Françoise Gilot: Felszálló Főnix. I. 1983. (Fotó: Várfok Galéria)
Françoise Gilot francia festőnő munkáiból nyílt kiállítás még tavaly decemberben a Műcsarnokban, melyet most a nagy érdeklődésre való tekintettel február 11-ig meghosszabbítottak. A Felszálló Főnix címet viselő tárlat az eddigi legátfogóbb Európában megvalósuló válogatás Gilot mintegy 80 évet felölelő alkotói tevékenységből.
Más, mint a többi
Picasso szerelmi életét, élettársainak, feleségeinek történetét nem lehet átlagosnak nevezni. Két szerelme öngyilkos lett, többen idegösszeroppanást kaptak vagy depresszióba süllyedtek. A 20. század művészetét megalapozó festő valójában haláláig gyűjtötte a szekrényében „a csontvázakat”, mindent és mindenkit felégetett, aki közel került hozzá. Egy nőt kivéve. 1943 májusában ugyanis megérkezett Picasso életébe a 21 éves fiatal lány, FrançoiseGilot, aki bátor volt, kitartó és nagyon tehetséges. Nem rettent meg a nagy festőtől, sőt. „Mikor megismerkedtem Pablóval, tudtam, óriás áll előttem, és meg kell mérkőznöm vele.”[1] A küzdelem 10 évig tartott, majd Gilot két gyermekkel, emelt fővel, Picasso utált állatával, lovon búcsúzott a nagy mestertől[2]. Megtette azt, ami sem elődjeinek, sem utódjának (Jacqueline Roque-nak) nem sikerült: időben, sérülés nélkül elhagyni a festőt.
Picasso gyermeki fantáziával, őszintén ábrázolta portréképein múzsái személyiségét és kapcsolatuk aktuális állását. Így lett Olga Kokovából, a szelíd arcú feleségből az évek során ordító szörny, Dora Maar tehetséges fotóművészből a „síró nő”, és így lett kapcsolatuk hajnalán Gilot „virágasszony”.
Picasso eredetileg élethű képet festett Gilot-ról, de elégedetlen volt vele, újra és újra átrajzolta, végül zseniális módon ragadta meg a fiatal lány lényegét, a finomságot, szépséget, az intelligenciát és tehetséget. A képen (A virágasszony, 1946) a fiatal Françoise karcsú növényként, égszínkék, hold alakú fejjel jelenik meg. [3]
„Többé-kevésbé állatok vagyunk valamennyien, és az emberiségnek mintegy háromnegyede hasonlít is rájuk, te azonban nem. Te olyan vagy, mint a szárba szökkenő növény, és azon töprengtem, hogyan tudnám kifejezni, hogy inkább tartozol a növény-, mint az állatvilágba. Eddig még sosem éreztem szükségét, hogy így ábrázoljak valakit.”
Pablo Picasso: A virágasszony, 1946. fotó: pablo-ruiz-picasso.net
FrançoiseGilot 1921. november 26-án született a Párizs melletti Neuilly-sur -Seine-ben. Életem Picassoval című visszaemlékezésében olvashatunk gyermekkoráról, a szülői elvárásokról, melyekkel a család egyetlen gyermekeként szembe kellett néznie. Édesapja jogi pályára szánta, édesanyja viszont a művészet felé terelgette a fiatal lányt, akiből végül egy rendkívül intelligens, sokoldalú nő lett.
„Apám azt kívánta tanuljak meg úszni, de féltem a víztől. Kényszerített, és amint megtanultam, egyre gyorsabban kellett úsznom s egyre nagyobb távolságokra, mint az előző héten. Nyolcéves koromban már nem féltem semmitől, sőt annyira megváltozott a természetem, hogy egyenesen kerestem a leküzdhető nehézségeket, a veszélyt. Más ember lett belőlem.”
Gilot életében nagy szerepet töltött be Rozsda Endre, zsidó származású magyar festő, akivel 1939-ben találkozott először és 1999-ig, a festő haláláig mély, őszinte barátságot ápolt. Gilot az egyetemi órái helyett gyakran Rozsda műtermébe járt délelőttönként festészetet tanulni, egészen addig, míg 1943 februárjában Rozsda Párizsból visszautazott Budapestre. A pályaudvaron, az induló vonatra felszállva ezekkel a szavakkal búcsúztatta a mester nélkül maradt, csüggedt lányt: „Három hónap múlva talán megismerkedik Picassóval!” Rozsda jóslata egészen pontosra sikeredett, hiszen három hónap múlva, 1943. májusában valóban felbukkant Picasso és 10 évig főszereplő maradt Gilot életében.
A kiállítás első termében ennek az időszaknak grafikái, festményei, litográfiái láthatóak. Ezen korai képei a konstruktívizmus jegyében születtek, érdeklődése egyértelműen a formák térben történő elhelyezése, egymáshoz való viszonyulásuk tökéletes megformálása felé irányult, kezdetben csendéletek formájában, később gyermekei szolgáltattak témát rajzainak.
Claude, a győztes és Paloma, 1951. (fotó: Várfok Galéria)
A táj felé vezető úton című, 1952-ben készült kép a kiállítás talán legszebb, legérzékenyebb munkája. Gilot önarcképe egy évvel a Picassóval történő szakítása előtt készült. Sokatmondó a portré két oldalának megformálása; egy elgyötört, szomorú, könnyes arc és egy mindenre elszánt, erős nő jelenik meg a színes ceruzával készült grafikán; mindkettő Gilot, ezt hivatott ábrázolni a kép.
A táj felé vezető úton. 1952. (fotó: Várfok Galéria)
A táj talán Amerika
Gilot gyermekkora óra rajongott az angol nyelvért, angolszász vidékre vágyott, sokszor angol nyelven írta le gondolatait, verseit. 1960-ban nyílt először lehetősége arra, hogy Amerikába utazhasson és kilenc évvel később, 1969-ben telepedett le végleg új, választott hazájában. Egy évre rá hozzáment Dr. Jonas Salk, virológushoz, akivel bejárták a világ szinte minden szegletét. Ezen élmények szolgáltattak ihletet a kiállításon is megtekinthető, színekben gazdag, különleges, távoli tájra kalauzoló „Keleti város” képsorozatához, mely újabb remek bizonyítéka Gilot folyamatos megújulásra való törekvésének és képességének.
FrançoiseGilot: Keleti város II. 1977. (fotó: Várfok Galéria)
Absztrakt tájképén (Alvajáró, 1993) fekete-fehér, képzeletbeli, rideg, elhagyatott tájon, légüres térben egy apró alak bolyongását figyelhetjük, a létezés értelmét kereső ember szimbóluma, vagy a festő saját művészi útkeresése, amit látunk? Gilot a II. világháború idején, 1944-ben készítette el Tél című sorozatát, melyben a kitelepített lakosság szenvedéseinek állított emléket. Ezt követően 1956-ban, majd 1962-ben is visszatért a „vándorlás” témaköréhez, de a Labirintus- sorozat (1962) már egzisztenciális síkon elemzi a bolyongás, vándorlás kérdését. Az 1991 és 1994 között készült képei sokkal drámaibb, mélyebb rétegben foglalkoznak a magány, útkeresés témakörével.
Françoise Gilot: Vándorlás sorozat, 1991-1994
Kép: Ramocsai Renáta
„A rajzok számomra azt jelentik, mint másoknak a napló: a megfigyelés és az emlékezés módját. FrançoiseGilot 101 évesen, tavaly júniusban hunyt el. Naplója, vagyis ahogy ő fogalmaz; alkotásai, egy megtapasztalásokkal, de egyben szépségekkel teli, elégedett élet bizalmas lenyomatai. A bátorság, a félelem leküzdése és az újjászületés által nyert boldogság emlékezete, avagy a Főnix madár csodája.
[1] FrançoiseGilot-Carlton Lake: Életem Picassóval. 1966.89.o.
[2] 1954. augusztus 1-én a Vallaurisban rendezett bikaviadalon Gilot nyitotta meg a rendezvényt, Picasso utolsó kérésének eleget téve.
[3] A zöld haj ötlete Matisse-tól származott. Mikor először találkozott Françoise-val nyomban szerette volna lerajzolni, méghozzá zöld hajjal. Persze Picasso ezen megsértődött, az ő múzsáját még egy olyan jó barát, mint Matisse sem festhette le.
