2.9 C
Budapest
2022, december 22,

Életből épített festészet

Molnár Sándor Festőjóga című kiállításáról A nyáron elhunyt Munkácsy - díjas festőművész, Molnár Sándor alkotásaiból nyílt kiállítás szeptember...

Friss

40 Plusszos karácsony

Egész évben azon dolgozunk, hogy olyan tanácsokat adjunk nektek, amelyek segítenek eligazodni a munka világában, a párkapcsolatok néha zűrzavaros érzelmi hálójában,...

Életből épített festészet

Molnár Sándor Festőjóga című kiállításáról A nyáron elhunyt Munkácsy - díjas festőművész, Molnár Sándor alkotásaiból nyílt kiállítás szeptember...

A karácsony margójára

Sokszor megbotránkoznak, amikor azt mondom, jobban szeretem az állatokat, mint az embereket. Először is miért kéne szeretnem...

Élet-építők – tenni, vagy nem tenni…ez itt a kérdés

Az áldozatok még SOSEM tartottak össze semmit. Csak rántották magukkal a többieket

Átok vagy áldás nőnek lenni?

A történelemben már oly sokszor találkozhattunk a fehérnép, azaz a nők elnyomásával. Mint valami másodrendű lények létezhettek csak, még akkor is, ha nagyon tehetős családban nőttek fel.

Ennek ellenére sok nőre büszkék lehetünk az elért eredményeikért.

Ez mára már ugyan sokat változott, mert a nők vállalhatnak már munkát, vezethetnek autót, tanulhatnak, szavazhatnak is, sőt, akár felső vezetőként, igazgatóként is szerepelhetnek a munka világában. Azonban még mindig, még a mai napig érezhető, hogy ha nőnek születtél, valahogy jobban kell bizonyítanod, hogy rátermett vagy arra is, amire egy férfi.

A ’80-as években láttam meg a napvilágot, kicsit korán, szilva lila színben sírtam fel a világra. 1990-ig gyorsan teltek az évek, oly gyorsan, ahogy anyám elhagyott minket. Még oviba sem jártam, már nem volt anyukám. Persze, apukámnak nem az járt a fejében ekkor, hogy majd kitől tanulja meg ez a kislány, mit jelent nőnek lenni, mi az a menstruáció, és miért kell vigyázni a fiúkkal majd, ha már nagyobb lesz.

Mikor kicsit nagyobbak lettünk a bátyámmal, apu talált egy pótanyut nekünk. Hozott magával egy póttesót is, és olyanok lettünk így, mint egy nagy család. Nem volt ő mostoha, ha veszekedtünk is, édesanyaként intett meg. Anyám helyett volt anyám.

 Az általános iskola borzalom volt, mert két osztálytársam folyton szekált, és mivel nem voltunk túl tehetősek, emiatt is kerültem olykor cikis helyzetekbe. Ezeket kompenzálva igyekeztem valamiben kitűnni. A sportot találtam magamhoz a legközelebbinek, abban valóban megtudtam mutatni, hogy több vagyok, mint akárki gondolja.

Mivel két báttyal éltem együtt, nagyon jól megtanultam focizni. Kemény is voltam. Muszáj volt, mert folyton megkaptam a pályán, hogy „á, ez csak egy lány”, mondták nevetve, kezükkel legyintve felém. Így megtanultam még olyan bikákat is rúgni a kapura, hogy volt kapus (fiú), aki már inkább félreállt, mondván, ezt ő már nem védi ki.

De űztem nőiesebb sportokat is, mint pl. az aerobic, ezt már első osztálytól. Ezt az iskola keretein belül végeztem, délutánonként, ingyen, a világon az egyik legkedvesebb, és legfantasztikusabb oktatóval, Pancsi nénivel. Ide járt az a két lány is az osztályomból, akik a 7. év végéig folyamatosan azon ügyködtek, hogy valamilyen módon jól szórakozzanak rajtam. Az aerobicon viszont hamar felfejlődtem, és a legjobbak közt voltam.

Ebben legalább így nem piszkáltak. Igaz, már 11 évesen nővé értem biológiailag, de igazán úgy 13 évesen kezdtem kacsintani a fiúk felé. Anyukám – a nevelő és szerető – ugyan tájékoztatott a biológiai nővé válás egy kisebb részéről (kisebb, mert sajnos még mindig iszonyúan keveset tanulunk, mi nők, a saját ciklusunkról), azonban arról semmit nem tudtam, hogyan is működnek ezek a dolgok, mint mondjuk, hogyan kell „helyesen fiúzni”.

Alapvetően szerintem mindent egy normális tinédzserként csináltam, ügyetlenkedve, telis-tele kérdőjellel. Bár, azt halkan jegyzem meg, hogy a normális az lenne, ha a tinédzsereknek ekkorra már nem sok kérdőjel van a fejében ebben a témában.

Vagyis jó lenne, ha végre nem lenne tabu téma a szexualitás, így rengeteg traumát illetve váratlan helyzetet meg lehetne előzni.

A témában jobban elmélyülő edukáció mind családon belül, mind iskolai kereteken belül nagyon fontos lenne. A 8. osztályt elhagyva kicsit váltottam a stílusomon. Vagyis elhatároztam, új lappal indítok, és nem fogom hagyni, hogy bárki is kevesebbnek nézzen, legyen az fiú vagy lány.

Így a középiskolai éveim egész jól teltek. Leszámítva, hogy itt viszont már igencsak megkörnyékeztek nem csak a fiúkák, hanem az öregebb „répák” is. Sajnos a nevelő anyukám szülei ebben a témában abszolút nem voltak nyitottak, így én sem tudtam kérdezni őt ezekről a dolgokról. Apukám viszont olykor adott okos tanácsot, de ugye nem mindig mertem kérdezni. Sajnos többször nem. Így kerültem kellemetlen helyzetekbe is.

A saját bőrömön tanultam meg, hogy az rohadt gyanús, ha a srác egy bulin csak elbújva akar veled beszélgetni, meg csókolózni. Mert hétfőn a barátnője vagy tized magával fog a sulid előtt várni, hogy péppé verjen, hiába nem tudtál semmiről. Vagy hiába is stílusod egy mindent is takaró, extra bő, hip-hop-os öltözet. A másik nem, akkor is látni fogja benned a lehetőséget, hogy ágyba vigyen. És ha egy kicsit is kedvesebb vagy, az már sokaknál kb. egyenlő az igennel.

Mindent összevetve, mégis azt mondom, nagyon szerencsés vagyok, mert nem történt velem olyan borzalom, ami rengeteg nőtársammal előfordul, már ilyen fiatal korban.

19 évesen pedig felnőttem. Gondoltam én. Egy nálam 6 évvel idősebb férfivel költöztem össze, hogy végre „szabad” lehessek. Akkor nem gondoltam, hogy a bosszantónak tartott szüleimnél sokkal okosabb lett volna maradni, mint egy nárcisztikus férfinek gyermeket szülni.

7 év alatt az abszolút pozitív gondolkodásom, a magabiztosságom, a döntésképességem, a tanulni vágyás mind-mind kihunyt belőlem. Nem voltam más, csak egy szolga, aki rettegve várta haza egy idő után azt a férfit, akire korábban úgy tekintett, mint élete szerelmére, akivel egy csodát teremtettek a közös gyermekük személyében.

És megint visszatért az újszülött színem a testem különböző részein, míg egy nap a nárcisztikusból olyasvalami tört ki, ami miatt úgy gondoltam, hogy nem csak az én életem, de a gyermekem életét sem kockáztathatom. Elváltam.

Azt hiszem ekkor nőttem fel igazán.

Mikor kezdtem végre talpra állni, új munkám is lett, így elkezdtem végre a karrieremre koncentrálni. Itt azt gondoltam, lehet feljebb lépni, lehet fejlődni, ha keményen dolgozik az ember. A munkatársaim csak is kizárólag nők voltak, még a csoportvezetők is, csak a felsővezetők voltak mind kivétel nélkül férfiak. Nos, elmondhatom, hogy borzasztó nők között dolgozni.

Mint korábban említettem, az általános iskolás éveim két lány keserítette meg, mert akkor még nem tudtam ezeket a dolgokat és embereket kezelni. Ezen a munkahelyen ez megtöbbszöröződött.

Itt lekövetkeztettem, hogy egy nőnek nem csak a férfiakkal kell megküzdenie, hanem sajnos a saját nemével szemben is, ha nem keményebben, mint a férfiakkal.

De itt szembesültem azzal a férfi véleménnyel, hogy egy nő soha nem lehet olyan jó vezető, mint egy férfi. Ezt az akkori főnököm mondta még, mikor megkérdeztem, hogy a csoportvezető szintnél lehet-e itt még feljebb jutni. Tehát nőként nem lehetett. Férfiként viszont igen.

Így még kicsit hadakoztam itt a felső vezetőkkel, hogy a hölgyeknek legalább legyen választásuk, hogy mit kapjanak a kötelező túlórákért illetve, hogy a csoportvezetőknek legyen már kicsit magasabb a bérük, és határozatlan a szerződésük. Miután ezek teljesültek, eljöttem, mert az idegeim már úgy érezték, valami újra lesz szükségem, ahol békét lelek.

Csak az ezt követő munkahelyen kaptam észhez, hogy az egészségem már nem a legjobb. A hormonjaim az életemmel együtt felborultak. Hiába éltem már ekkor is egy ideje boldog párkapcsolatban, a gólya csak becsengetett, de mindannyiszor csak egy üres pólyát hagyott nekünk.

Hiába kopogtattam több orvos ajtaján, hiába meséltem el nekik, hogy az életem így nem kerek. Hiába is mondtam, hogy olyan teherrel élek nap, mint nap, amit egy várandós kismama sem visel. Hiába is meséltem nekik arról, amikor nosztalgiázva felvettem a magzatpózt, hátha megint minden rendben lesz, mint anyám méhében, de a fájdalom nem múlt.

Borzasztó érzés, amikor a tízedik orvos néz hülyének, és fitymálja le azt, ahogy mesélem, milyen borzasztó és fájdalmas volt, amikor már harmadjára nem hallottam a gyermekem szívhangját az ultrahangon. És amikor az utólagos „tisztítás” miatt várakozni kell a műtétre, az idő múlásával válsz egyre elhagyatottabbá, leszel egyre kisebb, érzed azt, micsoda átok nőnek lenni.

A műtőasztalon pedig, ahogy számolsz az elalvásig, annyi könnycsepp gurul le az arcodon, ameddig csak el tudsz számolni. Miután felébredsz, pedig csak remélheted, hogy ez az egész majd idővel elhalványul.

Nem fog. Szóval, történt egy, s más, és nem is meséltem el mindent. De ne higgye senki, hogy ma, ebből a nőből, egy összetört lélek vált, mert nem így van. Mindig mindenből tanultam és erőt merítettem. Mert, amit kaptam az Élettől, azt mindig megpróbáltam valami olyanná formálni, ami vagy engem, vagy másokat előre lendített. Mert bár szülő anyám elhagyott, engem ez úgy erősített meg, hogy én ezt sosem teszem a saját gyermekemmel, legyen akármilyen is.

És bár sokan bántottak, úgy érzem, ha az én világomban van a gond, nem másokat kell emiatt bántani, hanem magamban kell rendet tenni. És ami az egészséget illeti: először is, rájöttem, hogy nem árt megtanulni néhány alap dolgot magamról. Pl. hogy nem normális az, ha fáj akár a menstruáció, akár az ovuláció, vagy, hogy a fogamzásgátló sajnos nem oldja meg ezeket a problémákat, hiába írja fel általában a nőgyógyász.

De ha már nőgyógyász, sokszor ő tényleg nem tud segíteni, hanem vagy gasztroentológushoz, vagy endokrinológushoz kell fordulni. Rájöttem, érdemes egy termékenységtudatos tanfolyamot elvégezni. Ahol az ember lánya megtanulja azt, hogy mi történik épp a testében, megtanulja követni a ciklusát. Ha egy nő így is kiismeri magát, egyrészt többet tud tenni saját magáért is, de ha fenn áll egy problémánk, akkor az orvosnak is többet tudunk segíteni.

Valamint, ráébredtem még egy dologra: nem hogy nem kaptam információt anno gyermekkoromban a nővé válásról nevelőanyámtól, de azt is megtanultam, hogy egy nő akár a jéghegy hátán is megél, mert mindent kibír. A nő egyáltalán nem törékeny. Sőt. Olyan, akár egy gyémánt, amiért a férfiak is megvadulnak. Amit hiába dobnak erővel a földre, összetörni nem fog.

Átok vagy áldás nőnek lenni? Bárki, bármit is gondol, igenis áldás nőnek lenni, mert minket az élet jobban megtanít harcolni, és felállni, bármi is ér minket. Érhet tűz, tomboló vihar, mi amazonként harcolunk a gyermekeinkért, a munkánkért, a férfiért, a nőért, az igazunkért, a női mivoltunkért. Akármiért.

Mert mi nők, bármire képesek vagyunk.

Latest Posts

40 Plusszos karácsony

Egész évben azon dolgozunk, hogy olyan tanácsokat adjunk nektek, amelyek segítenek eligazodni a munka világában, a párkapcsolatok néha zűrzavaros érzelmi hálójában,...

Életből épített festészet

Molnár Sándor Festőjóga című kiállításáról A nyáron elhunyt Munkácsy - díjas festőművész, Molnár Sándor alkotásaiból nyílt kiállítás szeptember...

A karácsony margójára

Sokszor megbotránkoznak, amikor azt mondom, jobban szeretem az állatokat, mint az embereket. Először is miért kéne szeretnem...

Élet-építők – tenni, vagy nem tenni…ez itt a kérdés

Az áldozatok még SOSEM tartottak össze semmit. Csak rántották magukkal a többieket