Ez az év már önmagában is annyi extrém helyzetet produkált, hogy felfogni sem egyszerű, nem, hogy jól reagálni a szituációkra. Ugyanakkor talán éppen most tapasztaljuk meg leginkább a bőrünkön, hogy az élet valójában mekkora kaland. Mit jelent a beleállás egy-egy élethelyzetbe? Hol van a tőkesúly az életünkben? Mik a valós prioritások?
Az elmúlt félévben nagyon töményen szembesültünk azzal, hogy minden egyetlen perc alatt elveszhet. Munka, biztonság, otthon, kapcsolatok, emberek, pillanatok alatt eltűnhetnek az életünkből. Miközben vannak olyan szakmák, amelyek nem csak ezekben a hónapokban élték meg az esetlegesség törvényeit. Vannak, akik a szakmájuk sajátosságainak köszönhetően, akár évek, évtizedek óta akkor kapnak megbízást, akkor jutnak bevételhez, ha olyan teljesítményt nyújtanak, amivel kiérdemlik a felkérést. Ezek közé tartoznak a szabadúszó művészek is, akiknek nem érkezik fix fizetés a számlájukra. Nem magától értetődő, hogy van új felkérés, és lesz elegendő próba és előadás szám, aminek a díjából telik minden kiadásra.
A szabadúszó színész számára a fentiekből adódóan, talán még jelentősebb az az elismerés, amit a szakma, a színész társak ítélnek oda egy évadban nyújtott teljesítményért. Szirtes Balázs a Játékszín társulatától érdemelte ki 2020-ban a Kránitz Lajos-díjat. Az elismerés kapcsán beszélgettünk színházról, értékrendről, a szabadúszás előnyeiről és kockázatairól.
Mérce marad a Mester, akitől az alapokat tanulja meg az ember?
Igen. Jelent egyfajta belső igényt, amit, mint egy értékrendet, az ember később is keres a pályája során. Szeretem azt érezni egy-egy munka után, vagy előadásról hazafelé, hogy mindent kihoztam belőle, ami csak tőlem telt. A színház az a műfaj, ahol minden nap, minden produkció ünnep. Nem lehet, nem szabad félvállról venni egyetlen alkalmat sem. Törekedni kell arra, hogy a közönség mindig a legjobbat kapja a művésztől.
Fel lehet készülni arra, hogy az ember bizonyos értelemben mindig 100 százalékos legyen?
Azzal igen, hogy az ember képes legyen azonosítani, ha éppen nem tudta hozni a maga 100 százalékos teljesítményét. És ha ettől nem érzi jól magát, az motiváció arra, hogy még jobb legyen. Még inkább készen álljon egy-egy feladatra.
Amikor visszanézem magam egy filmben, vagy egy előadás felvételén, látom a pillanat teljesítményét. Értékelem is.
Ez pedig azt eredményezi, hogy amennyire csak lehet, soha ne engedjek le. Soha ne hagyjam, hogy az adott teljesítmény kevesebb legyen a jónál. Persze mindenki életben vannak nehezebb szakaszok, élethelyzetek. De ezekben a pillanatokban sem kaphatnak a nézők kevesebbet. Ilyenkor a szakmai felkészültség kell segítsen.
Amikor egy színész kilép a rivaldafénybe, félre lehet tenni mindent, ami egyébként foglalkoztatja az embert?
Muszáj félretenni. Vannak olyan előadások, fellépések, amikor fizikailag is közel vagyunk a közönséghez. Annyira, hogy látjuk az arcukat, a reakcióikat. Ezek különleges pillanatok. Ilyenkor a színész szinte a bőrén érzi a közvetlen kapcsolatot. Nem lehet hitelesnek lenni egy szerepben, ha megosztjuk a figyelmünket. Az előadás nagyon precízen felépített rendszer. Koncentrálni kell. Nem csak a szövegre. A szituációkra, jelenetekre, partnerekre is. Meg kell tanulni attól a pillanattól csak a darab részese lenni, amikor felgördül a függöny és elkezdődik az előadás.
A színpadra lépés pillanatában nem lehetünk „privátként” jelen. Olyankor már csak a szerep létezik.
Ez független a szerep nagyságától. Bármennyi időt is töltünk a színpadon, abban az időben a hitelesség a legfontosabb. El kell hitetni a nézőkkel a szituációt. Minden mondat fontos, ami a darabban elhangzik, minden jelenetnek súlya van, azért van helye az előadásban. Ha komolyan vesszük minden pillanatát, akkor tudjuk létrehozni azokat az előadásokat, amelyeket a nézők szeretnek.
Mennyire jellemző, hogy a művészek megértik ezt az összjátékot? Azt, hogy a legkisebb statisztaszereptől a legfontosabb főszerepig, mindenkin egyformán múlik az aznapi előadás sikere?
Amikor megszerettem a színházat és eldöntöttem, hogy a színészetet választom hivatásul, az akkori Katona József Színház minőségét vettem alapul. Ez a ’90-es évek első felét jelenti, amikor gimnazista voltam. Drámatagozatos osztályba jártam. Egy héten legalább négy estét töltöttem színházban. Voltak olyan előadások, amelyeket akár 8-10 alkalommal is megnéztem. Ilyen volt például a Három nővér, a Platonov, az Übü király, A revizor.
Ezek az előadások varázslatosak voltak a számomra. Ezekben láttam azt, hogy minden szereplő, még az is, akinek nincs is szövege, vagy csak néhány mondata van-, nagyon jó. Bármit is játszik.
Aztán amikor színész lettem, akkor számomra is nagyon fontossá vált, hogy a legkisebb szerepben is jó legyek.
A kisebb szerepek is fontosak. Lehetőséget adnak arra, hogy kitaláljuk a karaktert olyan esetekben, ahol a szerző nem munkálja ki olyan alapossággal, mint a főhős személyiségét. Ez is izgalmas feladat. Ilyen például a Játékszínben A vád tanúja előadás, ahol a törvényszéki orvost játszom, akit beidéznek tanúnak. Bár csupán öt percnyi a jelenet, mégis fontos, hogy a tárgyalás és maga a krimi szempontjából mi történik. Ezt a szerepet éppen úgy meg kellett csinálni, mint bármely másikat.
Mit szólt a család a pályaválasztáshoz?
Sokáig állatorvosnak készültem. Vagy valami olyan hivatást gondoltam magamnak, ahol állatokkal, biológiával, természettel foglalkozhatok. Aztán amikor a színészi pálya kezdett foglalkoztatni, a családot ez meglepte egy kicsit. Édesanyám volt, aki jobban féltett ettől a szakmától. Édesapám, mivel zenélt egy darabig, így a fellépés nem volt tőle idegen, jobban támogatta ezt a választást. Mivel elsőre felvettek a Színművészeti Főiskolára, ez már a család számára is meggyőző volt. Aztán ahogy jöttek a szerepek, aztán kisebb-nagyobb sikerek is, már mindenki elfogadta a döntésemet.
A színésznek sokoldalúnak kell lennie, szerepkésznek kell lennie, ugyanakkor a saját személyiségét képesnek kell vagy háttérben tartani, vagy beleépíteni az áltata megformált szerepekbe. Hogy lehet ezt jól csinálni?
Sok interjút nézek, amik kollégákkal készülnek. Ezekben gyakran hallom, hogy a képzés során először szétszedték őket. Pontosan nem tudom, ez mit jelenthet. Talán azt, hogy olyan színész pedagógusokhoz kerültek, akik nagyon meg akarták mutatni a színész hallgatóknak, hogy mi van bennük? Nekem valószínűleg szerencsém volt egykori osztályfőnökömmel és mesteremmel, Benedek Miklóssal, mert én nem éltem meg ezt a szétszedettséget. De valóban voltak olyan tanárok, akikről azt mondták, hogy nagyon keményen megmutatják, kiben mi rejlik. Ezt valószínűleg nem mindenki éli meg pozitív módon. Ugyanakkor kétségtelen tény, hogy jó dolog, ha egy színész mesterséget tanuló tisztában van önmagával. A képességeivel, avval, mi rejlik benne legbelül? Miből tud majd meríteni?
Ez azonban nem ugyanaz, mint amikor egy rendező, egy előadás kapcsán aláz meg művészeket a közös munkára hivatkozva. A tiszteletlenség nem megengedhető. Sem a művészek között, sem a stáb tagjaival.
Ez nem azt jelenti, hogy soha ne fogalmazzunk meg kritikát, vagy ne hívjuk fel a figyelmet egy problémára. Azonban egyáltalán nem mindegy, hogy ezt hogyan tesszük. Az emberi méltóság megtartásával, vagy hatalomra hivatkozva annak megsértésével.
A színészmesterség rivaldafényt jelent. A siker bár vágyott minden művész számára, ugyanakkor terhet is jelenthet, amikor már nem lehet anélkül végig menni az utcán, hogy meg ne szólítanák az embert. A vásárlás sem telik el úgy, hogy ne kérjen valaki egy szelfit, és sorolhatnánk a példákat. Feldolgozhatóak ezek az élethelyzetek?
Nagyon érdekes helyzet, valóban. Én korán megtapasztaltam ezt a Szolnoki Szigligeti Színházában. Sokat játszottam, gyorsan megismert a város. Ott tapasztaltam meg először, hogy az ismertség az felelősség is. Kell hozzá az a tudatos jelenlét, hogy nem „szólhatunk be” másoknak, mert nincs jó napunk. Vagy fáradtak vagyunk, sietnénk, dolgunk lenne, akkor sem söpörhetjük le a lelkes nézőt. Hiszen ő miattunk, értünk is jön az előadásokra. Az ismertséggel együtt jár a népszerűség, és ezzel olyan, mondjuk úgy önként vállalt kötelezettségek, amelyek néha kellemetlenek.
Az ismertség olyan élethelyzeteket is jelent, amik egy civil ember számára sem mindig természetesek. Ismert művészekkel megélve pedig a civileket is zavarba hozhatják. Hiszen tulajdonképpen egy művész sosem „civil” a közönség számára. Ilyenkor mi a vállalható megoldás?
Civil helyzetekben is színészként néznek ránk a többiek. A reflektorfény nappal is rajtunk van bizonyos értelemben. Ezért egyszerűen muszáj ennek megfelelően viselkedni mindenhol. Ez nem csak azt jelenti, hogy hogyan szólunk az eladóhoz, vagy bármely, másnak természetes helyzetben miképpen reagálunk a környezetünkre, a bennünket érő hatásokra.
Óhatatlanul a figyelem középpontjában vagyunk a konditeremben, a moziban, étteremben, áruházban, mindenhol. Ezt meg kell szokni és a helyén kell kezelni.
Az biztos, hogy mindig mindenre oda kell figyelni. Egy színész viselkedését azonnal általánosítják. Tehát a színész szakmát ítélik meg minden érintett viselkedése által. Ezért jó lenne, ha lenne egy olyan kódex, ami hozzá tartozna a képzési rendszerhez. Tudatosítani kellene mindenkiben ezt a felelősséget.
Mit jelent a Kránitz Lajos-díj, amit nemrégiben kapott a Játékszínben?
Minden elismerés fontos, hiszen arról visszajelzés, hogy a külvilág megítélése szerint, jó, amit csinálunk. A szakma által odaítélt díj azért is különleges, mert ebben az esetben a partnerek, a színész társak vélik úgy, hogy az adott évadban valami kiemelkedő született. Ez a belső elismerés, éppen azért, mert a szakma ítéli meg, súllyal bír. Kránitz Lajost személyesen is ismertem, és nagyra tartom. A fiatalok mindig ott ültek körülötte a társalgóban. Hallgatták, itták a szavait, tanultak tőle. Ez is azt mutatta, hogy meghatározó művész, nagy egyéniség volt.
Mi motiválta, hogy a Színművészeti Egyetem Doktori Iskoláját is elvégezze?
Több oka is van. Egyrészt volt és van egy téma, ami
nagyon izgat. A témavezetőim Hegedűs D. Géza és a Karsai György voltak.
A bíráló bizottságom elnöke pedig Huszti Péter.
Maga a téma az egyszemélyes színház. A másik oka az, hogy ha úgy alakul, taníthassak.
Ahhoz ugyanis, hogy rendes tanár lehess az Egyetemen, kell a doktori fokozat. Most
éppen a védés küszöbén állok. Nagyon nagy meló volt elérni idáig, nem tagadom.
Néha rendkívül nehéz volt a színészi munka mellett erre is energiát, megfelelő
figyelmet fordítani. De egy percét sem bánom.
A szabadúszó színészi lét minden, csak nem a biztonság. Hogyan éli meg ezt az állapotot?
Én nagyon korán lettem szabadúszó. A Szolnoki Szigligeti Színházban az első évad után állt elő az a helyzet, hogy Schwajda György felbontotta a színészekkel a szerződéseket, és mindenkit vállalkozóként, adott darabra kért fel. Gyakorlatilag azóta vagyok szabadúszó. Amikor visszajöttem Szolnokról Budapestre, és itt sem találtam olyan társulatot, amivel összepasszoltunk volna, így maradt ez a forma. Mondhatjuk, hogy tulajdonképpen az élet hozta ezt.
A szabadúszói lét persze azt is jelenti, hogy az embernek nincs fix fizetése, biztonsága. Azonban azt tapasztalom, hogyha valaki jól végzi a dolgát, akkor azt észreveszik.
Kap feladatokat. A szabadúszói lét azzal a szabadsággal is jár, hogy bárhol játszhatok. Nem a színház határozza meg, hogy kiad-e egy feladatra. Ez valóban szabadság. Ugyanakkor egy elvállalt feladat kötelezettségekkel is jár. Ha például leszerződünk egy sorozatra, az kétségtelenül anyagi előnyt jelent. Azonban az adott szerződés rengeteg kötelezettséget rejt magában. Szigorúan megszabott kitételekkel jár együtt, amiből nem lehet csak úgy kiugrani. Tehát számos előnyt és sok korlátozást magában foglal a szabadúszói lét. Ezért nagyon jól kell a vállalásokat összeigazítani. Ha azonban ez sikerül, akkor tényleg olyan művészi szabadságot élhetünk meg ez által, ami építi a pályánkat. Olyan szerepeket, karaktereket játszhatunk el, amelyeket a leginkább élvezünk. És ez az ár összességében mégis megéri.
A vezetés sosem demokratikus. Egyszemélyes játszma. A vezető időnként olyan döntések meghozatalára is kényszerül, amelyek adott esetben fájdalmasak. Veszteséggel járnak. Erről is beszélgetett szerzőnk Bank Tamás igazgatóval a Csúcsvezető sosem pihen című izgalmas portrénkban.