Ági fia most lett nyolcéves. Évek óta keresik, hogy ő mitől más, de sokkal inkább azt, hogyan tudnának neki a legjobban segíteni, hogy a mássága, előny legyen és ne akadály abban, hogy teljes értékű életet élhessen.
Ági érzékenyen reflektál a körülötte lévő történésekre. Amióta az AgiSzabo Photography elindult, minden évben meghirdet egy segítő projektet. A márka hetedik születésnapja kapcsán kiírt pályázat missziója, hogy felhívja a figyelmet, az ADHD-val, autizmussal, bármilyen egyéb “speciális rezgéssel” élő gyerekek és a családjaik nem rossz gyerekek, nem rossz szülők, nem neveletlenek. Kis csodák, különlegesek, izgalmas személyiségek, akiknek a mindennapjaik tele vannak szépségekkel, kreativitással és bizony kihívásokkal is.
A pályázat tétje egy egésznapos dokumentarista fotózás, ahol az együtt töltött egy nap során egy kendőzetlen, őszinte fotósorozatban mutatja meg a mindennapok szépségeit a kiválasztott családdal.
A fiad állapota inspirált az ezévi pályázat témájául. Miért állsz ki a világ elé, mi a fő motivációd?
Most, 2021. nyarán kaptuk meg a Vadaskertben a diagnózist: ADHD, Asperger és szenzoros érzékenység. Hosszú évek után végre választ és segítséget kaptunk, hogyan kell a fiunkat jól szeretni és jól segíteni. Megértettük, hogyan működhet a kis világa, a figyelme hogyan szóródik szét és milyen trükkökkel tudjuk a családi életünket gördülékenyebbé tenni.
Részben ez indította el bennem azt a vágyat, hogy szeretném megmutatni a világnak: ők, mi nem vagyunk rosszak. Csak mások.
És mivel ebben a zizegésben élek 8 éve, kifejezetten jól tudok olyan családokat fotózni, ahol a gyerekek diagnózissal vagy anélkül, de zizegősebbek az átlagnál. Nem jövök zavarba, ha egy gyerkőc meg sem áll, nem fogad szót, nem “viselkedik”, a maga útján megy, fejenáll, felmászik, elszökik. Ez a legjobb. Megyünk utána és úgy fotózom.
A pályázat másik elindítója azok a napi szintű posztok, írások voltak, melyeket a közösségi médiában zárt csoportokban olvasok: milyen megaláztatás, kirekesztés, el nem fogadás éri ezeket a gyerekeket pedagógusoktól, táborokban, sőt néha családon belül is. Ezeket olvasva megszakad a szívem és szeretnék a pályázattal ebben is változást elérni, ha mással nem, azzal, hogy beszéljünk róla. Arról, hogy tudjuk, értjük, hogy nagyon nehéz a pedagógusoknak. De lehet segítséget kérni, van lehetőség tanulni, hogy hogyan tudnak jól együtt lenni, kooperálni az ilyen rezgéssel élő gyerekkel is. Az, hogy kirúgjuk őket egy táborból, különóráról vagy az iskolából, nem megoldás.
Az már igen, ha szeretettel fordulunk a szülők felé, alapítványok felé, érdeklődéssel, nyitottsággal, megoldást keresve. Tudjuk, hogy nehéz, tudjuk, hogy túl vannak terhelve. De egy továbbképzés, de akár csak minimális tájékozódás a témában mindenkinek csak a hasznára válhat, hiszen később rengeteg konfliktust lehet megelőzni vele.
Hogyan lehet pályázni és mik a nyeremények?
A pályázattal olyan családok felé fordulok, akik jól ismerik ezt a zizegést, rezgést, mert akármilyen betűkódos állapottal élnek, vagy csak sejtik, hogy valami lehet a háttérben. De az is lehet, hogy hivatalosan nincs semmilyen “állapota” a gyerkőcnek, egyszerűen csak extrém izgága, mozgékony.
A pályázatokat szeptember 20-tól október 10-ig várom egy rövid féloldalas esszé vagy azzal egyenértékű videóban. Olyan történeteket keresek, melyek viccesek, meghatóak, szívet melengetőek, érdekesek. Nem az a lényeg, hogy ez legyen a legviccesebb eset a világtörténelemben. Azt keresem, ami az adott családnak fontos valamiért.
Éppen ezért a pályázatok közül a fődíjast sorsolással fogom kiválasztani. Nagyon sok partner csatlakozott a pályázathoz, így vannak különdíjas kategóriák is, pl. a legzizibb pályázat, a legszebben megírt történet stb. Őket a partnereimmel közösen zsűrizéssel választjuk ki. De nagyon sok ajándék gyűlt össze, így sok-sok pályázó nyerhet klassz ajándékokat.
Mi vonzott a fotózásban, mi a fotóssá válásod története?
7 éve foglalkozom családok fotózásával főállásban, de ahogy szoktam mondani: a sötétkamrában nőttem fel, mert édesapám fotóművész és gyerekkoromban imádtam vele együtt figyelni, ahogy a vegyszerekben mozgatott papíron fokozatosan kirajzolódik a kép. Ez a mai napig varázslatos a számomra, csak most már nem vegyszerekkel, hanem egérrel és szerkesztő programokkal érek el hasonló hatást.
Sokáig nem akartam fotós lenni, pedig hosszú évekig győzködött a család, hogy van érzékem hozzá. Amikor a fiam egyéves lett, akkor egy jókor jól irányzott noszogatás után mondtam a szüleimnek: “Jó, mindegy, próbáljuk meg, ha már ennyire akarjátok”. Onnantól nem volt megállás, gyakorlatilag az első hónapoktól kezdve folyamatosan vannak munkáim.
Amikor elkezdtem, még kevesen voltunk, akik azt a stílust mutatják, amit én is: pózmentes fotózások a családok otthonában vagy szabadtéren, ahol nem kell viselkedni, nem kell másnak látszani, mint amik vagyunk, ahol ahhoz igazodunk, ami van (pl. körülmények, fények, gyerekek hangulata), és nem olyasmit kreálunk, ami csak lehetne.
Egy jó fotós még nem feltétlenül jó projektgazda. Honnan a sok ötlet, az évenkénti új pályázati téma, ami egyre több embert megmozgat?
Mivel alapvetően vállalkozó típus vagyok és folyamatosan vannak új ötleteim, projektjeim, kihívásaim a magam számára, a családi fotózás mellett 2015-ben elindítottam a MOMents365 fotóprojektet, ahol 30 vállalkozó anyukát fényképeztem le képpárokban. Az egyik fotón az otthonukban fotóztunk, ahogy fél kézzel pelust cserélnek, másik kézzel terméket csomagolnak a vásárlóknak. A műtermi portrékon pedig feliratokat írtunk magunkra a számunkra legfontosabb üzenetekkel: “nyomot hagyok”, “szeretem magam”, “elmúlik”, stb. A fotósorozatból több kiállítást szerveztünk és elindult egy kezdeményezés egy közösség létrehozására, amit végül kapacitás hiányában nem tudtunk tovább vinni.
Ezt követte egy férfiakról szóló fotósorozat és kiállítás, ahol Az ember oldal szerzőjével, Gálfi Sacival kerestük a választ arra: mitől férfi a férfi.
Van ötleted arra, hogyan fognak az évek alatt elkészült fotósorozatok új életre kelni?
Igen, 2022-ben szeretnék a most és a következő hónapokban elkészített fotókból egy aukcióval összekötött kiállítást szervezni. Ez még formálódik, gyűlik az anyag, keresem ehhez a helyet és a partnereket. Szívesen mennék, mutatnék be nemcsak családokat, hanem intézményeket, pedagógusokat, szakembereket is.
Aki kedvet kapott ahhoz, hogy részt vegyen a pályázaton, hol tud jelentkezni?
A pályázat oldala szeptember 20-tól elérhető. Izgalommal ér érdeklődéssel várom a zizegős történeteket.
