Santa Cecilia nem csak egy falu a Coco című filmben. Bár az a település sem véletlenül kapta ezt a nevet. Szent Cecília ugyanis a zenészek védőszentje, ünnepét, azaz minden év november 22- ét zenei események kavalkádja teszi a mártírhalált halt patrónushoz méltóvá.
Szent Cecíliát általában fehér bőrű, szőke, kék szemű nőként ábrázolják, egy zongora mellett és énekelve.
Egyik mexikói nagybátyám előszeretettel hívott Cecinek, mivel én voltam az egyetlen fehér bőrű, világos szemű nő, akit ismert, bár a hajamat a legjobb jóindulattal sem lehetett szőkének nevezni, még barnának sem igazán.
Santa Cecilia ünnepe mindig fontos volt a családunkban zenészcsalád lévén.
Felköszöntöttük a muzsikusokat, s amíg dédnagymama élt, meghívták a zenésztársakat és óriási vacsorát szerveztek a tiszteletükre. Utána hajnalig ment a zenélés, a legkülönfélébb hangszerekkel és zenei stílusokban.
Latin- Amerika nem létezik zene nélkül.
Zenésznek lenni mégsem kiváltság. Kemény munka. Művészetből élni mindig elhivatottságot jelent, s sok- sok áldozatot. Legyen az mariachi, azaz tradícionális dalokat játszó muzsikus vagy salsa- zenekar.
Egy biztos, a zene az kell, mert mesél és beszél hozzánk.
Általa világgá kürtölhetjük a szerelmünket, a boldogságunkat, de kiénekelhetjük magunkból a fájdalmat is. Népeink történetének főszereplői találkozhatnak, mint amikor felcsendül Silvestre Revueltas A maják éjszakája című szerzeménye egy kicsi, helyi templomban.
Egy biztos, a latinoknak a vérükben van a dallam.
A közös zenélés igencsak hozzájárul ahhoz, hogy sokan szerény életkörülményeik ellenére is boldogabbaknak érezzék magukat, mint a jólétben élő nyugatiak. És gyakran a művészet örökség is, amely nemzedékről nemzedékre száll, összeköti a családot. Ilyen formában tanulhatunk az idősebb korosztálytól, ugyanakkor ők átadhatják mindazt, amit életük során megtapasztaltak és megtanultak.
