Maui azért kapta a Völgy-sziget elnevezést, mert két hegyből és a közöttük elterülő völgyből áll. A sziget partjai elképesztő látványt nyújtanak, amikor az ember megérkezik a repülővel és lassan leereszkedik a reptérre. Régóta vágytam rá, hogy ellátogassak ide, sőt, mi több, Maui volt az egyik oka, hogy egyáltalán fejembe vettem, hogy Hawaii-ra utazzak tanulni.
Maui vezetett el Hawaii-ra…
A történet egy szürke téli napon kezdődött Skóciában, amikor még csak tervezgettem, hogy esetleg részt veszek majd valamilyen csereprogramban. Unottan néztem az elérhető egyetemek listáját és próbáltam találni egy olyat, ahol tapasztalatot gyűjthetek madárvédelemmel kapcsolatban. Lassan eljutottam Hawaii-hoz. Ekkoriban még semmit sem tudtam erről a helyről. Csupán annyi jutott el hozzám, hogy szépek a tengerpartok és rengeteg turista látogatja évről-évre. Kicsit tehát utána kellett néznem, miféle madarak vannak ezen a szigetcsoporton, ami miatt érdemes lenne ott járni egyetemre. Ekkora találtam rá egy lelkes kis környezetvédelmi szervezetre, akik Mauin vívják véget nem érő harcukat néhány nagyon ritka madárfaj túléléséért. Annyira megihletett ennek a maréknyi tudósnak a munkája, hogy rögtön eldöntöttem, hogy Hawaii lesz az első hely a jelentkezési listámon.
A tengerpart a lemenő nap fényében…
Két éve álmodni sem mertem, hogy itt leszek…
Több mint két év telt el és egyszer csak ott álltam a Maui Erdei Madárvédelmi Egyesület (Maui Forest Bird Recovery Project) kapujában. Sosem hittem, hogy ez a pillanat egyszer eljön, de megtörtént, minden valósággá vált.
Fent a hegyen, a kis Makawao várostól még magasabban van az egyesület épülete. Amikor kiszálltam az autóból, legnagyobb meglepetésemre hideg szellő csapott az arcomba. Nagyon hideg volt odafent! Mivel éppen senki nem tartózkodott az irodában (szombat délután volt), felsétáltam az egyesület házába, ahol felajánlottak nekem egy szobát, ahol eltölthetem a következő két éjszakát. A ház kertjének a végében rejtőzködik a Maui Madárvédelmi Center (MBCC), a San Diego Állatkert egyik kihelyezett állomása, ahol igazi varázslat történik.
Ilyen csodás a Waikamoi erdő
Az MBCC tulajdonképpen számtalan röpdéből áll. Ezekben a röpdékben található a jövő reménye, ami a hawaii-i őshonos madarakat illeti. Itt tenyésztik a legtöbb kihalás szélére sodródott madarat, hogy később szabadon ereszthessék őket a természetes környezetükbe. Bár nem mehettem közel, elképszető élmény volt látni és főképp hallani őket. Néhány ezek közül a madarak közül most már csak nagyon kis számban fordul elő.
Találkozás két év után
Másnap reggel feljött értem Laura a szervezettől, akivel két éve leveleztünk azzal kapcsolatban, hogy egyszer majd ellátogatok hozzájuk. Amikor valakit két éve ismersz, de sosem láttál, mindig nagy meglepetés, ha végül találkoztok. Laura nagyszerű, jókedvű és kiegyensúlyozott fiatal tudós, akinek a nyugodtsága meglehetősen fontos egy olyan környezetben, ahol minden döntésen fajok kihalása vagy létezése múlik. Mivel látta a lelkesedésemet a madarak iránt, maga ajánlotta fel, hogy felvisz egy túrára arra területre, ahol a legveszélyeztetettebb madarak élnek. Ez az erdőség jelenleg zárt és csak tudósok léphetnek be a területére. Amellett, hogy végre találkozhattam Laurával, alkalmam nyílt együtt túrázni Paul Ehrlich amerikai biológussal, aki a Stanfordi Egyetem Környezetvédelmi Biológia Központjának az elnöke és egyben az első tudós, aki 1968-ban felvonta rá a figyelmet, hogy a túlnépesedés milyen következményekkel járhat. Egy igazi sztár, ami a biológiai tudományokat illeti.
A Waikamoi természetvédelmi területére mentünk, ami a Haleakala vulkán oldalában található és elképesztő őshonos növényzettel rendelkezik. A fák csúcsa felett ellátni egészen az óceánig, – már ha nem túl felhős az ég, – ugyanis ezen a ponton már bőven a felhők felett vagyunk, 2000 méternél is magasabban. Mivel a magasság távol tartja a szúnyogokat, rengeteg madár van itt. Egy keskeny ösvény vezet lefelé egy kiépített lépcsővel, egészen amíg el nem ér az ember egy fából készült teraszra, ahonnan lelátni egy kis völgybe, az erdő koronáján át. Itt üldölgélni maga a csoda. A madarak jönnek-mennek, csiripelnek és nektárt esznek vagy rovarokat. Ilyen volt Hawai’i réges-régen, mielőtt az emberek eljövetelével felborult a rend.
A remény, hogy egy nap egy új erdő fog zöldellni a hegyen…
Laura és az MFBRP emberei jelenleg egy másik területen is dolgoznak a Haleakala vulkán túloldalán. Az elhatározás, hogy egy erőteljesen megrongálódott erdőt feljavítsanak és újra benépesítsenek őshonos hawaii-i madarakkal, nagyon nagy kihívásokat rejteget. Minden hónapban legalább egyszer helikopterbe kell szállniuk (mivel ez a terület máshogy nem megközelíthető) és facsemeték százait felszállítani a hegyekbe, hogy ott szépen elültessék őket azzal a reménnyel, hogy egy szép nap pontosan ugyanolyan vad és gyönyörű tájkép fogja fogadni őket, mint a Waikamoi erdőségében.
Ilyen most a rehabilitált erdő, amit reményeim szerint újra kihalófélben lévő madárfajok népesítenek be
Ez a rengeteg munka elővigyázatos tervezést igényel és sok-sok önkéntes keze munkáját dícséri, emberekét, akiknek a madarak létezése sokat jelent. Miután a saját szememmel láttam Waikamoit és a madarakat, Laurának nem tellett sok időbe meggyőznie arról, mennyire fontos, amit csinálnak – májusban visszatérek, hogy saját magam is részt vegyek a fák ültetésében. Apróságnak tűnhet egy ember ereje egy ilyen hatalmas projektben, de ahogyan azt a projekt területén már itt-ott ágaskodó, virágzó facsemeték és a lassan formálódó erdő mutatja – csodákra képes.
