésem, ami történik?
Az előadás érdekessége, hogy a hivatásos színészek mellett, egy szociológus hallgató is játszik a darabban.
Ezt egy véletlen hozta. Az előkészítő szakban megkértem, hogy segítsen a szerep beolvasásával. Annyire jól sikerült, hogy úgy éreztük, az előadás részévé, szereplőjévé vált.
Rebeka, mondhatjuk, hogy „mélyvízbe dobták” a felkéréssel. Ugyanakkor szociológuskét a darab kapcsán átélt élmény, rendkívüli lehetőséget hozhat szakmai szempontból. Hogyan élte meg az első találkozást a közönséggel?
Érdekes helyzet. Nagyon sok dolog történik egyszerre. Számos hatás ér bennünket az előadás során. Túl azon, hogy maga a történet, a szerep mindenkit érzelmileg is megmozgat. A közönség reakciói és a beszélgetésben elhangzó nézői hozzászólások számomra szakmai értelemben is jelentősek.
Az, hogy a ma este a párkapcsolati szál, a morális kérdések magánéleti vonatkozásai lettek hangsúlyosak, valószínűleg annak köszönhető, hogy az első megszólaló ezt az aspektust emelte ki. A többiek pedig erre a véleményre reflektáltak. Érezhető volt, ahogy a kiváltott érzelmek hatására, intenzívebbé váltak a hozzászólások. Mi magunk is kíváncsiak vagyunk, hogy a következő előadásokon hogyan reagálnak, mit emelnek ki a beszélgetés során.
A társadalmi helyzet, az emberi tulajdonságok és élethelyzetek elfogadása és az erre történő reagálás az adott szituációban, meghatározó kérdés. Alakítja az egyén életét. Ezt a darabon keresztül megélve és a nézőknek köszönhetően a visszajelzéseket hallva, szociológusként is érdekes, szakmai értelemben is tanulságos.
Mucsi Kristóf, szerepe szerint a főszereplő gyermekét, és egy kollégáját is megszemélyesíti.
Ezek a szerepváltások milyen típusú kihívást jelentenek, miközben fizikailag el sem mozdul a helyéről az előadás során. Tehát csak a karakterváltással jelezhető, éppen melyik szereplő szólal meg?
Színészként izgalmas feladat. Egyik pillanatban a főszereplő gyerekét játszom, aztán pedig egy felnőtt munkavállalót, kollégát. Többszöri váltásban. Ennek köszönhetően a történet két oldalát is meg kell mutatnom. A magánéleti apa-fiú viszonyt, és a felnőtt, felelősséggel tartozó beosztottét, aki teljesen váratlanul belekerül egy rajta némiképp túlnyúló helyzetbe.
Ugyanakkor mindkét szerep fontos eleme a történet alakulásának. Mindezt pedig csak hangban lehet érzékeltetni. Ezt árnyalja, hogy a darab egy pontján, egy elég fontos pillanatban megállítjuk az előadást és bevonjuk a nézőket. Meghallgatva azt, hogy bennük milyen érzések, milyen gondolatok fogalmazódtak meg addig a pillanatig. Ezután úgy kell folytatni színészi értelemben, mintha ez az intermezzo meg sem történt volna.
Ráadásul mindez egy olyan szobában történik, ahol mi nem a színpadon, bizonyos távolságban játszunk, hanem egy térben a közönséggel. Ez az előadás tele van színészi kihívásokkal. Kicsit tartottam a közönség ilyen formában történő bevonásától, ami a történet megállításával jön létre. Amikor a jelenlévők tulajdonképpen a privát véleményüket fogalmazzák meg a látott eseményekről, majd folytatódik az előadás.
Én sem tudom kivonni magam az elhangzó vélemények hatása alól. Azonban az a dolgom, hogy a szerepeim szerint tudjam folytatni az előadást. A közben hallottakról, pedig csak a darab után gondolkodhatok. Nem függhet a színészi játékom ettől.
Ez a kísérleti, a nézőket aktívan is bevonó felolvasószínházi előadás azért is érdekes, mert a történet csak 90 percnyi bepillantást enged egy ember életébe. Azonban a végkifejletet már nem ismerjük meg. Így a közönség azzal a dilemmával áll fel, hogy vajon hogyan alakul a főhős sorsa a kialakult élethelyzetnek köszönhetően? Elgondolkodhat a darabban felvetett lelki és morális kérdéseken. Valamint megfogalmazhatja, hogy ő maga milyen megoldást választana. Mindenki „megírhatja” önmagának a saját verzióját. A művészek is. Van a darabválasztásnak a jelenkornak szóló üzenete?
Gaál Ildikó rendező, szerepe szerint a főszereplő felesége:
Azt hiszem mindegyikünkre hat a saját szerepünk. Mi is eljátszhatunk azzal, hogyan alakítanánk a folytatást. A saját életünk, a saját tapasztalataink hatására milyen sorsot választanánk a főhősnek és a többi szereplőnek? A párkapcsolat szintjén, a családban mi megbocsájtható, mi az, ami már nem fogadható el? Több év együttöltött idő mennyit ér? Mit jelent, amikor az ember úgy érzi, hogy elárulták?
Ezekre a kérdésekre mindenkinek megvan a saját válasza. A darabot azért választottam, és azért valósítottuk meg ebben az interaktív formában, mert úgy vélem, hogy ez a történet megszólítja az embereket. Hiszen bárkivel megtörténhet, hogy nem tervezett események felforgatják, és akár teljesen megváltoztatják az addigi életét.
Koltai Róbert, szerepe szerint a főhős főnöke:
Úgy érezzük, hogy megszületett valami. Amiért érdemes vállalni a kockázatot. Nagyon szeretem ezt a fajta színházat, amikor lehetőségem van megismerni a közönséget. A gondolkodásmódjukat. A viszonyulásukat különböző élethelyzetekhez és magához a színházhoz. Az élményhez, amit nyújtunk nekik. Ritkán adatik meg ez a lehetőség, ami bennünket, színészeket is épít.
Az interjút Csaba Beatrix készítette, a képek forrása: Huszár Dávid – Népszava
