Már annak nagyon örültem, amikor anyukám a DVD lejátszó használatát megtanulta körülbelül 10 évvel ezelőtt.
Akkurátusan felírta a teendőket lépésről-lépésre. Amikor filmet vagy családi fotókat szeretett volna nézni, elővette a noteszét és a beleírt tennivalókat követve, szépen üzembe helyezte a készüléket. Volt öröm: anya igazi technikai zseni!
Ugyanez történt az első mobiltelefonnal is, csak kicsit több buktatóval; a szerencsétlen hívó nem tudta kivárni, amíg anyu megkeresi a szemüvegét, majd elolvassa, melyik gombot is kell megnyomni a hívás fogadásához. Az sms elolvasása kitartó gyakorlással még úgy-ahogy sikerült, de az válasz megírása és elküldése már kudarcba fulladt. Elkönyveltük, nem írunk üzenetet, és ez így van azóta is.
Az előzmények tükrében, érthető izgalommal készült a család az internet rejtelmeinek tanulmányozására.
Egy szombat délután jött el a nagy nap, amikor négyen, négyfelől magyarázva, beüzemeltük az internetet.
Ült szegény anyukám közöttünk és csak nézte, hogyan kattintgatunk össze-vissza. Majd előhúzta az íróasztalfiókból a noteszt és a tollat: –diktáljátok mondta. Csend lett. Hogy lehet lediktálni a keresőt, a domaint, az url-t? -néztünk össze. Ráadásul még a videótelefonálásra is meg kell tanítanunk, hogy a testvérünkkel, aki külföldön él, beszélni tudjon.
Nem ragozom, sokat gyakoroltunk. Közel fél év -némi sírdogálással tarkított- kitartó gyakorlás után, anyu recepteket gyűjt, híreket olvas és a várható időjárásról kizárólag az interneten tájékozódik. Néhány hete pedig elküldte élete első elektronikus levelét az unokáknak Berlinbe.
Pedzegeti, hogy szeretne egy közösségi oldalas profilt is, csak még nem tudom, hogyan fogjuk lediktálni neki…
