Azt mondják, az életnek nincs vége, ahogy kezdete sem. Amit mi emberi életként érzékelünk, az mindössze egy belépőpont, és egy kilépőpont a létezés véget nem érő folyamatában. Az viszont korántsem mindegy, hogy a két pont között mi történik az emberrel.
Az élet sokfélesége szemmel látható. Minden bizonnyal van az univerzumban is, habár az általunk ismert létformát eddig hiába kutatta az emberiség a számunkra belátható térben. Legalábbis azt a formáját, amit mi emberi életként ismerünk.
A létezés azonban sokkal kézzelfoghatóbb, lévén az anyag megnyilvánulása milliárdnyi formában látható, ha feltekintünk a csillagos égboltra, vagy ha mondjuk megnézzük a Hubble űrteleszkóp képeit. Az anyagba öntött gömbölyű égitestek, csillagok, bolygók megszámolhatatlan sora vesz körbe bennünket, ami tagadhatatlanul, és az emberi szem számára is felfogható formában, nagyon is valóságosan látható az ég boltozatán.
Arról viszont nagyon keveset tudunk, hogy mivégre van az univerzum, benne a számtalan, meghatározott rendben keringő égitesttel, amelyek évmilliárdok óta róják köreiket. Ahogy arra a kérdésre is keressük a választ, hogy az emberi létezés milyen feladatot ró ránk.
Mi is a dolgunk az életünkkel ezen a Föld nevű gyönyörű bolygón, ahol a természet számtalan csodája mutatja meg, hogy mennyire sokoldalú, sokszínű és különleges az élet. Miközben az emberi testben létezés a hatalmas, univerzális rendszerben olyan apró pont, ami még a legszuperebb távcsővel sem látszik bolygónyi távolságból, de még egy repülőn ülve sem.
Az idő szorításában élünk…
Mindemellett az élet valós időhöz kötött. Nemcsak a megszületés, mint belépőpont és az eltávozás, mint kilépőpont közötti „élethossz” tekintetében, hanem minden áldott nap. Figyeljük, mérjük, szemléljük a múlását. Pedig az idő leginkább relatív. Időzónákat mérünk attól függően, hogy a Föld mely részén vagyunk éppen. Gondoljunk csak bele, hogy felülünk a repülőre az egyik országban, és mire leszáll a gépünk, addigra akár több órás időeltéréssel érkezünk, például, ha átrepüljük az óceánt, Európából Amerikába érkezve.
De az az igazság, hogy még elutaznunk sem kell ahhoz, hogy az idő relativitását szemléljük. Elég a személyes időérzékelésre gondolni. „Gyorsabban” telik, ha elfoglaltak vagyunk, és „ólomlábakon” jár, amikor nagyon várunk valamit, vagy túl szeretnénk lenni dolgokon, ami nehéz a testnek és a léleknek. Sőt, ha életléptékben mérjük, akkor is van különbség az életidő egyéni megítélésében.
A boldogság órái mindig elrepülnek, míg a szenvedés ideje szinte sosem múló béklyó…
Amikor jó közegben vagyunk, akkor szeretnénk megállítani az időt, ha magányosak vagyunk, akkor úgy érezzük, sosem jön el a holnap, és az életünk olyan üres, mint egy lap egy könyvben, amire egy sort sem írt a szerző.
Azonban nemcsak a magány lehet nehéz. Az sem könnyű, amikor sokan veszik körbe az embert, de csak elvárásokkal nézhet szembe, miközben a saját életére ideje sincs és talán elég forrás sem telik a szolgálat közben.
Pedig milyen jó lenne mindig pont olyannak lenni, amire szükség van. Olyan emberré válni, akit szeretnek, elismernek, akire odafigyelnek a többiek. Mert a pozitív visszajelzés bizony „szárnyakat ad”. Ahogy az is feltölti az embert energiával, amikor azt érzi, hogy szeretik, a személye, a gondolatai, a cselekedetei kellenek a világnak és benne a többi embernek.
Amikor erőt és örömöt ad a létezése a többieknek. Tudva és megélve azt, hogy milyen felemelő érzés, amikor éppen rá van szükség, mert olyat tud adni a világnak, ami jó dolog. Ez persze nemcsak azt jelenti, hogy mindig tőle várják a megoldást, hanem azt is, hogy jó a társaságában lenni. Jó vele beszélgetni, a tanácsát kérni, együtt tölteni vele az értékes életidőnk egy részét.
Néhány különleges képesség jól jönne mindenkinek…
Van egy mese, ami egy kislányról szól, aki képes megváltoztatni a dolgok kimenetelét. Nincs varázsereje, és segítség, valamint társak nélkül neki sem menne. De a segítség valahogy mindig megérkezik. Ő Alice Csodaországban. Alice „naggyá” válik a csodák birodalmában, ha arra van szükség és „kicsivé” zsugorodik, ha éppen csak úgy boldogulhat.
Tehát mindig éppen akkora, amilyennek az adott helyzet megkívánja. Valahogy mindig akkor érkezik segítsége a váratlan kaland során, amikor láthatóan nincs kiút a helyzetből. Alice eközben belül, az érzéseiben is „érlelődik”.
Átlép minden félelmén, „beleáll” a váratlanul érkező feladatokba, és megcsinálja, amit „reá mér a lecke”. Persze hangsúlyozom, van segítsége, egyébként túl sem élné. Azonban azt is észre kell venni, hogy a segítség csak az aktuális feladat megcselekvése közben, és mondjuk ki, annak hatására érkezik. Éppen, amikor kell…… Talán ez a titok nyitja.
Tenni, lépni, vállalni és közben megjöhet a segítség is. Mert sokszor az emberi életben is így működik, ahogy Alice-nél a mesében. Amikor nekiindulunk, belekezdünk, csináljuk, előre nem várható módon érkeznek társak, támogatók, lelkes önkéntesek, új szereplők, talán mecénások is.
Az Alice Csodaországban olyan történet, ahol a főhős nemcsak a „csodák birodalmában” teljesíti be a küldetését. Ez a mese a konvenciók áttöréséről, a nemet mondani tudásról, a saját életfeladat beváltásának lehetőségéről is szól. Talán pont azért kerül Alice a maga Csodaországába, hogy miközben csak úgy mellékesen megmenti a Fehér királynőt, segít a Kalaposnak és a többieknek, eközben beválthassa a saját életfeladatát.
Ebből kiindulva az sem kizárt, hogy a legnagyobb és egyben legfontosabb feladata az embernek talán éppen az, hogy felismerje a saját életének az értelmét.
Azért valljuk be, korántsem mindig könnyű szembenézni a sorsunkkal, megtalálni a kapaszkodókat, amikor nehezebb szakaszoknál járunk. De minél inkább sikerül, annál inkább képesek vagyunk rátalálni arra, mi mindent tehetünk önmagunkért. Néha azzal, hogy másokat segítünk az ő életükben, néha azzal, hogy képessé válunk önmagunkra figyelni, aktuálisan nemet mondva a környezetünk elvárásaira.
Például Alice képességét megvalósítani a magunk módján. „Kicsinek” és „nagynak” lenni egy-egy helyzetben attól függően, hogy melyik hatékonyabb a megoldásban. Vezető szerepet vállalni, meghatározóvá, tartóoszloppá válni a környezetünk számára, vagy éppen kicsit visszahúzódva másnak is teret adni.
Ha ezt megtanuljuk jól csinálni, akkor mindig a megfelelő formában tudunk alkalmazkodni, együttműködni, vezetni vagy éppen vezetve lenni az adott szituációban. Attól függően, hogy hogyan vagyunk éppen hatékonyak, miképpen segíthetjük a legjobb eredményt megvalósítani, ahogy a csillagok és a bolygók is úgy keringenek az univerzum rendszerében, ahogy az egyensúly fennmarad. Hiszen, ha bármelyik kitérne a saját pályájáról, az katasztrófák sorát idézhetné elő.
Az Élet mindig kockázatos és kiszámíthatatlan…
Ugyanakkor olyan csoda, amiért megéri vállalni ezt a kockázatot. Hány és hány ismerős, barát, rokon és ismeretlen lép be nap mint nap az életünkbe, vagy lép ki onnan. Mert elköltözik, mert véget ér egy iskola, mert megházasodik és a Föld másik felén kezd új életet, vagy mert tényleg dimenziót vált átlépve egy „másik világba”.
De olyan is van, hogy éppen mi magunk kerülünk új munkahelyre, élettérbe, más városba, másik országba és kezdünk „új életet”. A változás örökös és az élet része, és érdemes azt is szem előtt tartani, hogy a változás hozhat jót. Lehet egy kalandsorozat, amiben új emberek érkeznek, új kapcsolatok kezdődnek, új barátságok születhetnek.
Változás az is, amikor felnő a gyerekünk, a saját útját kezdi járni és valamiképpen „kedves vendéggé” válik az életünkben. Talán nincs mindig ideje arra, hogy a szeretetét kinyilvánítva ránk nyissa az ajtót éppen akkor, amikor nekünk jólesne. Lehet, hogy csak egy sms-t ír, esetleg telefonál, videó-telefonon keres.
De ez abban az értelemben – ha néha nehéz is -, mégis jó változás, mert amikor éppen nincs is velünk, akkor is tudjuk, tudva-tudjuk, hogy ő jól van, és éli az életét. Családja lesz, mi pedig boldogan nézzük, ahogy rendben megy az élet tovább. Ilyenkor érdemes arra gondolni, milyen nagy dolog a szeretet és nincs távolság, amit ne ívelne át.
Az Élet egy hatalmas kaland és a legjobb az, ha folyamatosan keresünk benne társakat és barátokat, vagy engedjük, hogy ők találjanak ránk…
Az Élet egy hatalmas idő- és energiafolyam, amely néha cunamiként mos el mindent, máskor pedig szelíd folyam, megfelelő mederbe terelve, mi pedig cseppnyi hajókként ott lebegünk a felszínén. Van, hogy egymás mellé sodródunk egy időre, néha eltávolodunk, időnként kikötünk valahol vagy éppen útnak indulunk.
A nyitottság, mint „életszemléleti módszertan” fontos, mert rajtunk is múlik, hogy mit kezdünk ezzel az egésszel. Bár érdemes bevallani, hogy éppen úgy, mint Alice-nek a mesében, bizonyos pontokon jól jön a segítség, amikor beleütközünk falakba vagy csapdába esünk, sőt képesek vagyunk egyenesen bajba is kerülni, amiből korántsem biztos, hogy sikerül egyedül kievickélni.
Ennek pedig az lehet a tanulsága, hogy nem boldogulhatunk egymagunk egy teljes élettel, hiszen ki tud egyedül felemelni egy bálnát vagy éppen egy elefántot, hogy szemléletes példát mondjak.
Vajon felismerjük magunkban az Alice-hez hasonlatos képességeinket és felismerjük, hogy az életünk szereplői mit képviselnek?
Néha igen. Azonban meglehetősen gyakran egyáltalán nem, mert túlságosan lefoglal bennünket a mindennapi élet számos feladata, közben pedig elfeledjük szemlélni a legfontosabbat. Önmagunkat a saját terünkben. Az érzéseinket, a vágyainkat, a perspektívát, ahová ösztönösen vagy éppen tudatosan elindultunk. Mert bár az idő, mint annyi más dolog relatív, de mivel a belépőpont és a kilépőpont közötti, előre nem ismert hosszúságú életidő és út áll csupán rendelkezésre, azért az a „bizonyos óra” tényleg létezik.
De van egy óriási különbség az általunk ismert órákkal szemben. Azt pontosan lehet tudni, mennyi idő telt el, azt azonban senki, de senki nem tudhatja, hogy kinek mennyi van még vissza, hogy eljutva a saját Csodaországába, rendbe hozhasson dolgokat. Ezért a legjobb az, ha sohasem késlekedünk tenni, segíteni, rendbe hozni és élni, amíg csak az időnkből telik.
