Egy héten át tartott Szigetváron a megemlékezés a vár ostromának 450-dik évfordulóján. Hagyományőrző együttesek idézték a kort öltözetükben és a harcmodorban, melyet nem csupán a vár falain belül mutattak meg, hanem a város utcáin és terein is.
Szulejmán szultán is belehalt a szigetvári győzelembe
Kevesen tudják, hogy szeptember 7-én az utolsó és tragikusan végződő harc napján, amikor a hős várkapitány, Zrínyi Miklós és katonái elestek a mérhetetlen török túlerővel szembeni harcban, szívelégtelenségben meghalt Szulejmán szultán is.
A korabeli feljegyzések szerint belső szerveit a szultáni sátor alatt temették el, a bebalzsamozott testet pedig visszavitték Konstantinápolyba. Az eltelt sok száz év alatt is megőrződött a leghíresebb oszmán uralkodó sírhelyének tisztelete. Emlékhellyé vált, majd a közelmúltban régészek nagy bizonyossággal megállapították, hogy megtalálták a szultán pontos temetkezési helyét.
A további pontosításhoz DNS vizsgálatokat is végeznek, melyben segítenek a szultáni leszármazottak, akik az emlékév tiszteletbeli vendégeiként vettek részt az ünnepségeken: Kenizé Murad, aki a rövid ideig uralkodó V. Murád szultán dédunokája, híres francia írónő, illetve Mediha Nami Osmanoglu de Fernandez hercegnő, aki évekig Magyarországon élt, amikor a férje Mexikó budapesti nagykövete volt.
Mindkét látogató a török szultán leszármazottjának vallja magát.
Kenize Murad / Fotó: a szerző
Ki is Kenize Murad?
Csak a franciák miatt írja nevét Mouradnak, tudom meg tőle találkozásunkkor. A szálloda halljában törékeny termetű, nyitott szívű, meglepően egyszerű és barátságos hercegnő ölel át. A török szultána, az indiai rádzsa lánya Párizsban élő író, újságíró, háborús tudósító, tele van meglepetésekkel. Élete valóban egy regény, mely könyv formájában is megszületett a közelmúltban, már magyarul is olvashatóan.
Ha az éveket gyors iramban pörgetjük végig, kalandos sorsot, küzdőképességet és a gyökereit kereső embert ismerünk meg, egy világpolgárt.
Édesanyja, Zelma Hanim az isztambuli Dolmabache (Topkapi) palota háremhölgye, V. Murad szultán unokája a család többi tagjával 1918-ben egy nap alatt volt kénytelen elhagyni a palotát. Az uralkodócsaládot száműzték Törökországból Kemál, a reformer hívei. A kislány a száműzetésben gyönyörű nővé cseperedett, akit férjhez adtak egy indiai rádzsához.
Zelma megelégelve az indiai kötöttségeket Párizsba ment megszülni lányát Kenizét, az útra egyetlen hűséges szolgája, egy eunuch kísérte el. Párizsban nagy ínségben élt, s korán meghalt. Az árván maradt kislány másfél éves korában alig élt, amikor a hűséges eunuch a svájci nagykövetségre vitte. Szerencséje volt: megsajnálták és elvitték Svájcba, ahol nevelőszülőknél nevelkedett, jó iskolákba került, szerető családban élt. Az idill akkor ért véget, amikor nevelőapját áthelyezték Venezuelába. Adoptáláshoz indiai édesapja beleegyezése kellett volna, de vele megszűnt a kapcsolatuk.
Kenize Murad / Fotó: a szerző
Párizs, India – találkozás a rádzsa édesapával
Visszakerült hát Párizsba, ahol szegény sorsú emberek gondoskodtak róla egészen 18 éves koráig, amikor elhagyta őket. A Sorbonne egyetemenszeretett volna pszichológiát tanulni, így az őt nevelők rábízták, miből él meg. Baloldali szemléletű lett, miközben lázasan kutatta az oszmán dinasztia és az indiai ősök múltját a könyvtárakban.
Első látogatása Indiában 21 éves korában különös és meglepő volt számára, mert jóképű édesapja jelentős politikai karriert futott be, de nem egy drágakövekkel kirakott palotában lakott, melyről kislány korában oly sokat álmodott Kenize hercegnő.
Haditudósítóból regényíró
Fél év után visszatért Párizsba, s ott lázasan kezdett újságíró munkájába, s a gyökerei felkutatásába. A Nouvel Observateur rangos párizsi hetilap tudósítójaként a líbiai és gázai menekülttáborokról is tudósított.
– A keleti eseményeket szerettem volna értelmezni a nyugati olvasónak, a háttereket feltárni, nagy szavakkal üzenetet kívántam hagyni – mosolyog Kenize. Segíteni úgy tudtam a legjobban, ha megtudta a világ, mi miért történt Libanonban, Etiópiában, Bangladesben, a Közel-Keleten, a forradalmakban és a menekülttáborokban. Amikor a Közel-Keleten vagyok, úgy érzem, egy vagyok közülük. Mert anyám és a testvéreim sorsát látom azokban az emberekben, akik szintén szenvednek. Tudósítóként a szívemmel írtam, a nyugat-európai kollegáim pedig az eszükkel.
– Az 1980-as évek elején felhagyott az újságírással, és elkezdte feltárni a saját múltját, az édesanyja családját, sorsát, nem titkolva, hogy a saját gyökereit kereste.
– Belebújtam anyám bőrébe, felvettem a cipőjét, ahogy más nyelveken mondják, és elindultam az úton, melyen ő is járt. Mindenkit felkerestem Törökországban aki ismerhette, vonattal mentem Indiába és hajóval, nem repülővel. Találkoztam emberekkel, korabeli újságcikket olvastam, archívumokban kutakodtam négy évig. S megszületett az első könyvem, mely róla szól, (magyarul Szultána – az utolsó török hercegnő élete). A második már az én sorsom, szintén tényekre építve (Álomkert), s most is írok egy regényt, mely Pakisztánban játszódik, egy költő-zenész romantikus története, ez is a szívnek szól, mert hiszem, hogy csak az tud hatni igazán.
Kenize Murad hercegnő / Fotó: a szerző
– Miért nem élt soha úgy, ahogy a rangja megengedte, amikor már lehetett, hiszen Indiában volt erre alkalma.
– Unalmasabb lett volna, túl sok volt a kötöttség. Mikor elkezdtem Törökországba járni, senkit sem ismertem Isztambulban. Első utam a Topkapiba, a Dolmabache palotába vezetett, ahol az idegenvezető nem győzött rám szólni, hiszen úgy éreztem, meg kell simítanom a családom bútorait, a zongorát, melyen nagymamám játszott. Már-már elsírtam magam. Amikor az arcképcsarnokban rosszul említette a dédapámat, V. Murad szultánt, szóltam. Felháborodottan kérdezte, honnan veszem az ismereteimet. Akkor válaszoltam, hogy hiszen ő a dédnagypapám volt. Akkor összehívta a többi idegenvezetőt, kezet csókoltak mindannyian, és úgy éreztem, befogadott engem az ország.
Kenize az év négy hónapját tölti Törökországban, ahol vett egy kis házat a tengerparthoz közel.
– Franciának, töröknek vagy indiainak érzi magát?
– Franciának nem, pedig itt nevelkedtem, tanultam és itt élek, de sokkal inkább töröknek, közel-keletinek érzem magam. Indiainak sem, mert az ottani kötöttségek túlzottak számomra, mert mindig azt választottam, hogy szabadon élek.
– Mennyire fontos, hogy arisztokratának nézzék, s akként bánjanak önnel?
– Nem lényeges, de jól esik, tartom is a kapcsolatot a nagy dinasztia tagjaival szerte a világon, de főként Isztambulban.
– Egy újságíró soha nem szűnik meg érdeklődőnek maradni, ezért gondolom, most is figyelemmel kíséri az eseményeket, a török változásokat, a menekülő ezreket.
– A menekülteken csak a politikai megegyezések segíthetnek, a lehetőséget kell megteremteni számukra, hogy haza tudjanak menni. Most Európa nagyon függ Törökországtól, rengeteg ott a menekült, ők tartják vissza a tömegeket. A törökországi változások minden előzmény nélküliek voltak, Erdogan hirtelen váltott hangot, Washingtonban először nyilatkozott Asszadról elítélően, pedig előtte még üdülni is együtt jártak a családjaikkal.
– Mit érzett, amikor meghívták az ünnepségre, Szigetvárra?
– Először nagyon meglepődtem, hiszen az ellenség leszármazottai vagyunk, és sokszor tapasztaltam török ellenességet Európában. Hosszú időn keresztül voltak itt jelen őseink, egy másik kultúra, gondolkodásmód képviselőiként. De itt mindenütt azt tapasztaltam, hogy továbbléptek a magyarok és már a jelennel foglalkoznak, s azt barátsággal teszik.
