Egy közösségi oldalon nemrég azt olvastam egy ismerősömnél, hogy amikor gyerek volt, akkor a nagymamája azt mondta neki, hogy a felhők közt átszűrődő fénysugár azt jelzi, hogy valaki most érkezik vagy megy el.
Addig sosem néztem így a fényre, csak egy szép légköri jelenséget láttam. Azóta viszont így nézem már én is – jelentéssel töltöm meg, mert így még szebbnek látom.
Az irodalomterápia is így működik.
A csoport résztvevőinek más és más a megküzdési technikája, más megoldást találhat egy olyan helyzetre, amilyenben mi is vagyunk. Vagy azért, mert már volt ilyen helyzetben, de más ember lévén másképp oldotta meg, vagy azért, mert kívülállóként jobban átlátja, és lehet, hogy észrevesz olyasmit is, amit mi nem, amivel segíteni tud az elakadásunk megoldásában.
Mivel a saját elakadásaimat nem vihetem be a csoportba, mert az ottani folyamatok nem rólam szólnak, hanem a csoporttagokról, így én itthon próbálom azokat megoldani (vagy terápiára járok, vagy, ha szerencsénk van és össze tudunk hozni egy találkozót, ami nagyon nehéz, akkor a saját volt csoporttársnőimmel csoportozunk).
Általában az otthoni megoldás van kéznél, így vagy előveszek egy könyvet, vagy, ha nagyon fáradt vagyok, akkor belekezdek valamilyen új filmbe – nekem ilyen volt egy streaming szolgáltató sorozata múlt héten.
Igen, egy sorozat, hisz ebben is van szöveg; jelen esetben az adott sorozat pár kivételtől eltekintve igen jó szövegre és egy nagyon ismerős karakterre épít. Ismerősre, mert sokszor, sok helyzetben magam is ugyanúgy viselkedtem, mint a főszereplő.
Érdekes volt kívülről rálátni adott helyzetekre, az azokra adott reakciókra. Jó volt kisírni magamból a fájdalmat, majd nevetni a saját hibáimon. Sokat tudtam meg magamról, miközben a sorozatot néztem, nagyon jó önismereti folyamat volt.
Jómagam nagyon szövegcentrikus vagyok. Számomra a szavaknak súlya van, egy adott mondaton napokig vagy akár hetekig tudok rágódni. Ki mondta? Mit mondott? Miért mondta? Hogyan mondta? Filológusként minden szöveget így nézek, akár irodalmi szövegről, dalszövegről, blogbejegyzésről vagy filmről legyen szó.
Ezért volt, hogy nem csak írott szöveget vittem a csoportfolyamatba, hanem egy filmet, amelyről, mielőtt még bemutattam volna az általam kivágott részleteket, azt gondolták a csoporttagok, hogy egy laza vígjáték.
És valóban az, de a vígjátéki szál mellett fut egy drámai szál is: egy párkapcsolat evolúciója, amelyben fontos szerepet játszanak a párbeszédek. Miután ezeket együtt megnéztük, egy teljesen más filmet láttunk, amelyhez nagyon könnyen lehetett kapcsolódni.
Anno, bölcsészhallgatóként, két dolgot nagyon belénk sulykoltak. Azt, hogy az első olvasat nem olvasat, és hogy olyan figyelmesen kell elsőre is bánni egy szöveggel, hogy akár idézni is tudjunk belőle egy olvasat után (ez utóbbi számomra nyilván egy álom maradt)
A lényeg, hogy azért érdemes egy szöveget többször elolvasni, meghallgatni, mert elsőre lehet, hogy csak a tartalmát értjük meg, a mélyebb jelentés csak második, harmadik vagy akár sokadik olvasatra kerül elő.
Ráadásul minden olvasat mást mond, az adott élethelyzetünktől, korunktól, szociális helyzetünktől, tapasztalatainktól függően. Van, hogy egy verset vagy prózát gyerekként nem értünk, felnőttként meg igen fontos lesz számunkra, mert addigra átéljük már az adott szövegben leírt helyzetet.
Van, hogy egy szöveget régebben szerettünk, most pedig már nem, mert számunkra aktualitását vesztette. Van, hogy többször elolvasunk egy szöveget, s minden alkalommal mást olvasunk ki belőle.
Az a fontos, hogy olvassunk, figyeljük a szavakra, mondatokra, próbáljunk meg hozzájuk kapcsolódni, és gondolkozzunk azon, hogy mit mondanak nekünk magunkról. #mertkapcsolódnijó
