Az előző részben a fenntarthatósággal és a műanyagokkal kapcsolatos problémákat mutattam meg. Ebben az írásban kifejtem a műanyagokkal kapcsolatos főbb problémákat, téves mítoszokat.
A legtöbben tudjuk, hogy a műanyag rossz. Ezt halljuk a tévéből, a rádióból, ezt olvassuk mindenhol. Rosszallóan csóváljuk a fejünket egy-egy erdőben hagyott kiszakadt, szétszóródott szemeteszsák miatt, hogy mennyire elcsúfítja a szép zöld területet. Nagyon sok, a műanyagokkal kapcsolatos internetes cikkben az első mondatok között szerepel, hogy a műanyagok lebomlása több száz év, mi pedig szörnyülködünk, hogy az a zsák szemét még milyen sokáig ott lesz, ha senki sem viszi el onnan.
A legfőbb mítosz pont a lebomlási képesség
Jelenleg a lebomlási időkkel foglalkozó szakirodalmak szerint a műanyagot nem igazán szeretik a baktériumok „megenni”. Amikor egy anyag ténylegesen lebomlik, visszaforog a természetbe az élőlények közvetítésével, akkor a végső mozzanat során a lebontandó anyag olyannyira „szétesik” (egészen pontosan az anyagok részecskéi közötti kötési energiát hasznosítják a baktériumok), hogy csak ásványi anyagok maradnak utána, ezt szakszóval mineralizációnak, azaz ásványosodásnak nevezzük. Ez történik a komposztálóba rakott, levágott fűvel, konyhai növényhulladékkal stb.
A jelenlegi tudásunk szerint a teljes lebomlás a műanyagoknál olyannyira korlátozott mértékben megy végbe, hogy szinte úgy kell tekinteni rájuk, hogy nem is tudnak teljesen lebomlani (perzisztensek).
Amikor azt olvassuk, hogy a műanyagok 2-500 év alatt lebomlanak, azt inkább a hulladéklerakókban történő teljes szétesés idejének kell tekinteni, tudomásom szerint tanulmányokkal nem bizonyították a tényleges lebomlást (ásványosodást), habár léteznek olyan baktériumtörzsek, amelyek ráfanyalodhatnak a műanyagokra, de ezek működésének még nincs nagy látszata.
A műanyagok szétesése bizonyos környezeti hatások, például a napfény UV sugarai következtében zajlik le. Ilyenkor a műanyagok polimer láncai felbomlanak, amitől az nagyon kis darabokra hullik szét, és látszólag eltűnik a környezetből, de ettől a tulajdonságtól sajnos nem lélegezhetünk fel, sőt.
A sokszor emlegetett mikroműanyag jelentősége
A sok nejlonszatyor bár látszólag már nincs ott, de a sok apró műanyagdarab bemosódhat a talajba, víztestekbe, további gondokat okozva.
Ezeket a kis műanyagrészecskéket mikroműanyagoknak nevezi a szakma, és csak az utóbbi 10-15 évben kerültek a figyelem középpontjába. A műanyag használati tárgyak szétesésekor keletkező rengeteg apró részecske sokféle gondot okoz. A tengerekben az állatok a nagyobb darabokat megeszik, ezáltal a táplálékláncban elindul felfelé, és az ilyesféle szennyezések tulajdonsága, hogy ahogy haladunk felfelé a láncban a csúcsragadozó (ember) felé, egyre nagyobb mennyiségű műanyagot találunk az élőlényekben (bioakkumuláció). De a mikroműanyagok nem csak a nyilvánvaló módon, fizikai formájuk és kiterjedésük folytán okoznak kárt az élőlényekben (mondjuk bélelzáródás által), hanem a műanyagok gyártása során használt egészségesnek annyira nem mondható anyagok (pl. lágyítók) kioldódnak az élőlények beleiben, károkat okozva.
A mikroműanyagok másik tulajdonsága, hogy a környezetből a felületükön megkötnek szennyezőanyagokat (adszorpció), amit szintén képesek leadni annak az élőlénynek szervezetében, amibe bekerült. Szegény tengeri teknősök és halak, madarak, akik ilyen módon pórul jártak, sajnáljuk őket, de milyen jó, hogy ilyen távol vannak tőlünk, gondolhatnánk.
Sajnos a műanyagok nem válogatnak, képesek elérni minket is sok táplálék típuson, de akár az ivóvízen keresztül is, mivel gyakorlatilag mindenhol van „alapanyag”, amiből szennyeződhetünk. Még nagyon friss témakör a mikroműanyagok egészségre gyakorolt hatásának kutatása, de néhány tanulmány már erősen valószínű dologként emlegeti, hogy a nanométer nagyságrendű mikroműanyagok (ebben az esetben már hívhatjuk nanoműanyagoknak is őket) a vérbe, és így az agyba (sajnos a kellően kis részecskék képesek átjutni a vér-agy gáton) jutva neurotoxikus hatással bírnak, továbbá a daganatos betegségekkel is összefüggésbe hozhatóak, és a hormonháztartást is képesek megzavarni.
A mikroműanyagok problémáját nem lesz könnyű megoldani
A legfélelmetesebb az egészben az, hogy a legnagyobb problémát okozó mérettartományt nem is látjuk. Már most milliárd tonnákban mérik azt a mennyiséget, amit kijuttattunk a környezetünkbe az ’50-es évektől kezdve, de azt is százmillió tonnákban említik, amennyivel évente jelenleg is szennyezünk. Egy tanulmány szerint kb. 8,3 milliárd tonna műanyag van a Földön (de lehetséges, hogy azóta még több), amiből kb. 6,3 milliárd van a tengerekben és a szárazföldön, mint szemét és hulladék.
Ennek a hatalmas mennyiségű műanyagnak az egyik látványos bizonyítéka a nagy csendes-óceáni szemétsziget, ami egy tengeráramlatok által összesodort, lebegő és úszó szeméthalom, több országnyi területen elterülve (1.600.000 km²-es a halom, Magyarország 93.030 km², tehát Magyarország teljes területe 17-szer férne rá a szemétszigetre).
A nagy csendes-óceáni szemétsziget térképe 17-szer nagyobb, mint hazánk területe
A szárazföldi szeméthalmok sem kevésbé ártalmasak. Ha nem is éri őket közvetlen napfény, idővel akkor is elkezdenek aprózódni, szintén bejutva a környezetbe, kifejtve káros hatásaikat.
Az előző cikkben feltett kérdésre, miszerint minden műanyag ugyanakkora gondot jelent-e, a válasz véleményem szerint az, hogy nem a műanyagok használatának teljes megszüntetését kell szorgalmazni, hanem azokét, amiknek az „élettartama” rövid: az egyszer használatos csomagolóanyagok, szatyrok, zacskók, palackok, cigarettacsikkek és egyéb mindennapos, egyszer használatos dolgok.
Úgy gondolom, hogy egyes tartós (amiket évekig, évtizedekig is használunk) használati cikkek, amik műanyagból készültek, csak kis veszélyt jelentenek ránk és más élőlényekre.
Természetesen, ha a lehetőség adott, akkor jobb mindent olyan alapanyagból készült termékkel helyettesíteni, ami 100 százalékosan és gyorsan képes visszaforogni a természetbe, az élőlények károsítása nélkül.
Egy álmegoldás, amiről nem árt tudni
Mivel a tényleges megoldási lehetőségeket a következő cikk fogja kitárgyalni, a mostani írásom végén még szükségesnek tartok tárgyalni egy ál -és egy „talán” megoldást a műanyag problémákra. Az egyik az oxo-degradábilis műanyagokkal kapcsolatos. A cikkben említett információk alapján érteni lehet majd, hogy miért hívom őket inkább széteső műanyagoknak: ezek a „lebomló” műanyagok általános alapanyagokból készültek (PE, PP, PET stb.), de keverték őket olyan összetevőkkel, amelyek miatt UV-és oxigén hatására rövid időn belül apró darabokra esnek szét.
Lebomlanak? Nem, csak hamarabb lesz belőlük az élőlényekre veszélyes mikroműanyag.
Könnyű belátni, hogy ez a látszatmegoldás maximum jól hangzik mindazok számára, akik nem ismerik ezeknek a műanyagoknak a működését. Hogy még tetézzem, a „lebomló” műanyag, mivel szétesik, még az újrahasznosításra is alkalmatlanná válik ezáltal. Lehet, hogy rosszabb is emiatt, mint a nem „lebomló” szatyor?
Már sokkal jobbak, de még mindig felmerülnek kérdések a legtöbb komposztálható, valódi lebomló műanyaggal kapcsolatban
Ezek olyan alapanyagokból készültek (főleg kukorica keményítő – PLA), amik láttán a baktériumok bizonyos fajai már nem néznek olyan értetlenül, mint a gyakoribb műanyagok láttán. Képesek a biológiai úton történő lebomlásra, de csak nagyon hosszú idő alatt (legalább tényleg lebomlanak), vagy speciális, ipari léptékű és módszerű komposztálási procedúra által.
Ha ezeket csak simán kidobjuk az erdőbe, vagy belerakjuk az otthoni komposztálóba, lehet, hogy évek, évtizedek múlva is ott lesznek még. Ha pedig kidobjuk őket a szemetesbe, a hulladéklerakó halom mérete növekszik velük is egy jó ideig.
Akkor mégis mi lehet megoldás a műanyagproblémára, mik a kilátásaink, mit tegyünk, tehetünk? A következő részben kifejtem.
