Névtelenséget kérő olvasónk írta le a szegénységhez fűződő viszonyát. Hiába tudott fordítani az élétén, a gyerekkori élmények a mai napig befolyásolják a döntéseit és a mélyen lappangó rettegéstől úgy érzi, sosem fog igazán megszabadulni. A lenti írást változtatást nélkül közöljük.
A szegénységnek nincsen szaga. Nem ragadós, nem átadható, ám örökre veled marad és többféle mélysége létezik. Ha azt mondjuk valakire, hogy szegény, akkor nem is tudjuk olykor, mennyire az. Ami nekünk megszokott, normális, hétköznapi, az egy szegény családnak csak álom, vágy, elérhetetlenség.
A szegényeknek nincs semmi egyebük, csak a remény és az álmok, na meg a fene nagy büszkeségük. Ők nem kérnek. Próbálják megoldani valahogy. Egyik napról a másikra élnek. Sosem tudják, mit hoz a holnap. De a büszkeségük mindig fenntartja őket valamennyire. Ha már kérni kell, akkor nagy a baj! Abba beleroppannak, vagy épp nem is szorulnak rá annyira, mint mutatják. Esetleg kihasználják azt, hogy adnak nekik, természetessé válik számukra és nem dolgoznak tovább azért, hogy elérjenek valamit segítség nélkül. Elkényelmesednek az adástól.
Jól tudom, hiszen magam is éltem szegénységben. Úgy hívják mélyszegénység. Ahonnan talán nincs kiút. Miért mélyszegénység? Mert az élet legmélyének legmélye, maga a sötétség.
Emlékszem, a hónap végén számolgattuk a maradék aprót édesanyámmal és azon tanakodtunk, hogy most akkor kenyeret vegyünk belőle vagy a rávaló vajat. Mindkettőre nem tellett. De arra is tisztán emlékszem, mikor az iskolában az osztálypénzt kérte egyre mérgesebben és mérgesebben a tanárnő. Mindig azt hazudtam neki, elfelejtettem elkérni anyukámtól, otthon maradt. De dehogy felejtettem el. Egész egyszerűen tudtam, belelátva az anyagi helyzetünkbe, hogy az az 500 Ft is kell otthon kenyérre, nem holmi kirándulásokra és úri huncutságokra. De szégyelltem. Így is csúfoltak sokszor. Ok mindig volt.
A szegénységnek nincsen szaga, de van látszatja. Megérzik a gyerekek, és bizony szörnyen gonoszak tudnak lenni, ha érzik, egy társuk gyengébb. Csúfoltak a használt ruháim miatt. Mert nem hordtam új, márkás holmikat. Mert nem a büfében vásároltam a reggelit, hanem szendvicset vittem. Azt is dugiban ettem meg a pad alatt gyakran, hogy ne is lássák a két kenyérszelet közé csak egy kis vaj jutott, más semmi. Mert én voltam a problémás gyerek, aki nem hozta be az osztálykirándulás költségét. Mert nem volt radírom, miután elveszett az év elején vásárolt. Mert az örökölt ruhám épp jó volt rám vagy nagyobb, esetleg szűkebb. Mert nem volt minden nap új cipőm.
A szívem fájt, mikor a barátaim moziba indultak nélkülem. Hogyan is mehettem volna el, ha nem volt miből? Még bevallani is ciki volt, hogy nincs pénzünk. Kimaradtam, lemaradtam dolgokról.
Testvéremmel esténként elalvás előtt azt játszottuk, hogy mi lenne, ha megnyernénk a lottót…A gyermeki lélek kitölti álmokkal a nincs helyét. Jó játék volt kitalálni, mit vennénk a rengeteg pénzből. Jó volt csak álmunkban felidézni, hogy teli a hűtő, teli a hasunk, minden szépséges ruhát megvehetünk, a házunk nem roskadozik és bármit megtehetünk. Akár még egy kutyamenhelyet is alapíthatunk. Mert ez volt akkor a legnagyobb álmom és egy szép otthon, finomságokkal, kolbásszal, csokival, teli hűtővel és szépséges, mások által nem levetett, hanem teljesen új ruhákkal. Persze édesanyánk minden magától telhető dolgot megtett, hogy mindenünk meglegyen. Láttam, hogy tervez, kuporgat, dolgozik és dolgozik. Ha kellett, ő nem vett magának semmit, alig evett. Én vittem a kistestvérem suliba, hogy napszámba mehessen, legyen egy kis plusz keresetünk.
Számoltunk esténként, hogy mire jut, mire nem. Melyik számlát ne fizessük be ebben a hónapban? A villany vagy a víz maradjon el? Hiszen a múlt hónapban is az maradt el, kikapcsolják így. A számok sehogy sem akartak kijönni, újra és újra mínuszba kerültek.
Sokszor azért sem mertem szólni, hogy kicsi a cipő, nyom, mert tudtam, nehézséget fog okozni a cipővétel megint. A rokonoktól kapott levetett ruhák maguk voltak a kincsek. Mindig hatalmas várakozással néztünk a csomagbontás elé, milyen kincseket lelhetünk. Pedig csak használt, régi ruhák voltak. De új lehetőség is…
Még emlékszem az első fizetős munkámra, igen korán. Napszámba mentem. 10 éves, ha lehettem. Még lehet, annyi sem. De az a kereset maga volt a Kánaán. Vehettem belőle egy jó nagy hamburgert és új pólóra is tellett belőle. Büszkén költöttem el. Utána tudtam, ez lesz a kiút. A rengeteg munka.
Sok álmomról voltam kénytelen lemondani. De túlélővé váltam. A mai napig bármiből ételt tudok varázsolni. Elvagyok minden fillér nélkül rengeteg ideig.
Viszont örökre nyomot hagyott bennem a szegénység. Halmozok ételt, ruhát. Elhalmozom a gyerekeimet is, sokszor indokolatlanul. Legszívesebben mindent megvennék nekik, amire csak rámutatnak. Remélem, nekik sosem kell nélkülözniük!
Minden munkát elvállalok, ha beleroppanok is, hogy legyen mindig pénz. Akármilyen beteg is vagyok, dolgozom.
Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy nem dolgozom. A kaja az első, amit megveszek hó elején. Többet, mint amennyire szükségünk lenne. De jó érzés, hogy van itthon liszt, cukor, étolaj mindig bőven. Jó érzés, hogy megvehetem a túrórudit és az ananászt is büntetlenül. Régen, gyermekként ezek csak vágyálmok voltak. Jó érzés, hogy bár állatmenhelyem nem lett, de adakozhatok nekik bármikor.
Azért még mindig bennem van a félsz, hogy egyszer újra szegény leszek. Felébredek ebből az állapotból és megint nincs semmi pénzem. Elillan, mint egy délibáb az anyagi jólét, melyért megdolgoztam, melyért küzdöttem.
Mert elmondhatom, a szegénységből kivezető út nem könnyű. Rögös és igen nehéz, küzdelmekkel teli. Sokat küzdöttem azért, hogy kitörjek belőle. Így látom, megérzem, mikor valaki tényleg szegény, mikor abban a bizonyos mélyszegénységben él. És szívesen adok neki egy keveset az enyémből, míg csak van.
Kívánom, hogy te ne legyél sosem ilyen helyzetben! A szegénység egy olyan állapot, melyből kitörni borzasztóan nehéz segítséggel is, de anélkül még jobban, viszont nem lehetetlen.
