Ültem egy váróteremben. Helyesebb így: ültem egy várócsarnokban. 3 órával később hívtak be kivizsgálásra, mint az időpontom. Az első óra könnyen telt, megbeszéltem az asszisztenssel, hogy elintézek néhány dolgot a városban. A második órában még nyugodt tudtam maradni.
A harmadikban már nem.
Úgy éreztem magam, mint alga a laboratóriumban.
Nem, mintha konkrét tapasztalásom lenne róla, hogyan érzi magát az alga a Petri csészében, mégis ez a hasonlat jutott eszembe. Hogy a kutató pont annyi együttérzéssel viseltetik az algája iránt, mint velem az orvos, az asszisztensek, akik három órát váratnak. Lenne dolgom száz! Távolságtartás, személytelenség, idegen szavak, átláthatatlan hierarchia.
Aztán elővettem a varázstükrömet és belenéztem. Vajon én hogyan viselkedem a rám bízott szőlővel?
Kimentem az ültetvényre és tettem egy sétát a levelüket vesztett sorok között. Billinget kerestem, apró fürtöcskét a hónaljhajtáson, gondoltam, elbeszélgetek a szőlőszemekkel, hogyan látják a világot. És hogy megkóstoljam őket. Szeretem, amikor szétroppan a bogyó és átengedi nekem az édes élvezet levét, a zamatokat. Ó, azok a zamatok! Mennyi csodát rejtenek hajnali ködökről és napfelkeltékről!
Szégyenszemre a magammal vitt magasztos gondolatokat hamar felváltották a szakmaiak. El-algásodtam! Ahogy néztem a vesszőket, már a metszésen járt az eszem. Megörültem, hogyha az egymásra nőtt csapokat fejben le tudtam váltani friss vesszőre.
Néztem, hányan értek fel a felső drótig és hányan feleakkorák. Melyik nőtt felfele és melyik oldal irányba. Néztem a drótokat, az oszlopokat, amiket le akarunk cserélni. És elszégyelltem magam! Nem ezért jöttem!
Azért jöttem, hogy tőke legyek. És egyszeribe´ megnyílott bennem az érzés láda. Tőke lettem, legyökereztem. Így hallgattam a madarak csicsergését, éreztem bőrömön a szél simogatását.
Most már gyengén süt a Nap, de ahogy a nyárra gondoltam, a szinte pusztítóan erős fényre, éreztem, ahogy vad energiák áramlanak bennem felfelé, kifelé! Majd´ szétrobbantam, úgy nőttek a hajtásaim, mint a kukac lufi.
Most, hogy eljött a nyugalom ideje, visszahúzódott ez a vihar bennem, stabilan és türelemmel várakozom. Nincs mire. Semmire. Várakozom, mert a várakozásnak van itt az ideje, feszültség nélkül.
Ez előtt a bölcsesség előtt fejet hajtottam erősen!
Ezt szeretném magammal vinni, megtanulni, gyakorolni! Ezt az egyértelmű biztonságot, hogy ideje és helye van a várakozásnak. Értelme van. Most a gyertyának a nem égő része van felfelé. És ez így van jól. Majd fordul az idő kereke s ráfeszítve a gyertya is lángra kap, amikor annak lesz itt az ideje.
Ütheted ustorral, nem számít. Vagy tisztelheted, akkor ő is tiszteletben tart majd téged. Tovább fordul a kerék, lassan és sisteregve kihuny a láng. Ledobálják – elengedik leveleiket a szőlőtőkék, a többi bokrok és fák.
Szeretem nézni, ahogy megszínesedik szoknyájuk alja, majd lassan az egész sárga lesz és piros, bordó és narancs.Ezek a színek tele vannak élettel, pedig a levelek már alig. Lehullanak s visznek magukkal valamit, amire nincs már szükség.
Nagy szükség van a megtisztulásra, a felesleg elengedésére! Nekünk embereknek is nagy szükségünk van erre.
Nekem, Dórának nagy szükségem van rá, hogy kiírjam magamból a nagy nyári energiák feszültségét s hagyjam a földre hullani levelemet. Ott aztán, hogy hogyan bomlik szét, már nem az én dolgom. A szőlő sem törődik vele. Bízik talán abban, hogy jól van kitalálva ez a rendszer, és lesz, aki örül az ő levelének. Tudja, vagy nem, hogy ő egy láncszem. Teszi a dolgát, ami bele van kódolva és nem gondolkodik az egyéni szabadságon. Hogy ő egy ötezer fős brigád tagja egy hektáron. Hogy ő futni akar, meg pingpongozni. Nem akar.
Színesíti a leveleit, örömet okoz vele! Melegíti a lelkemet vele! Ezzel a rendszerrel jól tudok azonosulni, hagyja, hogy átlássam, megtapasztalhatom, hogy bízhatok benne.
Nekem elég volna tüzet rakni a váróteremben, beszélgetnénk mellette az orvossal, melegednénk, átélnénk, hogy egy értelmes rendszer fontos és egyedi láncszemei vagyunk s már nem is haragudnék az egészségügyre. Egésszé válnék újra, be se kéne mennem a rideg vizsgálóba a csillogó eszközök és idegenül kopogó szavak közé.
Lehet, hogy itt kezdődik a fenntartható gazdálkodás a szőlőben? Hogy azonosulok a növénnyel, átélem, amit ő és azt keresem, hogyan tudom támogatni az életét? Hiszen eddig is ezt tettük! Csak az átélés hiányzott. Hiszen mindannyian erre vágyunk! Hogy figyelmet kapjunk, elfogadót és együttérzőt. Megkérdezem a tőkéket, ők is így gondolják-e?
