A Hele-on busz szolgáltatás meglehetősen kiszámíthatatlan, ahogyan annyi minden más Hawai’i-on.

A busz valószínűleg jönni fog, de hogy tizenöt perccel a menetrendi idő előtt vagy után, azt sosem lehet tudni. Meg fog állni abban a megállóban, amelyben te álldogálsz? Ez is kétséges. A Hele-on igénybe vételéhez mindenképpen rugalmasnak kell lenned.

Én gyakran utazom a busszal, mivel autóm nincsen. Általában az egyetemnél szállok fel rá és egy hosszú, ötven perces utazás után érkezem meg. Azért mondom, hogy hosszú, mivel összesen 9 km távolságról beszélünk. A busz azonban gyakorlatilag minden egyes fűszálnál megáll. Mégis, sosem unatkozom.

Még az egyetemi megálló előtt, az egyik hotel parkolójában fel szokott szállni egy idősebb hawaii-i ember, aki ukulelés az egyik ötcsillagos hilói szállodában.

Mire a busz az egyetemhez ér, általában már előveszi a hangszert a dobozából és hawaii-i dalokat énekelget a buszon ülőknek. Mindenki tapsol és ujjong, és ha szerencséd van, még külön kéréssel is előállhatsz, ami a repertoárt illeti.

A buszsofőr a Keaukaha járaton egy középkorú, szemüveges férfi, ha jól tudom, Stefan-nak hívják. Mindig segít feltenni a biciklimet a buszra (mivel roppant okos módon ezek a buszok biciklis csomagtartóval vannak felszerelve!) és szívesen csatlakozik az ukuleléshez szájtrombitálás formájában. A végeredmény egy furcsa kis zenekar, amelyet az utazóközönség rajongása kísér. Természetesen mindenki ismer mindekit, ez nem is kérdés. Hilo nem nagy város és azon emberek száma, akik buszoznak, meglehetősen alacsony. Az ukulelést láthatólag mindenki nagybácsinak szólítja és itt valószínűleg nem feltétlenül vérrokonságról van szó. 🙂

Ezek az utazások mindig betekintést adnak az igazi helyi életbe és abba a melegségbe, amelyet gyakran az Aloha szellemnek neveznek. Mindenki kedves és elfogadó, teljesen mindegy, hogy hogy nézel ki, vagy honnan jöttél.

The post Zöld utazás – Izgalmas Hawaii-i buszozások appeared first on 40plusz.

A hawaii-i kedves és meleg hangulat után ezt meglehetősen nehéz átvészelni, éppen úgy, mint a hatalmas hőmérsékleti különbséget.

Májustól októberig azonban meglepő módon alkalmam adódik a saját szakmámban dolgozni, ami igazi kincsnek számít.

Mi leszel, ha nagy leszel egy biológus diplomával…

Sokan kérdezik, hogy állami vagy oktatási munkakörön kívül mégis mit csinálhat egy ökológus vagy biológus. Nos, Skóciában azért akadnak lehetőségek magáncégeknél is. Én például alkalmazott ökológusként dolgozom és denevérfelméréseket végzek. Nagy-Britanniában ugyanis minden denevérfaj védett és törvény tiltja a denevér kolóniák bármilyen nemű megzavarását. Ez azt jelenti, amennyiben valaki egy olyan épületet szeretne átépíttetni, amelyben denevérek laknak, ahhoz először tőlünk engedélyt kell kérni. Amennyiben ezt elmulasztják, hatalmas büntetést kaphatnak.

Denevéreket kergetünk…

Egy környezetvédelmi cég csapatával rengeteg régi, düledező épületet jártam be Skócia-szerte, ahol gyaníthatóan denevérek éltek.

Azon kívül, hogy mindez csak még gyanúsabbá tesz az utcán álldogálva, a műszert leolvasva meg tudom mondani, milyen denevérfaj repül el felettem.

Ez a munka azonban nem olyan könnyű, mint amilyennek látszik

Mivel a denevérek sötétedés után és hajnal előtt a legaktívabbak, sajnos nekünk akkor kell megérkeznünk, amikor megfigyelhetjük, hogy honnan bújnak elő, illetve hova térnek haza. Ez általában azt jelenti, hogy fájdalmasan korán kell felkelnünk, vagy nagyon későn jutunk az ágyunkhoz.

Néha egy sötét kunyhó mellett kell állnunk teljes sötétségben és azon tépelődünk, mikor fog valami leírhatatlan kiugrani onnan vagy éppen Dundee utcáin folytatunk véget nem érő beszélgetéseket a pubból hazafelé vonuló részegekkel. Mindezek ellenére, a munkánk nagyon fontos és hozzájárul ezeknek – a tévhittel ellentétben meglehetősen szeretetreméltó állatok megvédelmezéséhez.

The post Zöld utazás- Amikor csak munka, munka, munka… appeared first on 40plusz.

Sötétség és megannyi csillag…

Amikor megérkeztem Hawaii-ra augusztusban, az első dolog, amit észrevettem a Hiloba történő érkezésemkor, hogy a repülőből az égvilágon semmit nem látok. A legmélyebb fekete sötétség, bármerre is nézek. Mint később kiderült, ez annak köszönhető, hogy a csillagvizsgálók a Mauna Kea hegy tetején csak akkor képesek megfelelően működni, ha a környező városokban csökkentik a közvilágítást. Így hát Hilo utcáit csupán halovány fények világítják meg. Amellett, hogy így láthatja az ember a csillagokat bármerre megy, az is egészen biztos, hogy nagyon egyszerű eltévedni a sötétben.

Annak ellenére, hogy a város utcáiról is nagyszerűen látni a csillagos égboltot, sokan felzarándokolnak a Mauna Kea tetejére a csillagvizsgálókhoz, hogy még csodálatosabb látványnak legyenek részesei. Én a csereprogramom legelején felmentem két barátommal és olyan szerencsém volt, hogy még a naplementét is megnézhettem a hegy tetejéről.

Magasabban, mint a Mount Everest

A Mauna Kea egy nyugvó vulkán, amely 4205 méter tengerszint feletti magasságban nyújtózkodik Hawaii-sziget északi részén. Ha azonban az óceán aljáról méri le valaki ezt a hatalmas hegyet, akkor valójában 10.000 méternél is magasabb, ezzel leelőzve a Mount Everestet. A vulkán legutóbb körülbelül 4000 éve tört ki és jelenleg a tudósok szerint nincs ok az aggodalomra – ez egészen biztosan jó hír a NASA-nak, amely a kutatásainak jó részét itt folytatja. A hegy tökéletes helyet nyújt a csillagvizsgálóknak, amelyek gomba módjára bukkantak fel a csúcsán az elmúlt évtizedek során. Nem véletlenül. Ilyen magasságokkal és ilyen kevés fényszennyezéssel nem gyakran találkozhatunk.

A naplementét is sok ember szereti megnézni a Mauna Kea tetejéről. Mivel itt jóval a felhők felett állhatunk, ezért minden árnyalat tökéletesen kivehető és a fények visszatükröződnek a felhőkről. Olyan, mintha a felhők felett lebegne az ember. Aztán amikor a nap végre eléri a horizontot, egészen más, de éppen ilyen nagyszerű látvány tárul a szemünk elé: a Tejút, milliárdnyi csillaggal.

Ezért a látványért rengeteg ember száguld fel a hegy tetejére minden nap

Lelkes amatőr csillagászok ülnek körben – az egyébként fagyasztó hidegben -, számítógépekkel és teleszkópokkal felszerelkezve. Szerencsémre én pont akkor tévedtem a látogató központba, amikor az egyik dolgozó előadást tartott a csillagokról. Ez valószínűleg gyakran megesik, miután a nap lement és semmi sem zavarja többé a kilátást. Minden csillagképet részletesen meg lehetett figyelni és sok teleszkópot lehetett kipróbálni, amelyeket úgy állítanak be, hogy meg lehessen figyelni a csillagokat és bolygókat közelebbről is.

A tengerpartok és a napsütés az egy dolog, de Hawaii még rengeteg más kalandot ígér az idelátogatónak, különösen, ha hajlandóak vagyunk elszakadni kicsit a kötelező tengerparti turizmustól. A Mauna Kea csillagos égboltja pedig olyan élmény, amit egészen biztosan nem szabad kihagyni.

The post A kendőzetlen csillagos ég – Látogatás a Mauna Keára appeared first on 40plusz.

Nagyon szerettem volna a saját szememmel látni ezt a különleges eseményt, de autó nélkül szinte lehetetlennek tűnt eljutni oda.

Éppen ezért csak úgy mellesleg felvetettem az asztal felett: nem akar valaki esetleg lejönni velem a lávafolyamhoz?

A barátnőm, Angela rögtön jelentkezett. Felvetette, hogy mehetnénk akár már azon a délutánon. Én természetesen azt feleltem erre, hogy persze. Úgy döntöttünk, hogy kicsit még érdekesebbé tesszük a kirándulást és naplemente előtt valamivel odaérünk a lávához, hogy napfényben és éjszaka is megcsodálhassuk. Mivel az utat nem rég kiépítették egészen a láváig, a vállalkozókedvűek, mint mi is, mehettek biciklivel.

Délután tehát felpakoltuk a két biciklit Angela autójának a csomagtartójába és elhajtottunk az út kezdetéhez, ahonnan már csak gyalogosokat és bicikliseket engedtek át.

Itt felpattantunk a biciklinkre és kezdetét vette a 12 km-es biciklitúra a megdermedt lávamezőn át, amely úgy festett, mintha a Marson tekernénk keresztül.

Tekerés a lávamezőkön át

A kirándulás ezen része nagyon élvezhető volt a napsütésben, keresztül a furcsa tájon. Sajnos az út legvégén az út minősége igencsak megromlott és a biciklik kereke csúszkált a murván. Emberek százai vonultak a láva irányába, mintha valamilyen koncertet tartanának az óceán parton.

A naplemente előtt érkeztünk meg a lávához és leültünk egy sziklára, hogy onnan nézzük, ahogyan a szürkületben az izzó láva az óceánba csorog.

Angela történeteket mesélt a vulkán istennőjéről, Peléről, aki ebből ítélve egy igencsak hirtelen haragú és barátságtalan istennő lehetett. Amikor a sötétség leszállt, nem csak a láva kezdett el világítani, hanem a Tejút is teljes hosszában felragyogott felettünk. Az út végénél olyan közel lehetett menni a lávához, hogy égette a lábunkat és olyan érzéssel töltött el, mintha egy szaunában lennénk. Elképesztő élmény volt látni ezt a forró, lassan mozgó kőolvadékot, ahogyan lassan de biztosan építi a sziget partjait.

Az út visszafele már nem volt olyan szórakoztató

Teljes sötétségben, a Tejút fényénél kellett visszabicikliznünk a kiszámíthatlan murván keresztül, embereket kerülgetve, akik természetesen nem hoztak magukkal lámpát. A szél üvöltött a fülembe, tehát azt sem hallottam, amit Angela mondott nekem. A biciklim ide-oda zötyögött és nem egyszer meg kellett állnom, hogy megnézzem, egészben van-e még. Ennek ellenére épségben megérkeztünk a betonútra és kicsit megkönnyebbültem, hogy innen már az autóval mehetünk tovább.

Ez a kaland volt az egyik legérdekesebb élményem, és mindenképpen azok közé sorolható, amelyek után az ember ismételten felteszi magának a kérdést: Hogy is kerültem ide?

The post Zöld utazás – kerékpárral Hawaii-n a lávafolyam istennőjénél appeared first on 40plusz.

Hogyan kerültek a madarak a múzemba?                

Az 1800-as évek végén, 1900-as évek elején európai és amerikai tudósok özönlöttek a Hawaii-szigetekre. Néhányan magánemberként, néhányan múzeumoknak gyűjtöttek kitömött állatokat a vadonból. Akkoriban egy intézmény reputációjához minél több kitömött állatfajt kellett felmutatni. Hogy ez milyen rossz hatással volt a vadmadár populációkra, azt nem nehéz elképzelni.

A madarak sokáig ültek a múzeumok poros fiókjaiban, miután a gyűjtési láz megkérdőjeleződött környezetvédelmi szempontból.

A legtöbbnek még a létezéséről is megfeledkeztek. Amikor a 70-es években elkezdtük felismerni, hogy Hawaii madárfaunájának 70%-a már kipusztult és a fajok évről-évre eltűnőben vannak, emberek újfent elkezdtek érdeklődni a kitömött példányok iránt. A múzeumok tehát elkezdték rendszerezni a madarakat és tudósok megpróbálták kitalálni, milyen kapcsolat áll fenn a különböző fajok között.

A Honoluluba jutás kalandos volt…

Honoluluba jutásom eléggé kalandos volt. Repülőre kellett szállnom, hogy megtekinthessem a Bishop Múzeum madár kollekcióját, amely Honoluluban található, Oahu szigetén. Csak egy fél napot tölthettem ott, mivel a munkám mellett csupán ennyit engedhettem meg magamnak. Az egyik reggeli géppel mentem és gyakorlatilag ötven percen belül már Honoluluban voltam. Az ám, de sajnos a gépem negyven perccel később indult a vártnál, a barátaim pedig vártak rám a múzeumnál.

Amikor késve megérkeztem Honolulu repterére, elképedve tapasztaltam, hogy hozzáférhető wifi az égvilágon sehol sincsen: se a reptéren, se semelyik környező vendéglátóipari egységben. A navigációm Honoluluban tehát meglehetősen bajosan indult.

A buszsofőr közölte, hogy az ő busza nem megy a múzeumhoz, de le tud engem tenni valahol, ahonnan egy másik buszra átszállva eljuthatok a múzeumba. Mi mást tehettem volna, azt mondtam jó. Különösen mivel a buszon volt légkondícionálás, míg odakint döbbentes meleg uralkodott. Ekkor már bő egy órás késést halmoztam fel. De hawaii kereteken belül ez még simán belefér.

Honolulu egy hatalmas, forró káosznak tűnt számomra. Az első pillanattól kezdve láttam, hogy nem igazán az én városom. Miután csodával határos módon sikerült megtalálnom a másik buszt, végül másfél órás késéssel eljutottam a múzeumhoz, ahol a barátaim már azon gondolkodtak, hogy esetleg elvesztem.

Madarak a múltból

A Bishop Múzeum egy meglehetősen nagy komplexum, ahol akár napokat lehetne eltölteni, ha az embernek volna minderre ideje. Nekem sajnos csak egy pár óra jutott, tehát rögtön a madarakhoz szaladtam.

A madárkiállítás meglehetősen kicsi, de amennyire kicsi, annyira erős az üzenete. Az interaktívan összeállított anyagok kiváló lehetőséget biztosítanak nagyon kicsi gyerekek számára is, hogy tanuljanak környezetvédelemről és az őket körülvevő természetről. A polcnyi kitömött madáron kívül, amelyektől az ember szíve megfájdul, sok más érdekesség található a kiállító teremben. Lehet olyat játszani, hogy találgatni kell, melyik madár hawaii-i származású és melyiket hozták be emberek a szigetre, és hogy melyik madárnak milyen hangja van. Van egy társasjáték, amely segítségével azonosulhatsz az egyik veszélyeztetett madárfajjal és megértheted, milyen fenyegetésekkel néz szembe.

Az egyik legdrámaibb részlet a múzeumban a kihalási idővonal, amely azt mutatja, melyik fajok haltak ki az elmúlt évek során és azt is megjósolja, hogy ha nem változtatunk a jelen körülményeken, melyik madár fog eltűnni a jövőben. Sajnos az idővonal 2100-nál megáll. 2100 után már semmilyen őshonos erdei madár nem fog maradni a Hawaii szigeteken. Az idővonalon kívül egy fekete-fehér forgatható kerék is fel van szerelve a falra. Ha megpörgeted, lehetséges válaszokat ad arra, hogy hogyan halt meg az utolsó ’O’o madár Kauai szigetén, 1987-ben.

Mindennek nagyon erős üzenete van, de a kiállítás nem feledkezett meg arról sem, hogy reményt adjon. Információ található az összes szervezetről, amely aktívan részt vesz a madarak védelmezésében és segítséget nyújt azoknak, akik részesei szeretnének lenni a rehabilitációnak.

Az utolsó O’o madár látványa döbbenetes

Mindenképpen megérte átugrani Oahu szigetére, hogy megcsodáljam a madarakat, azonban Honolulu végeredményben nem nagyon nyerte meg a tetszésemet: zajos, meleg és zsúfolt. Este örömmel tértem vissza Hawai’i szigetre, amely a csendes, tücsökciripeléses éjszakával várt vissza.

The post Zöld utazás – Madarak a múltból, látogatásom a Bishop Múzeumban appeared first on 40plusz.

Amellett, hogy madárhangokat elemzek, amely a szakdolgozatom központi témája, azért más dolgokra is jut idő. A minap például sikerült eljutnom a Ka’u erdőbe, amely már régen fent volt a látogatásra váró helyek listáján nálam. Hatalmas szerencsém volt, hiszen egyébként nem sok embert engednek fel oda: egyik barátnőm nem rég kapott egy munkát a Vulkánok Nemzeti Parkban és ő hívott magával egy napra. Egy kikötés azért mégiscsak volt: ha megyek, segítenem kell a csapat munkájában. Mivel veszélyeztetett növények kiültetéséről volt szó, szívesen vállalkoztam a feladatra.

Hawai’i legérintetlenebb, összefüggő esőerdője

A Ka’u Erdő természetesen természetvédelmi terület. Biológusok között arról híres, hogy ez Hawai’i legérintetlenebb, összefüggő esőerdője. Hakalau mellett ez biztosítja a legjobb élőhelyet a madarak részére. Amellett, hogy a madarak nagyon szeretik, meglehetősen el van rejtve és menedéket nyújt jó néhány olyan növényfajnak is, amely a világon sehol máshol nem lelhető fel.

Összesen három órát vett igénybe, hogy felérjünk az erdő szegélyéhez. Ott kaptam egy hatalmas táskaszerű hordozó eszközt, amelyben legalább harminc palánta volt, jó néhány közülük elképesztően értékes, védett növény. Ahogy a menet megindult az esőerdő irányába, minden pillanatban azt hittem, hogy a csomag le fog repülni a hátamról vagy beleakad valamilyen fának az ágaiba az egyik fordulónál. Elképesztően párás volt a levegő, és a csomagom nagyon nehéz.

Mikor megérkeztünk az erdőnek azon részébe, ahová a növényeket ültetni fogjuk, tátva maradt a szám. Gyönyörű, lélegzetelállító fák nőttek mindenfelé és az aljnövényzet tele volt meglehetősen ritka növényekkel. Néhányukat még hírből sem ismertem. A feladatunk elég egyszerű volt: a hozott palántákat nyilvántartásba kellett vennünk és elültetnünk a megadott körzetben úgy, hogy ne essenek árnyékba. Meglehetősen hamar végeztünk a feladattal. Meglepő módon az eddig elültetett növények 80-100%-a megmaradt és szépen megnőtt, ami meglehetősen szép szám az ilyen rehabilitált erdőrészekben. Egy pár nap múlva azt is megtudtam a barátomtól, hogy mindamellett, hogy a növények nagyon jól érzik magukat, a madarak is megtalálták őket és a nektárból szívesen lakmároznak. Egy videófelvétel árulkodott minderről.

The post Hawai’i rejtett gyöngyszeme – A Ka’u erdő appeared first on 40plusz.

Utazni nem könnyű, különösen ha a Föld másik fele a célállomás. A legnehezebb mégis egyik napról a másikra a 30 fokból átlépni a 0 fok alá. Sehol semmi zöld és – várjunk csak! – csupa fehér borítja a hegyeket.

Ez a fehér hótakaró még egy hete is ott volt a hegyeken és bosszantó módon még a fűtést is be kellett kapcsolnunk áprilisban újra. A sosem változó hawaii-i meleg után még mindig nehéz igazodni az itteni kiszámíthatatlan és szeszélyes időjáráshoz. De az élet nem áll meg, hiába van borzasztó idő a hét hat napján, a terepmunkát itt is el kell végezni. Számunkra pedig már pár hete elkezdődött a szezon.

A fészekodúk készen állnak

A szezon jelen esetben fészekodú ellenőrzést jelent. Jó néhány olvasó biztosan boldogan fogja olvasni, hogy ezúttal jól ismert madarakkal foglalkozom, egészen pontosan szén- és kék cinegékkel. Egy kicsit kevesebb mint ötven fészekodúval dolgozunk itt a város szélén és hetente kétszer ellenőrizzük az összeset, hogy pontosan megfigyeljük mi is történik a madarakkal az idő előrehaladtával. Gondosan felírunk minden változást, a tojásokat, a kismadarakat és számon tartjuk a szüleiket is.

Mintha kék virágtengerben lépkednél…

Az erdő, annak ellenére, hogy csak most kezd magához térni téli álmából, csodaszép. Ez az az időszak, amikor az erdő alján mindenütt kinyílnak a harangvirágok (Blue bell) a brit erdőkben, és az embernek az az érzése támad, hogy kékszínű virágtengerben lépked. A levegő kicsit csípős, de nagyon tiszta és a fákon éppen megjelennek az első apró, élénkzöld levelek. A madarak természetesen őrülten csipognak mindenfelé és legtöbbjük már ül a fészkén.

Figyelemmel kísértem ennek a kis erdőrésznek az életét az elmúlt három év során és érdekes látni, hogyan cserélődnek a fák és a növényzet. Mivel néhány madarat, amelyek a fészkekben keltek ki színes gyűrűvel megjelöltünk, még az is előfordul, hogy ismerőssel futok össze a szokásos körutam során. Nagyon sokan maradnak, de néhányan továbbmennek. Még egy évig én is itt leszek, aztán minden valószínűség szerint már nem.

A város nem változik

Stirling ugyanaz az álmos kisváros maradt, ami volt. Annyi ideig nem voltam távol, hogy sok változás történjen.

Azon természetesen egyikük sem gondolkozik el, hogy csupán ezeknek a diákoknak köszönhető, hogy vannak munkahelyek itt, Skócia közepén, ahol úgy általában nem sok minden történik. A hegyek, az erdők és a jól ismert tavak azonban csodálatosak, nyáron pedig az idő egészen elviselhető, amennyiben nem kedveled a 20 fok feletti meleget. Remélhetőleg hamarosan egy kicsit több napsütésben lesz itt részünk. A napsütés gyakran kárpátol az elvesztett fokokért, hiszen napsütésben Skócia varázslatos hely.

The post Zöld utazás – Hogyan lehet órák alatt harminc fokkal kevesebb? appeared first on 40plusz.

Egyszer, még a csereprogramom elején elkísértem két munkatársamat kutatási terepet keresni. Mivel ők egy őshonos hawaii-i madár énekét akarták rögzíteni, ezért olyan erdőséget kellett találnunk, ahol vélhetőleg sok van ebből a fajból. Ez sosem könnyű munka.

Hawaii-it vulkánok borítják

A Vulkánok Nemzeti Park egyik részén létesítettek egy rövid túra útvonalat még hosszú évekkel ezelőtt. A területet, ahol ez az ösvény fut, Madárparknak keresztelték el, az emberek itt láthatták az őshonos hawaii-i madarakat egy rövid séta során. Mivel ez a hely olyan sok jót ígért, úgy döntöttünk hát, hogy elmegyünk oda és megvizsgáljuk közelebbről. Reménykedtünk benne, hogy nagyszerű kutatási terep válhat belőle.

Napsütés és csodaszép idő volt, amikor megérkeztünk. Az o’hia fák virágoztak és sok rovar zümmögését lehetett hallani.

Az O’hia fa virága lenyűgözően szép

Megtaláltuk a szépen kiépített tanösvényt és elkezdtünk felsétálni rajta. Alig öt perc elteltével lecsaptam egy szúnyogot a karomon. Aki hallott már a hawaii-i madarak szomorú történetéről az talán tudja, mi az oka a gyors fogyatkozásuknak, Igen, a szúnyogok. Ahol szúnyog van, ott hawaii-i erdei madár nem marad meg, mivel ezek a kis bestiák olyan betegségek hordozói, amelyek se perc alatt végeznek a madarakkal. Ez tehát egy meglehetősen aggasztó kezdet volt a Madárparkban.

Néma csend

Már körülbelül tizenöt perce sétáltunk, amikor rájöttem, hogy mi a másik probléma. Az erdő, hiába volt gyönyörű, csendes volt. Néma csend uralkodott az egész Madárparkban. Néha felbukkant egy-egy fácán és gyorsan átszaladt előttünk az úton, de mivel ezek a madarak eredetileg nem tartoznak Hawaii-hoz, így nem lettünk tőle boldogabbak. Hogyan lett a Madárpark ilyen csendes?

Hová lettek a madarak?

A kérdést megválaszolni nem olyan könnyű. Ez az élmény a Madárparkban hatalmas hatással volt rám. Megkérdeztem néhány embert, amikor visszatértünk Hiloba, hogy hallott-e valaha madarakat ezen a helyen. Mindenki azt válaszolta, hogy igen, amikor kisgyerek volt, 15-20 évvel ezelőtt. A madarak nem olyan régen hallgattak el ezen a helyen. Valószínűleg a szúnyogok bejövetele nagyban hozzájárult mindehhez. Ahogyan a hőmérséklet lassan feljebb kúszott, ezek a rovarok is feljebb törekedtek, magasabbra, amíg el nem érték ezt a területet is. Amikor megérkeztek, a madarak távoztak.

Hátborzongató állni a sok zöld közepén, csodálni a magas fákat és nem hallani semmilyen természetes erdei zajt, madáréneket. Sok ember elsétál emellett, sokan viszont talán megállnak, éppen úgy, ahogyan én, és elgondolkoznak azon, hogy hová lett a madárdal és vajon milyen lehetett itt sétálni, mielőtt hawaii-i őshonos madarai arra kényszerültek, hogy elhagyják ezeket az erdőségeket.

The post Amikor madarakat hajkurásztam… appeared first on 40plusz.

Egyik kedvenc túrám a szigeten a Kilauea-Iki túra útvonal, a Hawaii Vulkánok Nemzeti Park területén. Sokszor voltam fent, mivel a nemzeti park busszal is egyszerűen megközelíthető. Mivel 2016-ot írunk, olyan szerencsés voltam, hogy meglátogathattam a nemzeti parkot a századik évfordulóján. Bizony, száz évvel ezelőt alapították ezt a parkot és mind a mai napig hatalmas népszerűségnek örvend.

A nemzeti park csodás tájat rejt.

Sokakat végtelenül megijeszt…

Annak ellenére, hogy igazán érdekes látvány várja a vendégeket a nemzeti parkban, tudom, hogy néhány embernek nem igazán tetszik. Miért is? Sajnos sokakat végtelenül megijeszt a működő vulkán, amelynek izzó kráterét bárki megcsodálhatja, nem is túl messziről. Mi több, egyesek valóságos előnyt kovácsoltak a vulkán jelenlétéből: a kráter mellett egy gyönyörű hotel emelkedik, a Vulkán Ház. Itt az emberek leülhetnek egy kandalló mellé, ehetik a méregdrága és gyönyörű fogásokat és mindeközben gyönyörködhetnek a távolban ragyogó Kilauea láva fényében. Hát nem csábító a gondolat? Én magam is sokszor üldögéltem ott egy kandalló mellett – így van, odafent gyakran nagyon hűvös a levegő.

A Kilauea kráter sötétedés után

A kedvenc túrautvonalamon sokszor, sok barátommal sétáltam végig. Voltam ott esőben, hidegben, melegben és ragyogó napsütésben. Az út minden körülmények között gyönyörű és tele van madárdallal. A Kilauea-Iki túra a kráter körül vezet, majd átvág egy még viszonylag fiatal lávafolyamon és felvezet a kráter túloldalára, hogy aztán végül körbe érjen a kráter körül. Mindenütt esőerdő, gyönyörű fák és furcsa tájkép. A föld alól gőz szivárog elő jelezve, hogy mélyen izzó lávafolyam halad.

Sok ember a szigeten azért nem kedveli a vulkánokat, mert vogot bocsájtanak ki magukból. A vog gázok és egyéb anyagok szemcséinek a keveréke, amelyet a működő vulkán bocsát ki. Sajnos allergiára hajlamos embereket igen csak az őrületbe tud kergetni – gyakran nekem is meggyűlt vele a bajom. Ennek ellenére a nemzeti parkot nagyon gyakran látogatom, mivel a látvány mindenért kárpótol.

Meghökkentő helyeken akadhatunk csodákra

Az én személyes kedvenc pontom a parkon belül egy meglehetősen meghökkentő hely. A Thurston láva alagút mellett található mosdók mögötti kilátó, amelyen sok embernek csak átsiklik a pillantása. Részben mivel a mosdók mögött van. Ez a hely tökéletes kilátást kínál az esőerdőre, ahol madarak százai röpdösnek és kutatnak táplálék után. Egyszer két órán keresztül ültem ott, figyelmen kívül hagyva, mennyire furcsán festhet a jelenlétem a mellékhelyiségek mellett, és figyeltem a madarakat.

Fantasztikus élmény volt meglesni az Apapane madarat

Tökéletes képeket lehet itt készíteni, mivel a fényviszonyok megfelelőek és a növényzet egészen lenyűgöző. A madarak pedig látszólag nem félnek az emberektől. Amíg a számtalan turista a megszokott útvonalakat járja be, ez a pont tökéletes nyugalmat ígér annak, aki a madarakban szeretne gyönyörködni.

The post Túra a vulkán körül appeared first on 40plusz.

Maui vezetett el Hawaii-ra…

A történet egy szürke téli napon kezdődött Skóciában, amikor még csak tervezgettem, hogy esetleg részt veszek majd valamilyen csereprogramban. Unottan néztem az elérhető egyetemek listáját és próbáltam találni egy olyat, ahol tapasztalatot gyűjthetek madárvédelemmel kapcsolatban. Lassan eljutottam Hawaii-hoz. Ekkoriban még semmit sem tudtam erről a helyről. Csupán annyi jutott el hozzám, hogy szépek a tengerpartok és rengeteg turista látogatja évről-évre. Kicsit tehát utána kellett néznem, miféle madarak vannak ezen a szigetcsoporton, ami miatt érdemes lenne ott járni egyetemre. Ekkora találtam rá egy lelkes kis környezetvédelmi szervezetre, akik Mauin vívják véget nem érő harcukat néhány nagyon ritka madárfaj túléléséért. Annyira megihletett ennek a maréknyi tudósnak a munkája, hogy rögtön eldöntöttem, hogy Hawaii lesz az első hely a jelentkezési listámon.

A tengerpart a lemenő nap fényében…

Két éve álmodni sem mertem, hogy itt leszek…

Több mint két év telt el és egyszer csak ott álltam a Maui Erdei Madárvédelmi Egyesület (Maui Forest Bird Recovery Project) kapujában. Sosem hittem, hogy ez a pillanat egyszer eljön, de megtörtént, minden valósággá vált.

Fent a hegyen, a kis Makawao várostól még magasabban van az egyesület épülete. Amikor kiszálltam az autóból, legnagyobb meglepetésemre hideg szellő csapott az arcomba. Nagyon hideg volt odafent! Mivel éppen senki nem tartózkodott az irodában (szombat délután volt), felsétáltam az egyesület házába, ahol felajánlottak nekem egy szobát, ahol eltölthetem a következő két éjszakát. A ház kertjének a végében rejtőzködik a Maui Madárvédelmi Center (MBCC), a San Diego Állatkert egyik kihelyezett állomása, ahol igazi varázslat történik.

Ilyen csodás a Waikamoi erdő

Az MBCC tulajdonképpen számtalan röpdéből áll. Ezekben a röpdékben található a jövő reménye, ami a hawaii-i őshonos madarakat illeti. Itt tenyésztik a legtöbb kihalás szélére sodródott madarat, hogy később szabadon ereszthessék őket a természetes környezetükbe. Bár nem mehettem közel, elképszető élmény volt látni és főképp hallani őket. Néhány ezek közül a madarak közül most már csak nagyon kis számban fordul elő.

Találkozás két év után

Másnap reggel feljött értem Laura a szervezettől, akivel két éve leveleztünk azzal kapcsolatban, hogy egyszer majd ellátogatok hozzájuk. Amikor valakit két éve ismersz, de sosem láttál, mindig nagy meglepetés, ha végül találkoztok. Laura nagyszerű, jókedvű és kiegyensúlyozott fiatal tudós, akinek a nyugodtsága meglehetősen fontos egy olyan környezetben, ahol minden döntésen fajok kihalása vagy létezése múlik. Mivel látta a lelkesedésemet a madarak iránt, maga ajánlotta fel, hogy felvisz egy túrára arra területre, ahol a legveszélyeztetettebb madarak élnek. Ez az erdőség jelenleg zárt és csak tudósok léphetnek be a területére. Amellett, hogy végre találkozhattam Laurával, alkalmam nyílt együtt túrázni Paul Ehrlich amerikai biológussal, aki a Stanfordi Egyetem Környezetvédelmi Biológia Központjának az elnöke és egyben az első tudós, aki 1968-ban felvonta rá a figyelmet, hogy a túlnépesedés milyen következményekkel járhat. Egy igazi sztár, ami a biológiai tudományokat illeti.

A Waikamoi természetvédelmi területére mentünk, ami a Haleakala vulkán oldalában található és elképesztő őshonos növényzettel rendelkezik. A fák csúcsa felett ellátni egészen az óceánig, – már ha nem túl felhős az ég, – ugyanis ezen a ponton már bőven a felhők felett vagyunk, 2000 méternél is magasabban. Mivel a magasság távol tartja a szúnyogokat, rengeteg madár van itt. Egy keskeny ösvény vezet lefelé egy kiépített lépcsővel, egészen amíg el nem ér az ember egy fából készült teraszra, ahonnan lelátni egy kis völgybe, az erdő koronáján át. Itt üldölgélni maga a csoda. A madarak jönnek-mennek, csiripelnek és nektárt esznek vagy rovarokat. Ilyen volt Hawai’i réges-régen, mielőtt az emberek eljövetelével felborult a rend.

A remény, hogy egy nap egy új erdő fog zöldellni a hegyen…

Laura és az MFBRP emberei jelenleg egy másik területen is dolgoznak a Haleakala vulkán túloldalán. Az elhatározás, hogy egy erőteljesen megrongálódott erdőt feljavítsanak és újra benépesítsenek őshonos hawaii-i madarakkal, nagyon nagy kihívásokat rejteget. Minden hónapban legalább egyszer helikopterbe kell szállniuk (mivel ez a terület máshogy nem megközelíthető) és facsemeték százait felszállítani a hegyekbe, hogy ott szépen elültessék őket azzal a reménnyel, hogy egy szép nap pontosan ugyanolyan vad és gyönyörű tájkép fogja fogadni őket, mint a Waikamoi erdőségében.

Ilyen most a rehabilitált erdő, amit reményeim szerint újra kihalófélben lévő madárfajok népesítenek be

Ez a rengeteg munka elővigyázatos tervezést igényel és sok-sok önkéntes keze munkáját dícséri, emberekét, akiknek a madarak létezése sokat jelent. Miután a saját szememmel láttam Waikamoit és a madarakat, Laurának nem tellett sok időbe meggyőznie arról, mennyire fontos, amit csinálnak – májusban visszatérek, hogy saját magam is részt vegyek a fák ültetésében. Apróságnak tűnhet egy ember ereje egy ilyen hatalmas projektben, de ahogyan azt a projekt területén már itt-ott ágaskodó, virágzó facsemeték és a lassan formálódó erdő mutatja – csodákra képes.

The post Maui, a Völgy-sziget appeared first on 40plusz.