A legnagyobb és legszebb karácsonyi ajándékunkról meg is feledkeztem! Ne olyanra gondoljanak, mint amit egy éve kaptunk Gergőtől. Akik a kezdetektől követik a rovatot, talán még emlékeznek, hogy mivel lepett meg minket, pontosabban engem a fiunk tavaly ilyenkor.
Karácsony első napján, a születésnapom hajnalán lepisilt
Újévkor pedig lekakált. Nos, az idei meglepetés már napok óta körvonalazódott. Mindkét nagymama megjósolta, hogy Karácsonyra elindul a gyerek. És így is lett. Az ünnepek előtt még ösztönözni kellett Gergőt, hogy önállóan is járjon. Kézen fogva már csak úgy tepert, de megvárta, amíg teljesen biztos magában, az egyensúlyában, és csak ekkor engedte el a kezünket.
Apa a szőnyeg szélére lett állítva, én a másik szélén ültem, és így hívtuk magunkhoz. Öröm és önfeledt boldogság, babakacajjal, meg az én könnyeimmel fűszerezve. Csodás érzés volt! Szenteste már nagyobb távolságokat is megtett a mi kis felfedezőnk, elkezdte élvezni a függetlenségét. Mára már bejárja az egész lakást, négykézláb nem is közlekedik, és egyre biztosabb magában. Szépen, megfontoltan, egyensúlyozva lépked, keveset esik, inkább megtámaszkodik, leteszi a kezét a földre.
Sétálni is babakocsi nélkül járunk
Igaz, a két perce lévő Kossuth térre fél óra alatt érünk ki, de sebaj! Lényeg a felfedezés szabadsága! Megállunk minden fűszálnál, a legnagyobb hidegben is megfogdos minden bokrot, fát, kavicsot. Ezeket még dobálja is. Világraszóló hisztit csapott, amikor negyed órás dobálás után el mertük hozni a rögtönzött játszóteréről. Most tűnt csak fel, hogy a kedves szentesi kutyatulajdonosok, nem szedik össze a kutyájuk után a piszkot. Nem egyszerű elterelni a gyerek figyelmét, hogy ne ezzel akarjon játszani, akkor inkább dobálja a kavicsokat. Padkáról le, padkára fel és körbe-körbe járunk egy-egy helyen, lassan mi leszünk az új szentesi látványosság.
Ebben a sarkvidéki fagyban azonban inkább ki se dugtuk az orrunkat
Nem akarom a széltől is óvni a fiamat, de azért a 90-100 kilométeres szélrohamokkal támadó viharba csak nem vittem ki. Szombaton végül kimerészkedtünk, délben melegen sütött a nap, a gyerek nem volt hajlandó aludni, így sétáltunk egyet. Szegénykémet úgy beöltöztettem, az overall alá még egy polár kezeslábast is adtam. Nehezebben mozgott, mint egy űrhajós a szkafanderében. Ráadásul a harisnyája fölé még vastag zoknit is húztam, majd rá a bélelt téli kiscipőt. Na, nem is jutottunk messzire. Gergő hamar megunta a „Hold-sétát”, és haza kéredzkedett. Nem vagyok túl hatékony. Öltözési projekt: fél óra, szabad levegőn töltött idő: tíz perc. De lehet, hogy csak az volt a gondja, hogy nem látott ki a sapkája alól sem.
Ahogy elnéztem, egy anyuka se csípi a téli felszerelést
Alig várjuk már a nyarat! A legjobb sztorit, épp unokatestvérem, Dóri mesélte Karácsonykor. Nekem elég egy gyereket öltöztetnem, de neki kettő van, két év korkülönbséggel. Először felöltöztette a nagyobbat, Livit, majd kitette a lépcsőházba, hogy ne izzadjon bele a téli szerkóba. Aztán jöhetett Dodó, és végül ő. Mire elkészültek, Livi levetkőzött. Ma már azonban öt és hét évesek, nagyon ügyesek, természetesen egyedül öltözködnek. Pár év és mi is eljutunk ebbe a stádiumba.
