Joshi Bharat azt mondja, neki magyar lelke van.
Nem is csoda, hiszen 43 éve él Magyarországon, amit választott hazájának tart.
25 évesen, néhány hónapra érkezett, hogy pallérozza a tudását. Akkoriban csodabogárként adták kézről-kézre, mára pedig sokak által ismert és kedvelt közszereplő, aki nem csak beszéli, hanem minden szempontból érti is a magyar nyelvet, annak sokrétűségét és szimbolikáját is. Szereti a humort, imádja Hofi Gézát és koránt sem csak a jósláshoz ért. Kevesen tudják, hogy az érzékeny lelkű, mindenre odafigyelő műsorkészítő közgazdászként is megállja a helyét. Kutatja az Univerzum titkait és jártas a csillagászat tudományában. Mindaz a tudás, tapasztalat, életismeret, amit összegyűjtött az elmúlt évtizedekben, az indiai gyökereknek és a világlátottságnak köszönhetően olyan esszenciává vált, ami fémjelzi a személyiségét. Ezért nem csak érdemes vele találkozni, hanem fantasztikus élmény is vele beszélgetni. Elsősorban arra voltam kíváncsi, hogyan látja Magyarországot, az itteni életet és az embereket. Mi marasztalta Kelet-Európa ezen szegletében?
Magyarország szerelem volt első látásra?
Amikor leszállt a repülőgép Ferihegyen, az nagyon más élmény volt, mint amivel addig találkoztam. Mumbai, -Bombay- reptere fejlettebbnek tűnt. Ráadásul én Stokholmból érkeztem, ahol ösztöndíjjal voltam. Azonban az embereket nagyon kedvesnek találtam. Gyorsan megszerettem ezt az országot. Úgy láttam, hogy az itt élők megtalálták a saját boldogságukat.
Ön tanulni érkezett ide a ’80-as évek elején. Mi volt az a legnyomatékosabb érv aminek a hatására itt maradt, és ezt az országot választotta élettérként?
Színész, bábszínész vagyok. A bábszínházat szerettem volna tanulmányozni Budapesten. Ezzel a céllal érkeztem. Amikor Svédországban felültem a repülőgépre eszembe sem jutott, hogy itt telepedjek le. Csupán tapasztalatokat akartam szerezni. Tanulni a szakmát, szélesíteni a látókörömet.
Világlátott emberként érkeztem.
Jártam többek között Amerikában, Japánban, Spanyolországban, Dániában, Svédországban. A ’80-as évek Magyarországa teljesen más volt. Otthonos, ami nagyon vonzóvá tette. A hagyományok és az új dolgokra való nyitottság egyszerre volt jelen. Izgalmasnak, érdekesnek tartottam az itt élő embereket. Azon túl, hogy ez az ország gyönyörű. Olyan természeti adottságokkal rendelkezik, amiket érdemes megismerni. Bár a globalizáció hatására rendkívül sokat változott a világ, de itt ma is vannak olyan települések, falvak, kisvárosok, ahol még mindig felidézhető az az életérzés, ami annak idején annyira megfogott engem. A most jellemző, talán vadkapitalizmusként is nevezhető állapot ugyan sok szempontból formálta az emberek hozzáállását és átalakította a társadalom struktúráját, azért az alap attitűd nem változott. A szép környezet, az évek során megtapasztalt elfogadás, az új dolgokra való nyitottság, az itt megismert tudás önmagában is vonzó volt számomra. Ehhez társult egy csodás szerelem. Ezek így együtt nagyon marasztalónak bizonyultak. Immáron 43 éve élek itt. Mivel India nem engedi a kettős állampolgárságot, ezért magyar állampolgár vagyok.
Ön nem csak világlátott, az indiai családi háttér is nyomatékosan formálja a világképét. Az elmúlt több, mint 4 évtized során Magyarországon megélt élethelyzeteket hogyan lehetett mindig optimistán szemlélni?
Mindenben pozitív szempontokat keresek. Ez tulajdonképpen az élethez való hozzáállást jelenti. Nem tudjuk az életünkből kizárni a negatív eseményeket. De ha mindig csak azokra figyelünk, akkor nagyon frusztráltakká válunk. Az pedig nem viszi előre a világot. A saját környezetünkét sem. Ezért igyekszem mindig a jó dolgokra figyelni. Ha nem tudok olyan gyorsan átmenni a zebrán ahogy szeretnék, akkor nem azon morgolódom, hogy három kocsi nem engedett át, hanem annak örülök, hogy a 4. megállt és én átmehettem a gyalogátkelőn. Ez annyit jelent, hogy mi magunk választjuk meg a saját fókuszunkat.
India egy ősi kultúra. Nem csak Magyarországhoz képest más, hanem a világ többi országát tekintve is különleges hely. Bár a modernizáció következtében sokat változott -az általunk jobbára filmekből ismert – zárt társadalmú India, mégis egyedülálló élményt nyújt, amiért emberek milliói utaznak oda, hogy átéljék a sok évezredes tradíciók, a természeti szépségek, és a spirituális életszemlélet kombinációját.
Indiában nem csak a kasztendszer határozza meg azt, hogy kiből mi lehet. A szülői elvárás is sorsdöntő tényező. Mit szólt a család ahhoz, hogy a színészi pályát választotta?
Lázadónak számítottam, ami nem könnyítette meg a helyzetemet. Ugyanakkor komoly fordulatot jelentett, hogy 13 éves koromban az édesapám meghalt. Ezáltal módosultak a lehetőségeim. Az apám testvérei és a bátyám vette át a család irányítását, így az a fajta szigor és tiltás eltűnt, ami addig egyszerűen lehetetlenné tette volna, hogy művész pályára menjek. Abban is újítónak számítottam, hogy rábeszéltem a bátyámat és a barátaimat is, hogy nem kell a legalább 450 fős tradicionális esküvő minden áron, hanem lehet ezt másképpen is csinálni. Menjünk el mi hárman, én leszek a tanú és esküdjenek meg így. Amikor a bátyám elmondta, hogy megvolt az esküvő nagy felhajtás nélkül, anyám majdnem elájult. De nem volt mit tenni. Mi, fiatalok egyre inkább láttuk, hogy a fejlődés nélküli, csak a tradíciókra építő India már nem fenntartható. A régi dolgokhoz mindenáron való ragaszkodás egyáltalán nem jó nekünk, az ott élő embereknek. Akkor sem, ha a modern élet beáramlása nyilván nem minden szempontból előnyös. Mégis szükség van haladásra, változásra. Csak ennek nem kell azt jelentenie, hogy a korábbi értékrendet is kidobjuk.
Milyen az indiai színház?
Indiában nincsenek állami színházak, bábszínházak. Magánszínházi rendszer van. Saját pénzből kell létrehozni az előadásokat. Először színészetet tanultam.
Olyan darabokban játszottam, mint Beckett: Godot-ra várva, vagy a Hegedűs a háztetőn indiai változata, a kasztrendszerbe ültetve.
Ezek is nagyon izgalmas munkák voltak. Egy művészeti Akadémiában dolgoztam, ahol a színházi előadások mellett ott volt a hagyományos indiai táncszínház és a bábszínház is. Aztán láttam, hogy a bábművészek nagyon sokat utaznak. Ez érdekelt, mert nagyon szerettem volna magam is világot látni, nemzetközi tapasztalatokat szerezni. A bábművészet érdekes módon nyílt meg nekem. Éppen európai turnéra indultak, amikor a főszereplő édesanyja nagyon megbetegedett, nem tudott velük menni. Engem kerestek meg, hogy ugorjak be helyette. Megtanítottak a 2-300 éves árnyfigurákkal Ramayanat játszani. Egy darabig párhuzamosan voltam színész és bábművész is. Így indult el annak a világnak a megismerése, ami ma már az életteremmé vált.
A külföldi turnék során kapcsolatba kerültem a Bábosok Nemzetközi Szövetségével.
Mivel én folyamatosan fejlődni akartam, ezért éltem az elérhető ösztöndíj lehetőségekkel, aminek köszönhetően számos országba jutottam el. 18 évesen Olaszországban, Milánóban tanultam, jártam Barcelonában és Dániában is. Egy fiatal indai fiú rácsodálkozása az európai életre gyökeres változást hozott.
Milyen kihívások várták?
Nagyon izgalmas kalandként indult. Új országok, más kultúrák, az indiaitól eltérő társadalmi berendezkedés, másfajta emberek, addig nem látott életstílus és a vágyott szabadság érzés, ahol én hozhatom meg a saját döntéseimet. Kinyílt a világ. Ugyanakkor már az elején 7 kilót fogytam, mert szinte semmit nem tudtam megenni. A ’70 évek elején nem találtam az addig megszokott fűszeres indiai ételeket. Nem ismertem a pizzát, meg kellett szoknom az európai és az amerikai ételek ízét, meg kellett szeretni például a sajtot, ráadásul vegetáriánus vagyok. Elég nagy változásokhoz kellett hozzászoknom az élet minden területén.
Kelet-Európa és Magyarország igazi kuriózum volt a számomra.
De nem volt teljesen ismeretlen, mert Indiában voltak zárt művész klubok, ahol Kelet-Európai, többek között lengyel és magyar filmalkotásokat is nézhettünk. Ennek köszönhetően több magyar rendező filmjét láttam már akkor, amikor még nem is sejtettem, hogy egyszer Magyarországon fogok élni. Benyomást szereztem a magyar kultúráról. Jancsó Miklós, Szabó István így egyáltalán nem volt ismeretlen a számomra. A teljesen eltérő kultúrákban születő alkotásokat nem volt elég látni. Meg is kellett érteni. Amikor először láttam például Travoltával a Szombat esti láz című filmet, nem értettem, hogy mit jelent a cím? Ha valaki nem beteg, akkor hogyan lehet lázas? Ahogy meg kellett érteni a Keresztapa történetét is, mert azt sem értettem. Indiai fiatalként nem ismertem ezt a világot. Marlon Brando, Al Pacino, Diane Keaton és sok más színész viszont hatással volt rám. Azonban nem csak a művész filmekre csodálkoztam rá.
Igazi sokként éltem meg, amikor az első felvételeket láttam Auschwitzről.
El sem tudtam képzelni, hogy létezhet ilyen. Sokáig azt gondoltam, hogy ez lehetetlen. Ez nem lehet igazi. Biztosan megrendezett az egész, és bábukat lökdösnek be a tömegsírokba. Rettenetesen megrázó volt, amikor kiderült, hogy ez valóságosan megtörtént a második világháborúban. A csoportvezetőnknek saját élményei is voltak erről, mert átélte a borzalmakat, az életét alig tudta megmenteni.
Hogyan tanult meg magyarul?
A nyelvet igazán úgy tanultam meg, ahogy a kisgyerekek. Először ugyan elmentem külföldieknek létrehozott nyelviskolába, azonban nagyon frusztrált, hogy hónapok múlva is még csak azt gyakoroltuk, hogy hogyan kell jegyet venni a pályaudvaron. Én viszont színészetet jöttem tanulni. Ehhez nem volt elég a nyelviskola.
Igazán akkor kezdtem el érteni a nyelvet, amikor a képzés során Bulgakov: A Mester és Margaritát kellett elolvasni.
Gödöllőn laktam. Napi közel két órát utaztam Pestre és vissza. Ezt az időt olvasással töltöttem. Az első fejezetek nagyon nehéznek bizonyultak. Ott volt a szótár a kezemben, úgy próbáltam boldogulni. Mert nem csak elolvasni kellett, hanem meg is kellett érteni a történetet. A szereplők jellemét, a viselkedésük motivációját. Mire végig értem a regényen, már alig kellett szótár. A másik domináns élmény Hofi Géza volt. 1980. decemberében történt, hogy a barátaim elképesztően jól szórakoztak a szilveszteri műsorán. Én meg nem értettem. Kértem, hogy fordítsák le nekem. Erre azt mondták, hogy ezt nem lehet lefordítani. Akkor elhatároztam, hogy nem nyugszom addig, amíg nem értem mit mond. Megtanultam a magyar nyelvet, ma már én is értem Hofi humorát is.
A Budapesten dolgozó bábszínész hogyan vált sokak által ismert, a médiában jártas közszereplővé?
Indiai csodabogárnak számítottam amikor ide települtem. A bábszínészet mellett előadásokat tartottam Indiáról, ennek köszönhetően sok helyre hívtak. Egyre többen megismertek. Először Vitray Tamás hívott meg a műsorába. Friderikusz Sándor volt az, aki elő-interjút készített velem.
Azért volt fontos lépcsőfok, mert lehetett olyan témákról beszélgetni, mint a spiritualitás, a zen budhizmus, vagy a jóslás, ami akkor még egyáltalán nem volt a médiában nyilvános téma. Viszont 1988-ban a KISZ, Ötlet nevű kiadója megjelentette a tenyérjóslásról szóló könyvet, aminek társszerzője voltam. Folyamatosan nőtt az ismertségem.
Eközben 1992-ben történt egy komoly változás a bábszínházban is. Kettévált. Az egyik a Kolibri Színház lett, a másik a Budapest Bábszínház maradt. Én ebben kaptam volna feladatot, de a felkínált státusz is megváltozott. Csak ügyelői posztot kaphattam volna a korábbi színész-rendezőasszisztensi feladatkör helyett. Ezt nem vállaltam el. Én a színházat, a színészetet szerettem. Ez érdekelt. Az ügyelői munkával nem akartam és nem tudtam mit kezdeni. Viszont el kellett döntenem, hogy mi legyen velem? Mert ott a család, a gyerekem, meg kell élni. Akkor jött egy ismerősöm azzal az ötlettel, hogy nyissunk sorselemző stúdiót, ami nagyon népszerű lett. Kézről-kézre adtak, televíziós műsorokba hívtak meg vendégként. Ez pedig egy másfajta ismertséget is jelentett, aminek köszönhetően behívtak a TV2-höz egy castingra. Több, mint egy tucat ember közül választottak végül engem.
Én voltam a legegzotikusabb.
Így indult el a televíziós karrierem, amiben nagy segítség volt a színészi képzettség, a világlátottság és az a tapasztalat, amit a sorselemző stúdióban szereztem a tanácsadói munka során. Kommunikációban, kapcsolatteremtésben, konfliktuskezelésben komoly jártasságot szereztem. A filozófiához való vonzódásom is hozzájárult a sikerhez, ami végig kísérte az egész életemet. Gyerekkoromban nem volt tévénk, sem rádiónk. Villany sem volt. Villamos energia egyáltalán nem volt a házunkban. Nekem a szüleim nem meséltek. Viszont volt egy szomszéd néni, aki olvasta a szent könyveket, a Ramayanat, a Mahábháratot, a Védákat.
Indiában szokás, hogy a városokba elmennek a Mesterek, a szent emberek előadásokat tartani. Osho gyakorolt rám nagy hatást.
Végig ültem az egyhetes sorozatát. Aztán jött a budhizmus, a zen budhizmus. Egyre többet szerettem volna tudni. Elolvastam más nemzetek szent könyveit, a Koránt, az Ó-Perzsa vallás szent könyveit, a Szufizmust, a Tórát és a Bibliát is. Ez egyáltalán nem volt könnyű fiatalemberként. Azonban nagyon széles látókörűvé tett engem. A személyiségemet formálta. Kialakíthattam a saját világnézetemet. A legjobb dolgokat hasznosítottam mindabból, amit a könyvekből megismertem. Erre az alapra épült rá az, amit a világban láttam, tapasztaltam az utazásaim során. Az emberek pedig úgy tűnik kíváncsiak erre a tudás együttesre. Arra, aki én vagyok. Talán ezért is szeretik azokat a beszélgetéseket, műsorokat, amiket készítek.
Az indiai gyökerek, az a nézőpont, ami olyan egyedülállóvá teszi az indiai életfelfogást, hogyan viszonyul ahhoz a világhoz, amit a modern, nyugati életstílusnak nevezünk?
Hihetetlenül érdekes. Hiszen miközben a világ többi részéről beáramló gazdasági fejlődés, technikai vívmány és kulturális szemlélet fokozatosan átalakítja Indiát is, eközben a sok évezredes tradíció, a szokásjogon alapuló családi minta, a hagyományok tisztelete nagyon furcsa keveréket hoz létre. Ami generációról generációra fejti ki a hatását. A mai fiatalok már nagyon jól látják azokat a tényezőket, amik bizonyos értelemben visszafogják ezt az országot. Mégsem szabad elveszíteni azt az értékrendet, ami a szellemi, a spirituális és a fizikai síkot évmilliók óta összekapcsolja. Mert ezek hozzátartoznak a Föld történetéhez és az emberi civilizáció kialakulásához. Amiképpen a fennmaradásnak is egyféleképpen záloga.
Úgy tűnik a „nyugati világnak” az a tragédiája, hogy nem, vagy csak alig törődik a lélekkel és a szellemi jelenléttel. Szinte csak a fizikai síkkal, a külsőségekkel foglalkozik.
Ebből a szemszögből ítéli meg a többieket és a történéseket. Ami gyorsan tévútra is vezetheti az embereket és megkérdőjelezi az értékállóságot. Ezt pedig csak megfejeli a virtuális világban való tartózkodás jelentős megnövekedése. Ahol nehéz eldönteni, hogy mi a valóságos és mi a mesterségesen létrehozott. Miközben az emberek már észre sem veszik, hogy az alap működésük semmit sem változott az évszázadok során.
Ma is ugyan azok a tudatos és tudatalatti parancsok működnek bennünk, mint az ősember idején, mint például az üss vagy fuss. Érzelmi lények vagyunk.
Egyféle készlettel rendelkezünk. Az attitűdök finomodtak, a körülmények változtak, az élet bizonyos értelemben kényelmesebb lett, de alapvetően az emberi viselkedés minták, az ösztönrendszer nem változott. Az agyunk valójában egy számítógép. A mai elvárás rendszer a tökéletességet követeli, amit reklámok százaival erősít meg nap, mint nap. Ennek valójában senki sem képes megfelelni. A mesterséges intelligencia belépésével pedig még ijesztőbbek a távlatok. Éppen azért, mert egy olyan világot sugall, ami létrehozhatatlan az egyedi emberben.
Akik ilyen elvárás közegben nőnek fel, ebben szocializálódnak, azok vajon mit tudnak kezdeni a saját életükkel, a saját tökéletlenségükkel, a szüleik, a családjuk, a személyes környezetük kudarcaival és élettörténetével?
Hogyan boldogulnak egy párkapcsolattal, amelyben mindig érkezik valamilyen kihívás? Mit kezdenek az élet adta feladatokkal, a munkahelyi konfliktus helyzetekkel, az élet állandó változásával. Az egyediség, az egyéniség pedig egyre kevésbé kap teret. Azt kell mondjam, hogy a rengeteg pesszimizmus, depresszió, pánikbetegség, kiégés hátterében ott láthatók a teljesíthetetlen elvárások.
Hogyan tudja a gyerekeinek továbbadni azt az érték alapú szemléletet, ami az elmúlt évtizedek tapasztalataiból kristályosodott ki? Ők tartják a kapcsolatot Indiával?
Feltétlenül. Többször jártak már kint velem együtt és önállóan is. Ismerniük kell a gyökereiket. Nekem az a fontos, hogy boldogok legyenek. Ők éppen úgy indiaiak, mint magyarok. Mondhatjuk, hogy hundiai gyerekeim vannak. Örülök, hogy ők mindkét helyen otthon érzik magukat. A lelkükben is élik mindezt és ez jó dolog.
Nekem is van magyar lelkem akkor is, ha Indiában születtem és ott nőttem fel. De ide is tartozom. Ez nem külsőségekben mutatkozik meg. Nem kell indiai ruhába bújnom ahhoz, hogy megéljem az indiai gyökereimet és nem kell látványos magyar szertartásokat végeznem, hogy magyarnak érezzem magam. Már 43 éve élek Magyarországon. Ennyi idő alatt minden sejtem kicserélődött. Átitatódtam azzal az energiával, ami itt van. Megszületett bennem a magyar kötődés. Ezt az is mutatja, hogy háromszor annyi olyan magyar barátom van, akire az életemet is rábíznám, mint ahány indiai barátot tudnék felsorolni ilyen mélységű kötődéssel.
Mi a személyes boldogság titka?
Véleményem szerint az a legfontosabb az élethez és a boldoguláshoz, hogy megtaláljuk a saját helyünket a világban. Maradjunk egyensúlyban és legyünk képesek arra, hogy a külvilág zajához képest nagyon csendes belső hangra figyeljünk, ami valójában iránytűként szolgál.
Amikor ezt a halk útmutatást követjük, akkor a dolgaink többnyire jó irányba fordulnak és sokkal kevésbé billenünk ki a harmóniából a külső körülmények hatására.
Viszont érzékelni kell a különbségeket ahhoz, hogy értékeljük azt, amink van, ami megadatik. A boldogság Kék madara egyáltalán nem elérhetetlen, ha képesek vagyunk hallani a saját hangunkat, élni a saját személyiségünk legjobb változatát és mindezzel a közösségünk hasznára is tudunk lenni. Mert a boldogság nem kívülről érkezik meg. Az belőlünk fakad és onnan árad ki a világra, megszépítve az életünket.
