Szulejmán szultán is belehalt a szigetvári győzelembe

Kevesen tudják, hogy szeptember 7-én az utolsó és tragikusan végződő harc napján, amikor a hős várkapitány, Zrínyi Miklós és katonái elestek a mérhetetlen török túlerővel szembeni harcban, szívelégtelenségben meghalt Szulejmán szultán is.

A korabeli feljegyzések szerint belső szerveit a szultáni sátor alatt temették el, a bebalzsamozott testet pedig visszavitték Konstantinápolyba. Az eltelt sok száz év alatt is megőrződött a leghíresebb oszmán uralkodó sírhelyének tisztelete. Emlékhellyé vált, majd a közelmúltban régészek nagy bizonyossággal megállapították, hogy megtalálták a szultán pontos temetkezési helyét.

A további pontosításhoz DNS vizsgálatokat is végeznek, melyben segítenek a szultáni leszármazottak, akik az emlékév tiszteletbeli vendégeiként vettek részt az ünnepségeken: Kenizé Murad, aki a rövid ideig uralkodó V. Murád szultán dédunokája, híres francia írónő, illetve Mediha Nami Osmanoglu de Fernandez hercegnő, aki évekig Magyarországon élt, amikor a férje Mexikó budapesti nagykövete volt.

Mindkét látogató a török szultán leszármazottjának vallja magát.

Kenize Murad / Fotó: a szerző

Ki is Kenize Murad?

Csak a franciák miatt írja nevét Mouradnak, tudom meg tőle találkozásunkkor. A szálloda halljában törékeny termetű, nyitott szívű, meglepően egyszerű és barátságos hercegnő ölel át. A török szultána, az indiai rádzsa lánya Párizsban élő író, újságíró, háborús tudósító, tele van meglepetésekkel. Élete valóban egy regény, mely könyv formájában is megszületett a közelmúltban, már magyarul is olvashatóan.

Ha az éveket gyors iramban pörgetjük végig, kalandos sorsot, küzdőképességet és a gyökereit kereső embert ismerünk meg, egy világpolgárt.

Édesanyja, Zelma Hanim az isztambuli Dolmabache (Topkapi) palota háremhölgye, V. Murad szultán unokája a család többi tagjával 1918-ben egy nap alatt volt kénytelen elhagyni a palotát. Az uralkodócsaládot száműzték Törökországból Kemál, a reformer hívei. A kislány a száműzetésben gyönyörű nővé cseperedett, akit férjhez adtak egy indiai rádzsához.

Zelma megelégelve az indiai kötöttségeket Párizsba ment megszülni lányát Kenizét, az útra egyetlen hűséges szolgája, egy eunuch kísérte el. Párizsban nagy ínségben élt, s korán meghalt. Az árván maradt kislány másfél éves korában  alig élt, amikor a hűséges eunuch a svájci nagykövetségre vitte. Szerencséje volt: megsajnálták és elvitték Svájcba, ahol nevelőszülőknél nevelkedett, jó iskolákba került, szerető családban élt. Az idill akkor ért véget, amikor nevelőapját áthelyezték Venezuelába. Adoptáláshoz indiai édesapja beleegyezése kellett volna, de vele megszűnt a kapcsolatuk.

Kenize Murad / Fotó: a szerző

Párizs, India – találkozás a rádzsa édesapával

Visszakerült hát Párizsba, ahol szegény sorsú emberek gondoskodtak róla egészen 18 éves koráig, amikor elhagyta őket. A Sorbonne egyetemenszeretett volna pszichológiát tanulni, így az őt nevelők rábízták, miből él meg. Baloldali szemléletű lett, miközben lázasan kutatta az oszmán dinasztia és az indiai ősök múltját a könyvtárakban.

Első látogatása Indiában 21 éves korában különös és meglepő volt számára, mert jóképű édesapja jelentős politikai karriert futott be, de nem egy drágakövekkel kirakott palotában lakott, melyről kislány korában oly sokat álmodott Kenize hercegnő.

Haditudósítóból regényíró

Fél év után visszatért Párizsba, s ott lázasan kezdett újságíró munkájába, s a gyökerei felkutatásába. A Nouvel Observateur rangos párizsi hetilap tudósítójaként a líbiai és gázai menekülttáborokról is tudósított.

– A keleti eseményeket szerettem volna értelmezni a nyugati olvasónak, a háttereket feltárni, nagy szavakkal üzenetet kívántam hagyni – mosolyog Kenize. Segíteni úgy tudtam a legjobban, ha megtudta a világ, mi miért történt Libanonban, Etiópiában, Bangladesben, a Közel-Keleten, a forradalmakban és a menekülttáborokban. Amikor a Közel-Keleten vagyok, úgy érzem, egy vagyok közülük. Mert anyám és a testvéreim sorsát látom azokban az emberekben, akik szintén szenvednek. Tudósítóként a szívemmel írtam, a nyugat-európai kollegáim pedig az eszükkel.

– Az 1980-as évek elején felhagyott az újságírással, és elkezdte feltárni a saját múltját, az édesanyja családját, sorsát, nem titkolva, hogy a saját gyökereit kereste.

– Belebújtam anyám bőrébe, felvettem a cipőjét, ahogy más nyelveken mondják, és elindultam az úton, melyen ő is járt. Mindenkit felkerestem Törökországban aki ismerhette, vonattal mentem Indiába és hajóval, nem repülővel. Találkoztam emberekkel, korabeli újságcikket olvastam, archívumokban kutakodtam négy évig. S megszületett az első könyvem, mely róla szól, (magyarul Szultána – az utolsó török hercegnő élete). A második már az én sorsom, szintén tényekre építve (Álomkert), s most is írok egy regényt, mely Pakisztánban játszódik, egy költő-zenész romantikus története, ez is a szívnek szól, mert hiszem, hogy csak az tud hatni igazán.

Kenize Murad hercegnő / Fotó: a szerző

– Miért nem élt soha úgy, ahogy a rangja megengedte, amikor már lehetett, hiszen Indiában volt erre alkalma.

– Unalmasabb lett volna, túl sok volt a kötöttség. Mikor elkezdtem Törökországba járni, senkit sem ismertem Isztambulban. Első utam a Topkapiba, a Dolmabache palotába vezetett, ahol az idegenvezető nem győzött rám szólni, hiszen úgy éreztem, meg kell simítanom a családom bútorait, a zongorát, melyen nagymamám játszott. Már-már elsírtam magam. Amikor az arcképcsarnokban rosszul említette a dédapámat, V. Murad szultánt, szóltam. Felháborodottan kérdezte, honnan veszem az ismereteimet. Akkor válaszoltam, hogy hiszen ő a dédnagypapám volt. Akkor összehívta a többi idegenvezetőt, kezet csókoltak mindannyian, és úgy éreztem, befogadott engem az ország.

Kenize az év négy hónapját tölti Törökországban, ahol vett egy kis házat a tengerparthoz közel.

– Franciának, töröknek vagy indiainak érzi magát?

– Franciának nem, pedig itt nevelkedtem, tanultam és itt élek, de sokkal inkább töröknek, közel-keletinek érzem magam. Indiainak sem, mert az ottani kötöttségek túlzottak számomra, mert mindig azt választottam, hogy szabadon élek.

– Mennyire fontos, hogy arisztokratának nézzék, s akként bánjanak önnel?

– Nem lényeges, de jól esik, tartom is a kapcsolatot a nagy dinasztia tagjaival szerte a világon, de főként Isztambulban.

– Egy újságíró soha nem szűnik meg érdeklődőnek maradni, ezért gondolom, most is figyelemmel kíséri az eseményeket, a török változásokat, a menekülő ezreket.

– A menekülteken csak a politikai megegyezések segíthetnek, a lehetőséget kell megteremteni számukra, hogy haza tudjanak menni. Most Európa nagyon függ Törökországtól, rengeteg ott a menekült, ők tartják vissza a tömegeket. A törökországi változások minden előzmény nélküliek voltak, Erdogan hirtelen váltott hangot, Washingtonban először nyilatkozott Asszadról elítélően, pedig előtte még üdülni is együtt jártak a családjaikkal.

– Mit érzett, amikor meghívták az ünnepségre, Szigetvárra?

– Először nagyon meglepődtem, hiszen az ellenség leszármazottai vagyunk, és sokszor tapasztaltam török ellenességet Európában. Hosszú időn keresztül voltak itt jelen őseink, egy másik kultúra, gondolkodásmód képviselőiként. De itt mindenütt azt tapasztaltam, hogy továbbléptek a magyarok és már a jelennel foglalkoznak, s azt barátsággal teszik.

The post A haditudósító hercegnő, avagy a szultán dédunokája Párizsból appeared first on 40plusz.

A kis feltaláló – billegtető a kerékpár kormányán

Ferenc édesapja 19 éves korában visszatért otthonába, az első világháború utolsó napján ellőtték a lábát. A seb már üszkösödni kezdett, ezért le kellett vágni térd fölött. Így kezdődött az élet. Öt gyerekük született az évek során, s a család folyton költözött, hiszen az ülő foglalkozást kényszerből választó édesapa kereste a megrendelőket új és újabb községekben. Kiváló cipészmester lett, volt hogy 12 segéddel dolgozott, annyi  megrendelésük akadt. A kis Feri korán beletanult a szakmába, ügyes keze és jól forgó agya segítség volt a szüleinek is. Nemcsak kaptafát készített rajzok alapján, hanem édesapja biciklije pedálját is átalakította, billegtetőt talált ki a kormányra, és olyan fékeket, hogy tökéletesen lehetett a sebességet engedni is, lefogni is, fél lábbal.

„A legfontosabb az volt, amit otthon láttam – emlékszik boldog gyerekkorára. Édesanyám társ volt, ha valamit nem tudott, megkérdezte. Soha nem akart úgy látszani, mintha mindenkit túlnőtt volna. A szenvedő embert segítette, lehetett az akárki, cigány, zsidó, bárki, akit lenéztek. A kuncsaftok szinte búcsúszerűen jártak hozzánk, anyám ráadásul tudta, ki honnan érkezett, és ha mi ebédeltünk, vendégül látta őket is. Ez nem olyan volt, hogy én most jót tettem, mert természetesen jött belőle minden. Felolvasott a műhelyben regényeket a segédeknek, de mi is ott voltunk, a gyerekei. Szépen eljátszotta a szerepeket a hangjával, innen ismertem sok művet, viszont nem tudtam, ki írta őket, mert ez elsikkadt, volt is ebből sok csúfolódásra alkalmat adó pillanat, amikor Kecskemétre mentem az érettségit megszerezni.” Mert hiába ismerte a regényt, ha nem tudta az íróját és a címét, a többiek szemében ez nevetséges volt.

Horthy Istvánt tanította repülésre

Előtte azonban a nagy vágy, hogy pilóta lesz, teljesülni látszott. Székesfehérváron tanult berepülő pilótának, s ügyes keze ott is jól jött, hiszen sokszor kellett a repülőgépeket javítani, ilyenkor mindig a fiatal Ferit hívták. Még Horthy Istvánt is ő tanította a repülés fortélyaira. Hamar felismerték, mekkora tehetség, s ennyi év után úgy gondolja, irigyek voltak rá a többiek, ezért kirúgták. Ezután alig telt el két év, és megkeresték falusi otthonában, ahova visszatért a szüleihez, és kérték, legyen kiképző, de ő nem fogadta el az ajánlatot, pedig a főnökei a szülei előtt térden állva könyörögtek, beszéljék rá a fiút a döntésre.

Orvos szeretett volna lenni, bár édesapja ráhagyta volna a cipészetet, otthon tartotta volna, de ő ment tovább a lehetőségeit felmérve, és mert a szíve is azt diktálta, tanító lett. A képzőben, Kecskeméten sok mindent próbált – néptáncot, színjátszást, salakmotorozást. A néptáncban ismerte meg Marikát. „Akkoriban egynek sem udvaroltam, mert nagyon komolyan vettem a szerelmet, olyan nem volt nekem, hogy hazakísértem, és mindjárt nna… Én inkább védtem a lányokat, ha bántani akarták őket, tisztességes voltam. Marika a kecskeméti pedagógus árvaházban nőtt föl, ahonnan a diákok az érettségivel egy időben tanítói oklevelet is kaptak. Szép volt és kedves, nem gőgös senkiházi, sugárzott róla, hogy jó ember. Nem nézett le a szakérettségimmel, mint mások. Úriemberek voltunk, pedig senki sem mondta, hogy márpedig neked ezt így kell csinálni.”

Megtetszettek egymásnak, és szép, hosszú házasságuk során két lányuk született: Annamária és Ágota.

Tanítás tanyán és a cigányiskolában

Kezdetben Feri osztatlan iskolában tanított, ahova a szanaszét települt kis alföldi tanyákról jártak be a gyerekek, sokszor térdig érő sárban, hóban, fagyban.

„Vajaspusztán jó volt tanítani, elég ha ránéztem a gyerekekre, láttam rajtuk, kiben mi van, de én is én számítottam nekik. Hagytam őket szaladgálni, kérdezgetni is, messzi tanyákról jöttek gyalog a nagy sárban, volt, hogy ötvenen is nyüzsögtek. Köveket raktunk le az iskola környékén, azokon ugráltunk be az épületbe. Megtanítottam őket főzni is, enni is. Embernek néztem őket, nem szidtam a későn jövőket sem. Ha csupa sár volt, letöröltem nedves ronggyal, tartottam az iskolában ruhákat is, hogy legyen mire cserélni. Mérlegre tettek, és a legtöbbjük, ha a fene fenét evett, akkor is eljött az iskolába. Tudtam, hogy sokuknak nincs otthon mit enniük, egy polcra tettem nekik az ételt, és ha nem voltam ott, megették, mert kérni nem szerettek. Soha nem nyúltak ahhoz, ami nem volt az övék”.

Karcagra költöztek, megszületettek a lányok, a házaspár pedig a karcagi cigányiskolában tanított, ott, ahol senki sem akart dolgozni. Osztatlan alsó tagozatra jártak a gyerekek egy városrészben, ahol csak cigányok éltek vajdával. Ferit nem bántották, kritizálták a kisvárosban emiatt, pedig még a lányai is bejártak sokszor, játszottak, kártyáztak a gyerekekkel, de a házaspárnak tekintélye volt, tisztelték őket. Ezekben az években mindketten diplomát szereztek Szegeden, és Feri akkoriban már évek óta foglalkozott gyógynövényekkel is.

Megszületik a Psoricur olaj

A családban egyik ágról a másikra szállt a növények ismerete, a nagymama igazi füvesasszony hírében állt, tudását örökölték az utódok, így volt ezzel a kis Feri is. „Volt Karcagon egy állatorvos, meglátta anyám könyökén, és másutt, a feszülő helyeken a hámlást, és rám szólt: -nem látod, milyen a könyöke, a tarkója, a térde anyádnak?” Azt gondoltam, korpás volt, majd megmossa. Erre az állatorvos azt mondta: -te meg tudnád gyógyítani. De hát akkor már annyi orvosnál voltunk, én hogy tudnám meggyógyítani, ha az orvosok sem? – tanakodtam. Olvasott is, kereste a könyveket a növényekről.

„Először megnéztem, tartalmaznak-e ártalmas anyagokat, milyen mennyiségben, megtanultam a jót és a rosszat is a növényekről. Olyan mennyiségben alkalmaztam a növényeket, hogy ne ártsanak. Lassan egyre jobb lett a készítményem, én is tovább tudtam lépni, többet és többet tudtam, jobb lettem. A segíteni akarás, az emberszeretet hozta össze az olajat, későbbi nevén Psoricurt. Először az anyukámmal foglalkoztam, a nagymama sokat segített, visszajelzett, hogy »ebből küldjél, fiam, az meg nem ér semmit«, ő partner volt ebben.”

Meghurcoltatások és kiemelkedő siker

Kivonta a hatóanyagot, és olaj lett belőle. Az olaj hatására egyre csökkentek a pszoriázisos foltok a bőrfelületeken. Elterjedt róla, hogy tudja gyógyítani a pszoriázist (pikkelysömör), és egyre többen keresték meg, de akkor robbant a bomba, mert egy helybéli orvos feljelentette kuruzslásért, s jött a házkutatás, a rendőrség.

Sokkolta a családot a zaklatás, és 1972-ben két betegük javaslatára Pécsre költöztek, ők ajánlották nekik segítségüket, mert arra gondoltak, egy kisvárosban történhet csak meg ez a szörnyűség. De nem így lett.

Közben egyre bővült a Psoricurt sikeresen használók köre, nagyon sokan valóban tünetmentessé váltak a szer hatására. Pécsett, amikor a hetedik emeleti lakásából Feri kinézett, még vasárnap délelőtt is látta a bejáratig sorakozó embereket, olyan nagy volt a készítmény népszerűsége.

Rajtaütésszerű házkutatást éltek át a pécsi lakásukban egy újabb névtelen feljelentés miatt, de nem találtak semmi bűnjelet. A végén kapott a szer feltalálója egy papírt, hogy a társadalomra ártalmatlan személy.

Az 1970-80-as évek elején természetes volt, hogy ezek után is több évig megfigyelték az egész családot, követték, lefényképezték őket, bevonták az útlevelüket, mintha közveszélyes bűnözők lettek volna. Semmit sem tudtak felhozni ellenük.

Ágota (Feri kisebbik fazekasművész lánya) végig részt vett beszélgetésünkben, ő segített a néha csikorgó kerekeket tovább lendíteni, mint pontos családi krónikás.

Átvette a szót: „Egyszer éppen nálam vásárolt cserepet egy férfi, s utána kijött a barátja is, egy Svédországban élő magyar, ő is apa betege volt. Nagy fantáziát látott az olajban, ezért megalakította a svéd-magyar közös vállalatot 1982-ben. Nem volt előzménye, gyakorlata. Bejegyezték világszabadalomként az olajat Psoricur néven. Ezután legalizálták a szert, Finnországban, Svédországban laboratóriumi és kórházi kísérletek folytak, kiderült, hogy semmi toxikus nincs benne. Budapesten, egy vámszabad területen korszerű gyárat alakítottak ki, ahol elkezdték gyártani a gyógyhatású készítményt.

Hatalmas nagy pompával kivittek minket az avató ünnepségre, vigyáztak nagyon apára, nehogy ellopják. Motoros rendőrök kísérték a kocsinkat, a svéd nagykövettől kezdve prominens személyek jelenlétében átvágták a szalagot. Egy nagy ipari létesítményt alakítottak át, saválló tartályokkal szerelték fel, ott dolgozták fel a gyógynövényeket. Elkezdődött a gyártás. 51-49 százalékban magyar és svéd tagok voltak, a svédek magánszemélyek, Magyarországon pedig a Magyar Értékforgalmi Bank volt a partner. Elkezdődött a forgalmazás is, gyógyszertárakban is megjelent az olaj, Psoricur néven.

A gyárban tulajdonosváltások követték egymást, erre nem volt rálátásunk, a végeredmény az lett, hogy apának nem fizették ki a találmányi díjat, elsorvasztották a gyártást. Egy másik cégnek nem volt érdeke, hogy meggyógyuljanak a betegek, hanem egy kis tüneti jobbulást akart csak elérni, ők megvásárolták és kozmetikumot készítettek belőle, így lekerült  a gyógyhatású szerek közül a polcokról. Apa csak a know how-ért kapott egy minimális összeget a titokért, a következő járandóságait már nem.”

Horváth Ferenc miközben mindezt hallgatja, még hozzáteszi: nekem az volt a fontos, hogy meggyógyítsam a betegeket, mert borzasztó ez a betegség. Az vitt mindig tovább, hogy segítsek az embereken, nem jutott eszembe, hogy milliomos leszek a találmányomból. Nem tudok ellentmondani, ha valaki segítséget kér.

The post Kinek hálásak a pikkelysömörösök? Horváth Ferenc regényes élete appeared first on 40plusz.

A klubrendezvényekre is sok idős ember jött el

Kezdetben klubrendezvények következtek, majd egynapos utak, főként Magyarországon. Az érdeklődés egyre nőtt, a tagok létszáma tekintélyes lett, 1990-ben lehetőségük volt egyesületté szerveződni, mert akkorra már erős lett az igényük a rendszeres találkozásokra, együttlétre. Jelenleg 287-en vannak, a legtöbben túl a negyvenen.

Ez igaz is, amíg feladatunk van: gondoskodni a környezetünkben élőkről, a házastársunkról, unokákról, művelni a kertet, elmerülni a hobbinkban. Átrendeződik az életünk, de még „top”-on tudunk lenni. Hiszen van örömforrásunk elég. Ahogy kiürül a ház, elmennek a gyerekek, felnőnek az unokák és sok esetben egyedül maradunk, társ nélkül, céltalanná válnak a mindennapok.

Szakemberek mondják, hogy nincs fontosabb a beszélgetésnél, az emberi kapcsolatoknál, ráadásul minden belülről induló vágyban, mely a változást, a jobb közérzetet már megfogalmazza a nagy veszteségek után, segítenek a kívülről érkező élmények.

Soha nem kell nagy dolgokra gondolni, elég egy hajnalban, a felkelő nappal kinyíló táj, egy freskó alapos tanulmányozása, egy jóízű nevetés, s ha ráadásul van mellettünk valaki, akivel megoszthatjuk mindezt, biztos a siker. Szerencse, ha segítenek jó ismerősök megtalálni az olyan egyesületeket, mint a Tájak Korok Múzeumok, mert ott programra, társakra lelünk, és színnel telítődik az életünk.

Kálmán Endréné, Klári, aki már 86 éves, a Népművészet Mestere, a valamikori Háziipari Szövetkezet részlegvezetője az egyik legaktívabb résztvevő:

Megözvegyültem, úgy gondoltam emberek közé kell mennem, hogy feldolgozzam a traumát – mesél a kezdetekről a pécsi klubfoglalkozás előtt. A csinos, apró termetű, törékeny asszony 86 évesen csupa derű, s bár lemond már a nagy utazásokról, de élete gazdagabbá vált új barátaival és a sok élménnyel. 1992-ben egy nyelvtanfolyamon hívta őt régi ismerőse, jöjjön el a TKM-be, és nézze meg, tetszik-e neki. Azóta már legalább 30 úton élvezte a „finom utakat” – ahogy ő fogalmaz.

Mi tartotta itt?

A sok értelmes ember – hangzik a sommás ítélet, majd hozzáteszi: egyszer kérdezték, miért nem járok a nyugdíjas klubba. Erre azt válaszoltam, nyugdíjas mindenki lehet, de ilyen, mint ez az egyesület, egy van. Itt megtaláltam a nívós szellemi életet, ez ragadott meg és a nagyszerű utak, melyeket Gábor szervezett, imádtam utazni, fényképezni, emberek között lenni.

Ez sok programot jelentett, mert vannak klubnapok, helyi múzeumlátogatások, nem csak a nagy külföldi utak.

Igen, sokszor már be kellett osztanom a napjaimat, mert tarokkozom és kanasztázom is. Itt kezdtem a kanasztát is, régi lánykori ismerőseimmel ismét egymásra találtunk.

A pécsi egyesület elnöke, aki az utakat is szervezi, aki vezeti a csoportokat itthon és külföldön, Tillai Gábor történész. Az ő energiája magával sodró, mert a tárgyi ismeretein túl ad valami pluszt.

Melyik volt a legemlékezetesebb a sok útból?

Egy adriai hajókirándulás volt a legkülönlegesebb utam, pedig bejártam Kínát, Indiát is a sok európai és hazai út mellett. Ha busszal, repülővel elmegyünk valahova, az hétköznapi élmény, de hajóval a tengeren… Nagyon nomád élet volt, ha felmásztam a felső ágyra a kabinban, annyi helyem volt, ha lekönyököltem, a tenyeremmel elértem a plafont.

Apró termetű és vékony, ha nem ilyen alkatú, rosszabbul is járhatott volna

Igy van és ezt meg is tapasztaltuk, mert az egyik útitársunk alatt berogyott az ágy, szerencsére, az alatta lévő még nem volt ott, így nagyobb baj nem történt.

Érdekes volt a levélposta is a hajón, mert ahogy megírtam a lapokat a fedélzeten, felkerekedett a szél, és mindjárt elröpítette őket. Leereszkedni a kötélhágcsón és a tiszta vízben úszni a csöndes kis öblökben, páratlan és felejthetetlen élmények voltak.

Schveitzer Györgyi és Balog Farkas Csaba két éve csatlakoztak az egyesülethez, ők sokkal fiatalabbak, de máris lelkesen mesélik, milyen rugalmasak, sportosak idősebb társaik, akikről szívesen vesznek példát, szeretnének ilyen fittek lenni idősebb korukban, gyakran alig győznek utánuk szaladni.

Gábor alaposan felkészül minden úticélból, ahova csak  visz minket. Amit mesél, újszerű, nem adatokkal tömi tele a fejünket, s mindehhez jó humor is társul, mondja Györgyi.

Történnek váratlan helyzetek a nagyobb utakon? – kérdezem ismét Tillai Gábort

Nem csak az a feladat, hogy felkészüljünk a látnivalókból, bármi előfordulhat. Egyszer május első hetében voltunk a Magas-Tátrában, nem lett volna szabad bemenni a hómezőkre, melyek váratlanul értek bennünket.

Ugyanez a hölgy Erdélyben megtöltötte műanyag kulacsát borszéki gyógyvízzel, majd feltette a kalaptartóra a buszban. A szénsavas víz kilőtte a dugót, a kulacs tartalma kiömlött, beterített bennünket.

Úgy látom, van egyfajta könnyed humora, amely átlendít a nehéz helyzeteken.

Nagy iskola volt mindez nekem is. 27 évesen kezdtem el, akkor még pályakezdőként, amikor nagyon mereven képzeljük el a világot, a szakmai szempontok voltak az elsők. Később megtanultam, hogy oldottabban kezeljek helyzeteket, az alkalmazkodásban segített hogy 30 évig énekeltem kórusban.

Az egyesület tagjai igényesek voltak, erős elvárásokkal jöttek. Tudtam, hogy elég egyszer tévedni vagy hibázni, a legközelebb már kevesebben jönnek. Mindig felkészültnek kell lennem. Most már, hogy 300-an vagyunk, előfordul, hogy százan is eljönnek egy programra, és akkor jó, ha mindenki hallja a vezetőt.

Sokféle ember, sokféle igénnyel, hogyan kezeli ezeket a helyzeteket?

Minden megoldható. Voltak nehéz helyzetek, de megtanultam ezeket kezelni, például tartottam kórházban infúziós palackot a saját utasom feje fölött, mert nem volt ápoló. A maradék 45-50 embernek kevés problémát okozok, ha megoldom azt az egyet.

Az évek múlásával egyre több idős ember gyűlt össze, mit tud nyújtani a számukra?

Egyfajta lelkesedést, sok az egyedülálló, vannak betegségeik vagy egyéb problémájuk, 45 emberből mindig van 4-5, aki soha sehol nem érzi jól magát, azon nem tudok segíteni, de legalább próbálkozom.

Hatalmas tárgyi tudással rendelkezik, irigylésre méltó a helyismerete is amellett, hogy jól bánik az emberekkel. Honnan ered a helyzetfelismerés és az átlagon felüli empátia képessége?

Nekem természetes gyerekkori élményem volt, hogy el lehet indulni bármikor bármilyen feltételek között, ezt tanultam cserkész elődeimtől. Voltak olyan viharok, hogy majdnem elvitte a sátrat a szél, beraktuk a nagybőröndöt és ráfeküdtünk, így mentettük.

Az emberek jó része megijed, ha pár fokkal hidegebb, melegebb van, vagy odébb kell mozdulni. Én csak hozzájárulok ahhoz, hogy ők együtt jól érezzék magukat. Ezért telente otthon ülök a karosszékemben térképekkel a térdemen. Szidnak is, hogy nem csinálok semmit, pedig ilyenkor töröm a fejemet, tervezem az utakat fél évre előre, óráról órára. Látszólag ez egy szabadidő eltöltés, kikapcsolódás, de nekem nagyon pontosan tudni kell, milyen időjárási viszonyokra számíthatunk, mikor és hol állunk meg, mi van nyitva, hogy szerzem meg a kulcsot.

The post Tűsarkúval a Magas-Tátrában –Tájak-Korok-Múzeumok appeared first on 40plusz.

A 19. században kezdődött

1891. április 30-án a pécsi Nemzeti Casinóban Bánffay Simon városi közjegyző vezetésével, 162 alapító tag részvételével megtartotta alakuló közgyűlését a Mecsek Egyesület, melynek céljai között szerepelt a Mecsek turisztikai fellendítése, sétautak kialakítása, turistajelzések festése, kilátók és pihenőhelyek, források kiépítése és „módot nyújtani a gyerekeknek a szabad lég és erdőségeknek okszerű élvezésére s a turistaság megkedveltetésére”.

Az akkori fénykorában közel 4000 tagot számláló, országosan is elismert egyesületet 1948-ban – a többi polgári egyesülethez hasonlóan – feloszlatták.

1993. április 30-án újjáalakult, s évtizedeken át óvta, védte a Mecsek természeti és épített örökségét. A Mecseket járva az erdőben barangolók sok helyen felfedezhetik, mi mindent alkotottak a lelkes tagok, akik kisebb-nagyobb csoportokba szerveződve járják a soha meg nem unható erdőket, beszippantva a friss levegőt, rácsodálkozva a páratlanul értékes flórára és faunára, a magaslatokról szemlélhető pompás tájakra.

S eközben élvezik egymás társaságát is, a közösen végzett munka még jobban összekovácsolja a turistákat.

Lengyel Zoltánné, Margó néni másként kezdte a turistáskodást még az ötvenes évek elején

A férjem futballedző volt, soha nem volt otthon a hétvégén – emlékszik vissza a kezdetekre, miközben elégedetten dől hátra szobája foteljében. Meg is van az oka az elégedettségének, mert épp befejezte a lakásfestés utáni munkálatait, s ezt titokban tette, nem szólt sem a lányának, sem az unokáinak a nagy munkáról, bírta egyedül is. Nem akarta zavarni őket, mert mindenki nagyon elfoglalt, sokasodnak a dédunokák is, velük szintén rengeteg a teendő.

A lányom már 15 éves volt, jöttek a barátnők, véget értek a közös vasárnapok. Óriási űr volt bennem, mit kezdjek egyedül? Gyerekkoromban szimbiózisban éltem a természettel, olyan környezetben nevelkedtem. Hatalmas kertünk volt Szabolcsfaluban, tavakkal, arborétumi fákkal. Akkor mindez belém ivódott, mindig szerettem járni az erdőket. A harmincas évek végén a bátyám cserkész volt, mi lányok is szerettünk velük tartani, bár ők sokszor bosszankodtak miattunk, mert mi a bokrok mögött, a számháborúk idején elárultuk az ellencsapat számait, és jó párszor elkergettek bennünket.

Hallottam akkor, hogy sok ismerősöm szakosztályokba jár, ott talál társakat a túrákhoz. Eleinte egyedül jártam, szandálban gyalogoltam a Keleti-Mecsekben 15 kilométereket, nem volt bakancsom, csak később. Bekapcsolódtam a Baranya Megyei Természetbarát Szövetség életébe, ez új volt nekem, egy csoda. Feladatokat kaptunk, eleinte hiánypótló volt csupán, most már életmóddá vált.

Messze vidéken nincs olyan turista, aki ne ismerné Margó nénit

Gondolom így van, arcokat ismerek, engem Margitkának szólítanak, de én kevésnek a nevét tudom. Igaz, mindenütt ott vagyok – országos és helyi nyílt túrákon, versenyeken. Nem azért, mert minden lében kanál akarok lenni, csak egyszerűen nagyon szeretem.

Eleinte a versenyeken a kijelölt helyeken, a pontokon fogadtuk a beérkezőket, indítottuk őket a rajtoknál. Rengeteget segédkeztünk a vendégek fogadásakor, főztünk turistaházakban.

Most már csak a részvétel maradt, a feladatokat átadtuk a fiatalabbaknak, de minden rendezvényen ott vagyok. Már sok társam elment. Még korábban Molnár István erdőmérnök – akinek nevéhez fűződik az első forráskataszter a Mecsekben, az első turistautak számokkal jelölése –, megalapította a nyolcvanasok klubját, amelynek tagjai már nincsenek közöttünk.

Legalább húsz állandó csapat járja a hegyet csak Pécsett naponta

A legnépesebb a nyugdíjasoké, nagyon örvendetes, hogy egyre több az ifjúsági csoport, sőt az óvodásoknak is van csapata, rendszeresen túráznak 4-5 kilométereket, ők a bakancsos óvodások. A nyugdíjasoknak ez a legjobb elfoglaltság, mert így van programjuk, társaságuk, és egészséges a sok mozgás. Minden Mecsek felé induló busznál ott vannak, ki kedden, ki vasárnap megy, mindig ugyanazon a napon.

Nemcsak a Mecsekben túráztak, hanem az országban több helyen is

Végigjártam az országos kéktúrát többször is, szakaszosan. Enyém a 2998-as számú kéktúra jelvény. Akkor ezer kilométer körül volt, de mi csillagtúráztunk, az sokkal több, mire rámegyünk a kijelölt útra, az 5 kilométer, és vissza ugyanannyi. Minden lépést megtettünk, nem csaltunk busszal, vonattal.

Igazi barátságok szövődtek itt

Sírig tartó barátságok alakultak. Állandó, szoros kapcsolatban vagyunk még mindig hatan, akikkel együtt jártuk az országot, egyhetes túrákat tettünk a Börzsönyben, a Mátrában, Zemplénben többször jártunk, imádjuk, csodálatos vidék. A legemlékezetesebb pillanatok közé tartoznak a találkozásaink. Például mikor végigmentünk egy nógrádi falun, legalább tíz emberrel elegyedtünk beszédbe, Tokaj környékén különösen szerették a bakancsosokat. Ezt a tisztaságot, együttes szépséget csak az erdőben találjuk meg, sehol máshol.

Állatokkal is sokszor találkozik túrázás közben

A Naszály tövében volt egy félelmetes élményünk, esett az eső, sár volt, egyszer csak iszonyatos dübörgést hallunk, egy hatalmas vaddisznócsorda robogott le a hegyről, legalább harmincan voltak, kanok, csíkos kismalacok. A csapat egy úgynevezett rudli volt, mely a szarvas és más állatcsordák gyűjtőneve. Őzekkel, szarvasokkal sokszor nézegettük egymást.

Ma is nagyokat nevetnek a legnagyobb kalandokon

Ó, rengeteg ilyen élményünk van. Az a turista, aki azt állítja, hogy nem tévedt el az erdőben, az hazudik, olyan nincs. Mindannyian eltévedtünk, sok tréfa született ezekből is. De amin mindig nagyot nevetünk, az Husztóton történt.

Ketten jártunk a Zselicben, ereszkedtünk le a dombon Husztótnál, két középkorú hölgy napszemüvegben, hátizsákkal, nadrágban. A falu szélén egy idős gazda állt. Elkiáltotta magát: „jönnek a villanyszámlások!”. Egy pillanat alatt minden udvarba kiszaladtak, örültek nagyon nekünk. Mondtuk, „nem, mi turisták vagyunk”. Nem hittek nekünk: „dehogynem, ott a táska az oldalukon”.

Sietősre fogtuk, nem tudtuk, mit csináljunk. Egyszer csak az egyik udvarban kilódul egy budiajtó, rajta ül egy asszonyság, kiabál: „én is akarok fizetni!”. Elkezdtünk rohanni, meg is ijedtünk, és a röhögés is elfogott bennünket. Végül kiérve a faluból mondja a túratársam: „Ha kicsit dörzsöltebbek vagyunk, mennyit tudtunk volna keresni egy óra alatt!”. „Hogyisne, hogy a fantomképünk alapján keressenek bennünket” – vágtam rá.

Hátsófali infarktusa volt 10 évvel ezelőtt, mégis túrázik

Fontos, hogy a betegségeket és az ilyen nagy bajt ne fogjuk fel tragikusan, mert van tovább élet. Aki soha nem túrázott, az is kezdje járni az erdőt, óvatosan, lassan kipróbálva, mennyit bír, utána meglátja, életformájává válik. Ha betegség, rossz idő miatt ki kell hagynom napokat, hiányérzetem van, mert hív az erdő, mennem kell. Micsoda hóviharok, sártengerek…, szakadó esőben jártunk, és mindennek a szép emléke maradt, nem a nehézségek jutnak eszembe.

Egyszer eltört a bokája, másszor a csuklója a túra során

Mindkettőt az imádott erdőben szereztem, de nem az erdő volt a hibás, hanem én.

Szakavatott túravezető volt, a régióban sokfelé vitt csoportokat

A Dráva körül, a somogyi dombokra, mindenhova vezettünk túrákat, nagy felelősség volt. A nyílt túrákra sokszor 50-60 ember is eljön. Évtizedekig vezettünk minden héten, ez volt a legfontosabb tevékenységünk.

Elöl ment a túravezető, a végén a söprű, ő jött a legutolsó után, mert nem mindenki halad egy tempóban. Nem hagytuk, hogy elkóboroljanak a kirándulók.

Nekem az volt a legnagyobb öröm, mikor láttam, hogy mindenki élvezi, rengeteget meséltünk a növényekről és a tájról. A vezetőnek ugyanakkora élmény volt, mint a résztvevőknek. Most már egyre szaporodnak a fiatal egyletek is, de ők nem igazán sétálnak, őket a teljesítmény érdekli, az erejüket mérik 100 és 50 kilométereken.

Hárságyi Margit

The post Óvodások és nyolcvanasok járják az erdőt – mesél Margó néni appeared first on 40plusz.