Éppen a búcsúebédemen ültünk a laboratóriumi munkatársaimmal, amikor valaki szóba hozta a lávafolyamot, ami a közelmúltban végre elérte az óceánt a sziget keleti részénél, nem messze Hilótól.
Nagyon szerettem volna a saját szememmel látni ezt a különleges eseményt, de autó nélkül szinte lehetetlennek tűnt eljutni oda.
Éppen ezért csak úgy mellesleg felvetettem az asztal felett: nem akar valaki esetleg lejönni velem a lávafolyamhoz?
A barátnőm, Angela rögtön jelentkezett. Felvetette, hogy mehetnénk akár már azon a délutánon. Én természetesen azt feleltem erre, hogy persze. Úgy döntöttünk, hogy kicsit még érdekesebbé tesszük a kirándulást és naplemente előtt valamivel odaérünk a lávához, hogy napfényben és éjszaka is megcsodálhassuk. Mivel az utat nem rég kiépítették egészen a láváig, a vállalkozókedvűek, mint mi is, mehettek biciklivel.
Délután tehát felpakoltuk a két biciklit Angela autójának a csomagtartójába és elhajtottunk az út kezdetéhez, ahonnan már csak gyalogosokat és bicikliseket engedtek át.
Itt felpattantunk a biciklinkre és kezdetét vette a 12 km-es biciklitúra a megdermedt lávamezőn át, amely úgy festett, mintha a Marson tekernénk keresztül.
Tekerés a lávamezőkön át
A kirándulás ezen része nagyon élvezhető volt a napsütésben, keresztül a furcsa tájon. Sajnos az út legvégén az út minősége igencsak megromlott és a biciklik kereke csúszkált a murván. Emberek százai vonultak a láva irányába, mintha valamilyen koncertet tartanának az óceán parton.
A naplemente előtt érkeztünk meg a lávához és leültünk egy sziklára, hogy onnan nézzük, ahogyan a szürkületben az izzó láva az óceánba csorog.
Angela történeteket mesélt a vulkán istennőjéről, Peléről, aki ebből ítélve egy igencsak hirtelen haragú és barátságtalan istennő lehetett. Amikor a sötétség leszállt, nem csak a láva kezdett el világítani, hanem a Tejút is teljes hosszában felragyogott felettünk. Az út végénél olyan közel lehetett menni a lávához, hogy égette a lábunkat és olyan érzéssel töltött el, mintha egy szaunában lennénk. Elképesztő élmény volt látni ezt a forró, lassan mozgó kőolvadékot, ahogyan lassan de biztosan építi a sziget partjait.
Az út visszafele már nem volt olyan szórakoztató
Teljes sötétségben, a Tejút fényénél kellett visszabicikliznünk a kiszámíthatlan murván keresztül, embereket kerülgetve, akik természetesen nem hoztak magukkal lámpát. A szél üvöltött a fülembe, tehát azt sem hallottam, amit Angela mondott nekem. A biciklim ide-oda zötyögött és nem egyszer meg kellett állnom, hogy megnézzem, egészben van-e még. Ennek ellenére épségben megérkeztünk a betonútra és kicsit megkönnyebbültem, hogy innen már az autóval mehetünk tovább.
Ez a kaland volt az egyik legérdekesebb élményem, és mindenképpen azok közé sorolható, amelyek után az ember ismételten felteszi magának a kérdést: Hogy is kerültem ide?
