Aki követi Pozsgai Zsolt közösségi oldalát, folyamatosan értesül a legfrissebb hírekről.

Az író, rendező, forgatókönyvíró sorra nyeri a díjakat a filmjelivel.

Ez már nem is díj eső, hanem díj cunami. Miért nem hall erről a nagyközönség a médiában? Ki tudja…

Több, mint 40 éve ismerjük egymást, azóta követem a pályafutását. Zsolt rendíthetetlenül dolgozik. A legutóbbi néhány hét posztjaiból kiderül, hogy a vietnámi nemzetközi filmfesztiválról 4 díjat hozott el a Magyar Golgota. A Liselotte és a május című darabját London mellett Liverpoolban is bemutatják, a Mindszenty – Szeretlek, Faust film a 100. nemzetközi díját is besöpörte. Nem tudom, hogy létezik-e olyan magyar filmalkotás, ami 100 különböző díjat nyert el. Többek között a New York-Global Nonviolent Filmfestival zsűrije 5 díjjal járult hozzá ehhez a hihetetlen számhoz. A Magyar Golgota és a Megszállottak a Las Vegas-i döntőbe jutott és ezúttal is díjnyertes. Nemrégiben interjút készített vele a Hollywood-i Filmmakerlife Magazin. Érkezett díj Athénból a „Maradj velem” forgatókönyvéért, Bécsben ugyan ezzel a forgatókönyvvel nyert annak ellenére, hogy a Nemzeti Filmalapnak nem volt elég jó, és nem adtak rá támogatást. Brunei Nemzetközi Filmfesztiválról is elhozták a legjobb vágó (Epresi-Pálfalvi Réka), a legjobb zene (Sámuel Pásztor), a legjobb operatőr (Claudia Kovács), a legjobb rendező (Pozsgai Zsolt) és a legjobb filmnek (Magyar Golgota) szóló díjat.

Hogy indult el a megállíthatatlannak tűnő, elismerést-elismerésre hozó folyamat?

Egy kanadai céggel állunk szerződésben. Ők nevezik be fesztiválokra, versenyekre a filmeket. A honlapjukon pontosan lehet követni hol, mikor, milyen díjat nyert egy film. Én tulajdonképpen úgy tudom meg, hogy valamelyik alkotásunk fesztivál díjas lett, hogy értesítenek az eredményről.

Hogyan született meg a kapcsolat a kanadai céggel?

A Magyar Golgota című film nevezéséhez kerestem partnert. Tudtam, hogy a vancouveri FilmFreeway foglalkozik filmforgalmazással és filmek fesztiválokra történő nevezésével. Nem könnyű bekerülni hozzájuk, mert csak olyan alkotásokkal foglalkoznak, amelyben látnak fantáziát. Végül is szerződést kötöttünk, így évek óta ők versenyeztetik a filmeket, amiket készítek.

Nagyon sok díjat ítélnek oda nektek világszerte. Ismert fesztiválokon és olyanokon is, amikről Magyarországon nem, vagy csak keveset hallunk. Számon tartod az eredményeket?

Jó dolog, amikor nyer egy film. Több kategóriában hoztuk már el az első helyet. Forgatókönyv, színész, zene, látvány, díszlet, rendezés, legjobb film. Én leginkább azt szeretem, amikor a legjobb színész csapat díjat kapjuk meg. Mert ez azt igazolja vissza, hogy a művészek a „helyükön vannak” a szerepükben és jól csinálják. De nem a díjak a legfontosabbak. A nyertes film öröm, de nem ez a cél. A legfontosabb az, ha megszülethet egy alkotás azokkal a színészekkel, azzal a stábbal, akik szeretik ezt csinálni. Akiknek a közös munkája maga az eredmény. Én azt tanultam Pécsett a Nemzeti Színházban, ahol a pályámat kezdtem, hogy a színész a legfontosabb. Nekem a mai napig ez a vezérelvem.

A kanadai céggel való együttműködésünk lényege, hogy ők tudják, mikor-hol-milyen fesztivál zajlik, amelybe az általunk készített alkotást indítani lehet. Az egészet ők kezelik ebben a tekintetben. Nekem pedig bármelyik elismerés öröm, mert a stáb munkáját ismerik el evvel. A kanadai cégnek is jó persze, hogy az általunk készített filmek nagyon sok fesztiválon a legjobbnak szóló díjat hozzák el a legkülönbözőbb kategóriában. Így ez az együttműködés mindkét fél számára eredményes. Az A kategóriás fesztiválok, – Cannes, Berlin, Velence, Karlovy Vary – annyiban különbözik a többi nemzetközi fesztiváltól, hogy ezekre általában a Nemzeti Filmintézet, a magyar állam nevezi be a filmeket. Engem ezekre a fesztiálokra még nem jelöltek. Nekem ez nem fáj különösebben, mert ahogy én látom, ezeken a fesztiválokon már messze nem maga a filmalkotás az elsődleges. Sokkal inkább a napi politika által átitatott, valamint a divatos témákra fókuszál (gender kérdés, háborús helyzet). A fesztiválon megjelenő emberek, a felhajtás pedig véleményem szerint koránt sem a filmkészítés lényegéről szól. Persze a film ázsiójához hozzátesz. De ha összehasonlítom például egy kisebb olasz város filmfesztiváljával, akkor én ott azért érzem magam jó, mert ezeken sokkal inkább az alkotás, a szakma áll a középpontban.

Nemrég jöttél vissza Amerikából. Mi volt az utazás célja?

Las Vegasban jártam, egy kétévente megrendezésre kerülő gálán. A két év folyamán félévente díjaznak filmeket, és az időközben díjazott alkotásokkal indulnak a fődíjért az alkotók a Vegas Movie Awards nemzetközi filmfesztiválon. A Nemzeti Filmintézet szokta fizetni a kiutazás költségeit, amikor egy nagyobb fesztiválra meghívják a nyertes alkotót. Az én kiutazásom költségeit azonban nem vállalták. Kénytelen voltam megírni a Las Vegas-i fesztivál igazgatójának, hogy nem tudom megoldani a személyes részvételt ezzel a feltétellel. Ő pedig úgy döntött, hogy fizetik a kiutaztatásomat és a kinti ellátásomat. Ez egyébként nem az első ilyen eset volt. Indiában is voltam úgy A kategóriás fesztiválon, – amely rangjában a Velencei Filmfesztivállal azonos –, hogy ők hívtak meg, és a film pályázatot is én adtam be. Indiában is nyertünk a Zsolnay filmmel, a Föld szeretőjével. Las Vegasban egyébként két filmmel is döntőbe kerültünk és a zsűri különdíját nyertük el. Azt mondták, hogy ez életmű díj értékű, mert eddig nem fordult még elő, hogy ugyan attól az alkotótól egyszerre két film nyer, ráadásul magyar filmek.

Ami számomra ebben még lényeges, hogy mindez tisztán „csak a film érdeme”. Senkit nem ismertem, nem volt protekcióm. Kizárólag az alkotás alapján ítélték oda az elismerést annak a filmnek, amelyet a szakmai zsűri a legjobbnak ítélt. Ugyan ez igaz egyébként mindegyik fesztiválra, ahol ezek a filmek díjnyertesek lettek. Ez a tény egyébként azért is fontos, mert egy Las Vegas-i egészen más szempontból értékel egy filmet, – egyébként egy magyar filmet is –, mint mi magunk. Az itthoni közgondolkodás többnyire abból indul ki, hogy egy magyar film eleve nem lehet jó. Külföldön ezzel az előítélettel nem találkozunk. A benevezett filmekről a művészeti munka alapján születik szakmai ítélet.

Ezek szerint Pozsgai Zsolt alkotásai nem állami támogatással születnek?

Én független filmes vagyok. Ami azt jelenti, hogy a filmkészítés költségvetése szempontjából „fillérekből” dolgozom. Egy kivétel volt eddig, ami támogatással készült. A Magyar Golgota, ami eredetileg színházi pályázat volt a pandémia idején. Az Aradi Kamaraszínház előadásánál úgy vélem a színház nagyobb súllyal nyomott a latban, mint én. A reformáció emlékévre készült alkotás, a Megszállottak is nagyon sok díjat hozott el fesztiválokról. Ennél az elismerésnél nagyon örültem, hogy Monacoban ott lehettem Lux Ádámmal és Szabó Mátéval átvenni a díjat. Szeretek olyan színészekkel dolgozni, akik ezeknek a moziknak köszönhetően kapnak esélyt arra, hogy megmutathatják a tehetségüket, bár nincsenek benne a „filmes köztudatban”.  Ha velük díjnyertes filmet lehet csinálni, az nekem azért fontos eredmény, mert azt igazolja vissza, hogy jól választottam. És az a helyzet, hogy győznek. Ez azért is jelentős tényező a számomra, mert nagyon tehetséges színészek vannak ebben az országban, akik nem jutnak filmes szerephez. Nem ismeri meg őket a „nagyközönség” és ezzel bizonyos értelemben „elmegy mellettük” a filmes élet lehetősége. Egy teljes generáció nőtt fel a szakmában, akiknek így kimaradt a pályájáról a filmkészítés. Pedig tehetségesek, és méltán lett volna helyük a filmes területen. A színház és a film is kollektív műfaj. Együtt tudjuk megvalósítani és nagyon sok múlik azon, hogy milyen a stáb. Ez nem az a „magányos műfaj”, mint egy regény megírása.

Te magad is írsz színdarabot, film és tévéjáték forgatókönyvet is. A Kisváros című sikeres tévéfilm sorozat, a Gyöngyhajú lány balladája, az Omega musical, vagy a májusban az Operettszínházban bemutatott Monte Cristo grófja romantikus musical ezeknek népszerű példája. A Liselotte és a május nemzetközi sikere szembetűnő. Külföldi színházak sora tűzi műsorra a színpadi műveidet. Több előadást te magad rendeztél külföldön. Grazban, Genfben, Oslóban, Hamburgban, Avignonban, Bostonban, sőt New Yorkban is tapsolt már a közönség Pozsgai Zsolt alkotói munkájának.  Tehát nyugodtan mondhatjuk, hogy népszerű kortárs szerző vagy.

Szeretek alkotni. Ez az életem. Persze a forgatókönyv írás is érdekes dolog, mert az a célja, hogy megvalósuljon a film által. Számos forgatókönyvíró verseny van a nagyvilágban. Nemrégiben írtam egy forgatókönyvet, amit beadtam a Nemzeti Filmintézethez fejlesztésre. Hónapokig nem jött semmi válasz. Én közben a világ több versenyén begyűjtöttem díjakat, elismeréseket a Maradj velem forgatókönyvével. A Filmintézet végül is elutasította, de a nemzetközi sikereknek köszönhetően nagy eséllyel meg fogom tudni valósítani a magyar állami támogatás hiányában is.

Egyébként ez sem számít egyedi esetnek. Ha jól körülnézünk, akkor kiderül, hogy több fesztiválnyertes alkotás volt a közelmúltban, amely magyar alkotók nevéhez fűződik, azonban koránt sem a magyar állami támogatás finanszírozásából készültek el. Számos alkotó ismerte már fel azt, hogy ha itthon nem kap segítséget a munkájához, akkor más országhoz fordul, és a szlovák, a horvát, vagy a román filmalap támogatásával valósítja meg a filmjét. Ebben viszont az a szomorú, hogy a rendszerváltást követően, az elmúlt évtizedekben több alkotó és filmkészítő maradt itthon azért, mert azt remélte, hogy a világ a számára is kinyílik magyar filmesként. Ami joggal remélhető volt. Azonban ez nincs így ebben a szakmában. A világban pedig igencsak fogadókészek a magyar talentumra, és boldogan adnak helyet. Számos filmalkotó sokkal „messzebbre” jutott volna a szakmai sikerek terén, ha időben vált. Azonban ezek az alkotók itthon maradtak és hittek abban, hogy teret és támogatást kapnak a művészi munkájuk kiteljesítéséhez. Ami messze nem öncélú dolog, hiszen az alkotómunka, a művészet nem csak műfajában nem „magányos” terület, hanem az igényes és elgondolkodtató szórakoztatásnak a lehetősége. A filmekkel nyert elismerések pedig éppen azt igazolják, hogy a világ igenis kíváncsi ezekre az alkotásokra. Ezért is nyertünk a filmjeinkkel ennyi díjat szerte a nagyvilágban. Olyan fesztiválokon is, ahol kuriózum a magyar film, és adott esetben a nézők azt sem tudják, hogy Magyarország hol található. Azonban a film témája megragadta a zsűri és a közönség figyelmét is, tehát azt kell gondoljuk az eredmények alapján, hogy ezek az alkotások mondanivalójukkal hatnak az emberekre.

Említetted, hogy független filmesként a Nemzeti Filmintézet részéről nem tartozol a támogatással finanszírozott alkotók sorába. Miből tudod elkészíteni mégis a filmjeidet?

Úgy tapasztalom, hogy a sok eredmény, amit elértünk, a díjak sora felhívta több ember figyelmét ránk. Olyanok állnak mellém a finanszírozás terén, akiknek van lehetőségük és anyagi forrásuk a filmkészítésre. Szeretik a produkciókat, amelyek elkészülnek. Értéket látnak bennük, ezért segítenek a megvalósításban a maguk eszközeivel. Én arra is odafigyelek, hogy azokat a témákat igyekszem feldolgozni, amikkel mások nem nagyon foglalkoznak. Arra is felfigyeltem, hogy nincs történelmi filmfesztivál Európában. Ezért úgy gondoltam, hogy én megvalósítom. Pápán volt erre fogadókészség, így 2024. áprilisában már 4. alkalommal rendezzük meg a következő Nemzetközi Történelmi Filmfesztivált. Az ötlet mellé állt a Nemzetközi Fesztiválszövetség is. Meghívjuk az alkotókat, biztosítjuk a repülőjegyeket, az ellátásukat, a világ minden részéről érkeznek a szakmai találkozóra.

A független filmes létnek a nehézségei mellett van egy hatalmas ereje. A szabad választás és a szabad alkotás. Azt valósítom meg, amit én fontosnak érzek. A téma választás és a szereposztás tekintetében abszolút önrendelkező lehetek.

Az alacsony költségvetés nem csak találékonnyá teszi az ember, hanem átgondolttá az alkotói munkát. Nem mindig kényszer hatására születik meg valami jó dolog „magyar módra”. Ugyanis mi a költségvetés minden fillérjét magára a filmre fordítjuk. Nincsenek olyan „járulékos költségek”, amik a film kontójára, de nem a megvalósításra mennek. Ezért az állami filmtámogatások hiánya nem aggaszt túlságosan. Persze jól jön és kell is a pénz ahhoz, hogy a forgatókönyv ne maradjon a „fiókban” és ne csak forgatókönyvként legyen nemzetközi díjnyertes, hanem készüljön el belőle az a film, amiért megíródott. De a sok-sok elismerés, ami most már nagyságrendjében valóban számottevő, azt bizonyítja számomra, a stáb, valamint a színészek számára is, hogy megéri az a munka, amit belefektetünk. Az alkotások anyagi támogatói is így látják, ezért hozzájárulnak a saját részükkel a megvalósuláshoz.

A fesztiválok döntnökei, akik sokszor Magyarországot és magát a magyar filmipart sem ismerik, saját szabad elhatározásukból, kizárólag a látott film alapján döntenek úgy, hogy a legjobbnak járó díjat nekünk ítélik oda.

A nézők pedig kíváncsiak ezekre az alkotásokra, amelyek olyan módon mutatják be nekik az adott eseményt és gondolatkört, ami érdekli őket. Így összességében úgy vélem, hogy mindenki megteszi a magáét a saját területén. Ennek fényében pedig tényleg nem az a legfontosabb a történetben, hogy a Nemzeti Filmalap, a Magyar Filmintézet, a magyar állam nevez, vagy nem nevez, illetve támogat, vagy nem támogat egy Pozsgai alkotást. Az igazság az, hogy a felkéréseim, – legyen az színházi vagy filmes felkérés -, az eddigi munkáim sikerei alapján érkeznek. Mert a világ minden pontján szeretik azt, ha amit csinálnak, az tetszik a nézőknek. Így születhet meg az a helyzet, hogy egy színházi darab akár többszáz előadást is megér, és egy elgondolkodtató emberi aspektusokat bemutató film a világ több pontján, a legkülönbözőbb filmfesztiválokon nyeri el a zsűri osztatlan elismerését. Ezeknek a hatására pedig elkezdenek a támogatók újabb munkákat finanszírozni. Egyszóval ez egy egymásra épülő, folyamatosan bővülő kör. Viszont mindennek van egy fontos sarokpontja, a minőség. A darabjaim aktuálisak, de nem megyek el a blődli felé. A szereplőimet annak alapján választom, hogy szerintem ki a legalkalmasabb az adott szerepre. Ezért nem feltétlenül választok azok közül, akik már „mindent eljátszottak”, hanem szívesen adok teret fiatal tehetségeknek.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy egyetértek azzal az elosztási rendszerrel, ami jelenleg jellemzi a magyar filmkészítést. Ugyanakkor nem engedem meg magamnak, hogy ezen keseregjek és a fiókomban tartsam a tervezett munkáimat arra várva, hogy a rendszer megváltozzon. Hanem megyek az utamon, megteremtem a saját lehetőségeimet.

A lelkem mélyén azért remélem, hogy eljön az az idő, amikor a filmkészítés Magyarországon is a „helyére kerül” és a szakmaiság fontosabb lesz, mint azok a szempontok, amelyek ma meghatározzák a hivatalos támogatói rendszert. Ami emellett fontos a számomra, hogy minden évben több alkalommal meghívnak egyetemi klubokba. A fiatalokat érdekli az a szemléletmód, amit megmutatok például a 2011-ben bemutatott Janus filmben. Úgy tűnik, hogy a téma és a megközelítés ahogy elkészítettem, nem avult el az elmúlt több, mint egy évtized során.

A fiatal filmesekkel van kapcsolatod? Tanítod a szakmát?

Nem tudok hol tanítani. Próbáltam például forgatókönyv írást és drámaírást oktatni. De az a helyzet, hogy tehetség nélkül nincs mit tanítani, és a tehetség sem elég önmagában. Kellene olyan filmes és színházi közeg, ahol gyakorlatot tudnak szerezni. Ahol meg tudják jelenlegi alkotók mellett tanulni a szakmát, ahogy én is megtanultam például Pécsett a Nemzeti Színházban, ahol Illyés Gyula, Sárosi István, Hernádi Gyula, kortárs írók darabjait mutattuk be. Együtt éltünk és dolgoztunk az írókkal. Kiváló rendezők, dramaturgok munkáját figyelhettük, tőlük tanultunk. Ha nem is tanítok, sokat dolgozom fiatal alkotókkal. Nagyon szeretem őket, mert olyan inspirációkat kapok tőlük, ami az én munkámat is megtermékenyíti.

Klasszikus értékrendet képviselsz, mégsem vagy konvencionális. Ebben szerepet játszik az, hogy gyakran dolgozol együtt fiatal alkotótársakkal?

Törekszem rá, hogy ne legyek konvencionális. A fiatalok gondolkodásmódja, újszerű, vagy mondjuk úgy, hogy más szemszögű látásmódja és alkotói megoldásai felszabadítóak abban az értelemben, hogy engem is bátrabbá tesznek a megoldásaimban az alkotói folyamat során. Ez ugyan úgy igaz az operatőri és vágói munkára, mint a színészi eszköztárra. Ez valóban ösztönző és folyamatos megújulási késztetést jelent. Ezért nézek nagyon sok vizsgaelőadást is, ahol figyelem a fiatal művészeket. Köztük is keresem a tehetséges, „friss arcokat”.