Te hanyadik vagy a sorban? – kérdezték az Élet-építőt.
A második. Felelte.
Mi a gond? Hangzott el a következő kérdés.
Az, hogy rám senki nem figyelt.
Hogyhogy senki?
Hát senki. Mert másodiknak lenni három közül azt jelentette, hogy középső vagyok.
Mit jelent a középső?
Azt jelenti, hogy előtted is vannak, és utánad is vannak. De valamiképpen mindegyik fontosabb, mint Te.
Miért?
Mert az előtted lévő az első. Ő minden figyelmet megkapott egészen addig, amíg én meg nem érkeztem. Addig egyeduralkodóként mindent, de mindent megkapott.
És azután?
Azután megérkeztem Én. És ezzel megzavartam az első helyen lévő pozícióját. Ezt pedig az Első nehezményezte. Folyton zrikált, mert megzavartam az egyeduralmát. Mert elvontam az addig csak rá forduló figyelmet.
Akkor ez jó volt, nem?
Eleinte, egy kicsit. De a sok zrikálás nem volt kellemes. Aztán jött a harmadik és onnan vége volt mindennek.
Miért? Mi történt?
Az Első megkapta az önállóság privilégiumát. Bár a figyelem már háromfelé oszlott, de az Első egyre több önálló döntési jogot kapott. Ő lett a „Nagy”. A Harmadik meg a „Kicsi” lett. A „Nagynak” sok mindent szabad volt. A „Kicsit” kényeztették, figyeltek rá. Ha a „Nagy” meg én csináltunk valamit, akkor mindig ránk dörrentek, hogy legyünk tekintettel a „Kicsire”. A „Nagy” gyakran rám hárította a felelősséget. Én meg olyan „mindig te vagy az oka maradék” lettem.
Mit jelent a maradék?
Azt, hogy rám keveset figyeltek. A „Nagy” dolgai lekötötték őket, a „Kicsi” vitte el az erőforrások jelentős részét, rám meg már nem nagyon telt sem figyelem, sem erőforrás. Én csak úgy „voltam”.
Kár.
Igen, kár. Mert én is akartam, hogy szeressenek, és ezt kimutassák felém. Én is akartam, hogy sokat törődjenek velem. Én is akartam, hogy annyi támogatást kapjak, és annyi figyelem forduljon rám, mint a „Nagyra” és a „Kicsire”. Mert én is közéjük tartozom. Igaz, én csak a második vagyok, vagyis a középső. De Én is itt vagyok!
Mi történt összességében?
Úgy éreztem elkallódom. Hogy nem vagyok fontos, és nem figyelnek rám eléggé. Úgy éltem meg a helyzetet, hogy a „Nagynak” az útjában vagyok, a „Kicsinek” nem számítok, Ők meg nem érnek rám oda figyelni.
Mi lett az eredmény?
Céltudatossá váltam! Először nagyon bántott a dolog. Sokat sírtam, veszekedtem, igyekeztem kikövetelni a figyelmet. Néha visszaadtam a zrikálást a „Nagynak”. A „Kicsit” jobban kedveltem, amikor már lehetett csinálni vele valamit, de aztán kinőttünk egymás mellől. A legrosszabb az volt, hogy a „Nagyot” támogatni kellett, hogy boldoguljon. Persze értem, mert mégis csak a „Nagy” volt az első. A „Kicsiről” meg mindig gondoskodni kellett. Persze értem, mert mindig Ő maradt a legkisebb. De én? Hol vagyok eközben én? Rám mindig mindenből kevesebb maradt. De hát ennek is megvolt az előnye!
Mi az előnye egy ilyen helyzetnek?
Épp a hátránya vált előnnyé. Az, hogy rám kevesebb figyelem hárult. Eleinte nehéz volt, de aztán sokkal önállóbbá váltam. Egy idő után rájöttem, hogy éppen az az előnye a kevesebb figyelemnek, hogy önállóbbá válhattam. És amikor megtanultam a többiek számára probléma mentessé válni, akkor meg már mindenki el is várta, hogy én „csak úgy” rendben legyek. Ennek minden előnyével és hátrányával.
Mik az előnyei?
Az, hogy ha mások szempontjából problémamentesen haladsz a saját életedben, tehát szinte egyáltalán nem is kell figyelni rád, akkor egyre inkább dönthetsz a saját dolgaidról. Mert te amúgy rendben vagy. Tehát, csinálhatod a dolgodat. Mehetsz a saját utadon. Nem kell beváltanod mások álmait. Az először is a „Nagy” dolga lenne, mert Tőle várták, hogy mindnet tudjon. Aztán a „Kicsi” dolgává tették, mert ha a „Nagy”, vagy én nem váltottuk be a hozzánk fűzött reményeket, akkor a „Kicsire” testálják ezt a feladatot. Hogy megmentsen egy helyzetet, egy érzelmi köteléket egyben tartson, beváltson álmokat, vagy legalább tovább vigye a megkezdett feladatokat. A „Nagy” és a „Kicsi” életébe jobban bele akartak avatkozni. Én meg szabadabb lettem.
Kevesebb volt a kontroll. Persze, ha csináltam valami zűrt, akkor hangosabb volt a „vihar” mint a „Nagynál”, vagy a „Kicsinél”, mert egy idő után mindenki hozzá szokott, hogy Rám, nem kell annyira oda figyelni. Aztán megtanultam, hogy a kisebb figyelem, nagyobb szabadság. Tulajdonképpen kimondhatjuk, hogy én lettem a tehermentesítő szolgálat. A „Nagy” mehetett a saját dolgára, mert ott voltam én a „Kicsinek”. A „Kicsi” tehette amit akart, mert az én dolgom és a „Nagy” dolga az volt, hogy toleránsak legyünk iránta, hiszen ő„Kicsi”. Így egyfajta balansszá váltam. Aztán ahogy telt az idő, akkor már a „Kicsi” sem igényelt akkora támogatást. Onnantól meg eljöhetett az Én időm. A szabadság ideje.
És mi volt a hátránya?
Hogy nem kaptam elég figyelmet, forrást és támogatást. A „Nagy” előttem járt, a „Kicsi” meg mindig mindent megkapott, mert ő volt a „Kicsi”. Ezt nagyon nehéz volt megszokni. Aztán rákaptam az önállóság ízére. Megtanultam felelősséget vállalni magamért. Muszáj volt ahhoz, hogy a lehető leg probléma mentesebb legyek. Mert ez járt a legnagyobb szabadsággal. Ami persze jó. Csak néha fáj. Fáj, hogy én nem úgy számítottam, mint a „Nagy” és a „Kicsi”. Hogy én csak olyan középső voltam, akinek illett mindent tudnia, akinek nem illett problémát okoznia, akinek mindig figyelembe kellett vennie, hogy a „Nagy” az, akinek több joga van, mert ő már nagy, a „Kicsinek” meg sok mindent szabad, mert ő a kicsi. Én meg az „Okos” vagyok, akinek meg kell értenie azt, hogy ez így van.
Ez néha nagyon fájt, mert bizony jól esett volna megkapnom azokat az előjogokat, amiket a „Nagy” élvezett, vagy legalább azokat az értékes érzelmi forrásokat és anyagi forrásokat, amiket a „kicsi” kapott meg csak azért, mert ő volt a kicsi.
Most mi a helyzet?
Megtanultam az „Okos” lenni. Az okos, aki tolerálja a „Nagy” dolgait, érti a „Kicsi” előnyeit, mégis talán a legszabadabbá válhatott. Épp a levesebb figyelem által.
Mi van az erőforrásokkal?
Azt megteremtettem. A „Nagy” – tól eltanultam, ellestem egy csomó dolgot, így tényleg ügyesebb, és okosabb voltam, mint a többi korombéli. Előbb tudtam dolgokat, mint azok, akiknél nem volt „Nagy”. Megtanultam, hogy a „Kicsi”, hogyan csavarja az ujja köré a többieket, csak azáltal, hogy ő a „Kicsi”. Számos helyzetben profitáltam ebből a tudásból is, amikor vonzó helyzetet akartam kialakítani magam körül. És mert egyszerre vonzóvá és ügyessé váltam, így a rám fordított kevesebb erőforrást is megtanultam jobban felhasználni, mint a többiek, a több erőforrásukat. Ezáltal megtanultam a jég hátán is, legalább 3 csillagos életet élni. Ha Élet-Szakács lennék, most pályáznék az Élet-Michelin csillagra, és nyitnék egy Michelin csillagos Élet-Éttermet.
Mi lenne benne?
Minden, ami megtanítja a Középső Élet-építőt arra, hogy kovácsoljon előnyt a hátrányából. Hogyan vívja ki a többiek elismerését? Legfőképpen az Övéket.
Kik az Övék? Kire gondolsz?
Azokra, akikhez a „Nagy”, a „Kicsi” és én tartozunk. Akiktől az életünket nyertük. A szüleinkre, akik bevállalták az első, a „Nagy” után a másodikat, a „Középsőt”, és nem álltak meg ezután, hanem jött a harmadik, a „Kicsi”.
Hogy viszonyulsz most a saját státuszodhoz?
Nem vagyok felhőtlenül boldog, mert jól esett volna sokkal több megengedés, és sokkal több figyelem. Az „okos” státuszt magamnak köszönhetem. Ez volt a túlélésem eszköze. Az önállóságom, a „Középső” státuszomból fakadó figyelemhiány következménye. Szintúgy túlélő stratégia. A többi? A többi meg maga az Élet, amit folyamatosan építünk.
Te hány életért vállalsz felelősséget? Hány élet nyerhető általad?
Csak egy. De nem így terveztem. Legalább kettőt gondoltam. Egy „Nagyot” és egy „Kicsit. Azonban másképpen alakult. Csak egy élet-nyertes lett. Azt megpróbálom a legjobb helyzetbe hozni. Aztán Ő majd meglátja, mit ad ebből tovább a világnak.
