„ Ez a pasi kapuzárási pánikban szenved”.

Még valamikor a harmincas éveim végén egy írásom kapcsán dobta oda ezt a kommentet egy arctalan troll, és bár szellemi hátraszaltókkal nem foglalkozunk, meglepődtem, hogy ez IS mennyire pejoratív értelemben használatos kifejezés lett, holott egy nagyon komplex lélektani folyamatról és sok férfi életét megkeserítő időszakról van szó.

Ennek ellenére az emberek többségének ilyenkor azonnal egy ötvenes fickó ugrik be, oldalán a leárazott csitri-lotyójával, amint egy sportkocsi előtt pózol. Pedig ellenben a sztereotip képpel, ez igencsak nehéz periódus a legtöbb férfi számára.

Nem, én nem vagyok benne. Még, már, mit tudom én, egyelőre még szerencsére nem produkálok tüneteket, viszont nagyon sokat várok ettől a korszaktól… aha, az irónia továbbra is rengeteg mindenen átsegít.

Senkit nem fogok fárasztani a tesztoszteronnal, meg az egésznek a biológia oldalával, inkább maradok a lelki síkon, bár egyelőre csak elképzeléseim vannak arról az állapotról, amikor előfordulhat, hogy a dolgok – vagyis konkrétan egy dolog – nem úgy működik majd, ahogy azt az ember fia fénykorában megszokta.

Igen, tolom az izzadtságszagú jópofizást, mert 2022-ben még mindig ott tartunk, hogy ez a téma is tabunak számít, és számos ember úgy viszonyul ehhez a kérdéshez, hogy kizárólag gúny és leszólás tárgyaként képesek ilyenkor a férfiakról beszélni.

De ha csak ennyi lenne a probléma!

Az igazi baj ott kezdődik, hogy nem elég, hogy azt is „ciki” felvállalni, hogy férfi létünkre érezni, sőt időnként sírni merünk, na de félni a változástól?!

Én se tudom például elképzelni, hogy a legjobb barátommal két sör között esetleg arról panaszkodjak majd, hogy szexuális problémáim vannak. Persze nagyon drukkolok magamnak, hogy ez a része is kimaradjon a  dolognak, de mi van, ha mégse? Hogyan fogom megélni? Hol lesznek a sorstársak, akik szégyenérzet nélkül beszélni mernek erről?

Persze ideális esetben az embernek van egy szerető párja, aki segíthet átvészelni ezt az időszakot, de mi a helyzet azokkal a férfiakkal, akiknek nincs? És lehet bármilyen együttérző és támogató is a társunk, csupán elképzelése lehet arról, ami olyankor a férfiban zajlik.

Így tehát egyedüli megoldásnak azt tartom, ha első lépésként egymás előtt mernénk felvállalni azt, hogy a városi legenda ellenére mi férfiak is emberek vagyunk. Akik időnként félnek, kétségbeesettek, reményvesztettek, ég bocsássa meg, gyengék.

A Wikipédia szerint még 3-4 évem van addig, hogy megtapasztaljam ezt az állapotot. Nem tudom mi lesz. Addigra talán én is eljutok oda, hogy legalább a tükörképem előtt nem tagadom, vannak fenntartásaim ettől a fajta változástól.

De jelenleg még ott tartok, hogy már vagy negyed órája görnyedek a monitor előtt, miközben azon gondolkodom, valóban jó nekem, ha leadom ezt az írásom a szerkesztőségbe?

Ugyanis én is abban a méregben nevelkedtem, hogy a fiúk bátrak, nem sírnak, nem éreznek… ha mégis, azt tartsák meg férfi titkuknak.