Országjáró mozgalomként, 1977-ben alakult meg a Tájak-Korok-Múzeumok (TKM) Egyesület azzal a céllal, hogy a hazai kulturális és természeti értékeket, műemlékeket, múzeumokat megismertesse az érdeklődőkkel. A pécsi tagcsoport 1987-ben jött létre. Tillai Gábor történész, a TKM elnöke múzeumi tárlatvezetéseken találkozott sok érdeklődővel rendszeresen, s őket hívta meg Zengőrvárkonyba, a tájházba a Múzeumi hónap keretében egy közös gesztenyesütésre, ahol Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató tartott előadást.
A klubrendezvényekre is sok idős ember jött el
Kezdetben klubrendezvények következtek, majd egynapos utak, főként Magyarországon. Az érdeklődés egyre nőtt, a tagok létszáma tekintélyes lett, 1990-ben lehetőségük volt egyesületté szerveződni, mert akkorra már erős lett az igényük a rendszeres találkozásokra, együttlétre. Jelenleg 287-en vannak, a legtöbben túl a negyvenen.
Ez igaz is, amíg feladatunk van: gondoskodni a környezetünkben élőkről, a házastársunkról, unokákról, művelni a kertet, elmerülni a hobbinkban. Átrendeződik az életünk, de még „top”-on tudunk lenni. Hiszen van örömforrásunk elég. Ahogy kiürül a ház, elmennek a gyerekek, felnőnek az unokák és sok esetben egyedül maradunk, társ nélkül, céltalanná válnak a mindennapok.
Szakemberek mondják, hogy nincs fontosabb a beszélgetésnél, az emberi kapcsolatoknál, ráadásul minden belülről induló vágyban, mely a változást, a jobb közérzetet már megfogalmazza a nagy veszteségek után, segítenek a kívülről érkező élmények.
Soha nem kell nagy dolgokra gondolni, elég egy hajnalban, a felkelő nappal kinyíló táj, egy freskó alapos tanulmányozása, egy jóízű nevetés, s ha ráadásul van mellettünk valaki, akivel megoszthatjuk mindezt, biztos a siker. Szerencse, ha segítenek jó ismerősök megtalálni az olyan egyesületeket, mint a Tájak Korok Múzeumok, mert ott programra, társakra lelünk, és színnel telítődik az életünk.
Kálmán Endréné, Klári, aki már 86 éves, a Népművészet Mestere, a valamikori Háziipari Szövetkezet részlegvezetője az egyik legaktívabb résztvevő:
Megözvegyültem, úgy gondoltam emberek közé kell mennem, hogy feldolgozzam a traumát – mesél a kezdetekről a pécsi klubfoglalkozás előtt. A csinos, apró termetű, törékeny asszony 86 évesen csupa derű, s bár lemond már a nagy utazásokról, de élete gazdagabbá vált új barátaival és a sok élménnyel. 1992-ben egy nyelvtanfolyamon hívta őt régi ismerőse, jöjjön el a TKM-be, és nézze meg, tetszik-e neki. Azóta már legalább 30 úton élvezte a „finom utakat” – ahogy ő fogalmaz.
Mi tartotta itt?
A sok értelmes ember – hangzik a sommás ítélet, majd hozzáteszi: egyszer kérdezték, miért nem járok a nyugdíjas klubba. Erre azt válaszoltam, nyugdíjas mindenki lehet, de ilyen, mint ez az egyesület, egy van. Itt megtaláltam a nívós szellemi életet, ez ragadott meg és a nagyszerű utak, melyeket Gábor szervezett, imádtam utazni, fényképezni, emberek között lenni.
Ez sok programot jelentett, mert vannak klubnapok, helyi múzeumlátogatások, nem csak a nagy külföldi utak.
Igen, sokszor már be kellett osztanom a napjaimat, mert tarokkozom és kanasztázom is. Itt kezdtem a kanasztát is, régi lánykori ismerőseimmel ismét egymásra találtunk.
A pécsi egyesület elnöke, aki az utakat is szervezi, aki vezeti a csoportokat itthon és külföldön, Tillai Gábor történész. Az ő energiája magával sodró, mert a tárgyi ismeretein túl ad valami pluszt.
Melyik volt a legemlékezetesebb a sok útból?
Egy adriai hajókirándulás volt a legkülönlegesebb utam, pedig bejártam Kínát, Indiát is a sok európai és hazai út mellett. Ha busszal, repülővel elmegyünk valahova, az hétköznapi élmény, de hajóval a tengeren… Nagyon nomád élet volt, ha felmásztam a felső ágyra a kabinban, annyi helyem volt, ha lekönyököltem, a tenyeremmel elértem a plafont.
Apró termetű és vékony, ha nem ilyen alkatú, rosszabbul is járhatott volna
Igy van és ezt meg is tapasztaltuk, mert az egyik útitársunk alatt berogyott az ágy, szerencsére, az alatta lévő még nem volt ott, így nagyobb baj nem történt.
Érdekes volt a levélposta is a hajón, mert ahogy megírtam a lapokat a fedélzeten, felkerekedett a szél, és mindjárt elröpítette őket. Leereszkedni a kötélhágcsón és a tiszta vízben úszni a csöndes kis öblökben, páratlan és felejthetetlen élmények voltak.
Schveitzer Györgyi és Balog Farkas Csaba két éve csatlakoztak az egyesülethez, ők sokkal fiatalabbak, de máris lelkesen mesélik, milyen rugalmasak, sportosak idősebb társaik, akikről szívesen vesznek példát, szeretnének ilyen fittek lenni idősebb korukban, gyakran alig győznek utánuk szaladni.
Gábor alaposan felkészül minden úticélból, ahova csak visz minket. Amit mesél, újszerű, nem adatokkal tömi tele a fejünket, s mindehhez jó humor is társul, mondja Györgyi.
Történnek váratlan helyzetek a nagyobb utakon? – kérdezem ismét Tillai Gábort
Nem csak az a feladat, hogy felkészüljünk a látnivalókból, bármi előfordulhat. Egyszer május első hetében voltunk a Magas-Tátrában, nem lett volna szabad bemenni a hómezőkre, melyek váratlanul értek bennünket.
Ugyanez a hölgy Erdélyben megtöltötte műanyag kulacsát borszéki gyógyvízzel, majd feltette a kalaptartóra a buszban. A szénsavas víz kilőtte a dugót, a kulacs tartalma kiömlött, beterített bennünket.
Úgy látom, van egyfajta könnyed humora, amely átlendít a nehéz helyzeteken.
Nagy iskola volt mindez nekem is. 27 évesen kezdtem el, akkor még pályakezdőként, amikor nagyon mereven képzeljük el a világot, a szakmai szempontok voltak az elsők. Később megtanultam, hogy oldottabban kezeljek helyzeteket, az alkalmazkodásban segített hogy 30 évig énekeltem kórusban.
Az egyesület tagjai igényesek voltak, erős elvárásokkal jöttek. Tudtam, hogy elég egyszer tévedni vagy hibázni, a legközelebb már kevesebben jönnek. Mindig felkészültnek kell lennem. Most már, hogy 300-an vagyunk, előfordul, hogy százan is eljönnek egy programra, és akkor jó, ha mindenki hallja a vezetőt.
Sokféle ember, sokféle igénnyel, hogyan kezeli ezeket a helyzeteket?
Minden megoldható. Voltak nehéz helyzetek, de megtanultam ezeket kezelni, például tartottam kórházban infúziós palackot a saját utasom feje fölött, mert nem volt ápoló. A maradék 45-50 embernek kevés problémát okozok, ha megoldom azt az egyet.
Az évek múlásával egyre több idős ember gyűlt össze, mit tud nyújtani a számukra?
Egyfajta lelkesedést, sok az egyedülálló, vannak betegségeik vagy egyéb problémájuk, 45 emberből mindig van 4-5, aki soha sehol nem érzi jól magát, azon nem tudok segíteni, de legalább próbálkozom.
Hatalmas tárgyi tudással rendelkezik, irigylésre méltó a helyismerete is amellett, hogy jól bánik az emberekkel. Honnan ered a helyzetfelismerés és az átlagon felüli empátia képessége?
Nekem természetes gyerekkori élményem volt, hogy el lehet indulni bármikor bármilyen feltételek között, ezt tanultam cserkész elődeimtől. Voltak olyan viharok, hogy majdnem elvitte a sátrat a szél, beraktuk a nagybőröndöt és ráfeküdtünk, így mentettük.
Az emberek jó része megijed, ha pár fokkal hidegebb, melegebb van, vagy odébb kell mozdulni. Én csak hozzájárulok ahhoz, hogy ők együtt jól érezzék magukat. Ezért telente otthon ülök a karosszékemben térképekkel a térdemen. Szidnak is, hogy nem csinálok semmit, pedig ilyenkor töröm a fejemet, tervezem az utakat fél évre előre, óráról órára. Látszólag ez egy szabadidő eltöltés, kikapcsolódás, de nekem nagyon pontosan tudni kell, milyen időjárási viszonyokra számíthatunk, mikor és hol állunk meg, mi van nyitva, hogy szerzem meg a kulcsot.
