Balatont minden mennyiségben! Akár egy percre, vagy egy napra is. Minden évben több alkalommal látogatunk el a magyar tenger partjaira, és most úgy hozta a sors, hogy mesetáborba vittük a család egy részét, és ránk várt utána a tó környéke. Felhős ég alatt utaztunk, de a kedvünk nem fordult borúsra, sőt! Megállapítottuk, hogy ez az idő kifejezetten alkalmas cukrászdalátogatásra és Tihany felfedezésére. Szeretem ezt a környéket és a távlatot, ami csak fentről látható. Odafelé az úton sikerült jobbnál jobb zenéket elcsípni a rádióban és hangosan énekelni a refrént. A belső tó ezüstösen hívogatott, mintha ő is kíváncsian várná az érkezésünket. A Tihanyi levendulamúzeumhoz vezető úton leparkolva felsétáltunk az apátsághoz. Ilyenkor szívdobogva várom, hogy újra megpillanthassam a selymes zöldben ragyogó végtelenséget. A szomorkás idő ellenére rengetegen sétáltak, nézelődtek körülöttünk. A könyöklőfal mentén több felirat is található, hamar felfedezhető a gyönyörű kilátással együtt.
Lelkesen elsétáltunk egészen a Tihanyi visszhangig. A közelében találtam egy természet alkotta ablakot, mely az „otthonomra” nyílt. Mindig így érzem, ha rápillantok a sejtelmesen fodrozódó víztükörre. Visszafelé bandukolva megállapítottuk: itt az ideje a csemegézésnek kedvenc cukrászdánk teraszán. Mondanom se kell, hogy leányom túlrendelte magát, és én önfeláldozóan besegítettem neki a finom falatok eltüntetésében. Mire ő közölte, hogy csak jószívű és nem szeretné, ha éhen maradnék…:)
Kirándulásunk közepette felfedeztünk egy köves standot, ahol mindenféle színben és méretben árultak nagyon drága- és féldrágaköveket. Hosszasan csodáltuk a csigametszeteket és ékszerekre is bukkantunk. Már azon gondolkodtam, hogy ellátogathatnánk Keszthelyre, és újra megnézhetnénk a Festetics-kastélyt a könyvtárral ebben a kiváló kirándulóidőben, de végül a napocska kisütött, így nem volt kérdés, hogy strandolunk a hátralévő időben. Tervszerűen felszerelkezve hoztunk magunkkal „eldobható sátrat” ami nem azt jelenti, hogy használat után kidobható, hanem hogy kipakoláskor szinte magától szétnyílik és sitty-sutty már áll is, miután földet ér.
Szuper kis eldugott strandot fedeztünk fel véletlenszerűen a parton. A szél is felkerekedett és incselkedni kezdett a hullámzó vízi-világgal. Valaki magyarázza el nekem, hogy egy anyukának mihez nem kell értenie? Ezúttal a röplabda miatt kérdezem, minthogy azt sem felejtettük a kocsiban. A hullámok hajszolása után rohangálhattam az ide-oda repülő labda után. Néha visszaütöttem, de sokszor a dzsindzsásban landolt velőtrázó „góóóól” kiáltás kíséretében. Szerényen megjegyeztem, hogy most nem focizunk, de jött a magas labda és a „belefér” mondat.
Említettem, hogy órákig tudom bámulni a vizet? Az égbolttal is így vagyok, miközben összehajolnak fölöttem a fák és elsuttogják meséiket és régi álmaikat. Többször nekiveselkedtünk, hogy átússzuk a Balatont széltében-hosszában, miközben kacérkodtunk a hullámok hadával. Fuldokoltunk a nevetéstől és a félrenyelt víztől. Végül búcsút kellett venni a Vizek Urától, azzal a feltétellel, hogy többször meglátogatjuk még birodalmát. Rajtunk nem múlik… 🙂
