A híres XX. századi, Németországban született, majd az 1930-as években az Egyesült Államokba emigrált politikai filozófus, Leo Strauss fogalmazta meg a bejegyzés egyik központi gondolatául szolgáló egyszerű, mégis sokatmondó állítását: „a modernség válságban van”[2].
Az állítás Lánczi András számos, hivatkozott művében is fellelhető. Jelen blog szerzője az alapgondolattal egyetért, továbbviszi a gondolatmenetet, és két részben próbálja meg bemutatni a folyamat lényeges tudományelméleti sarokköveit, aktuális eseményekkel színezve a palettát.
A törés tematizálása
Számos kortársával egyetemben, Leo Strauss a modern tudat relativista, historicista és pozitivista jellegével magyarázza a modern világ válságának eredetét.
Leo Strauss szerint a modernség válságban van
A modern és premodern kor közötti törést, vagyis a hagyományosnak mondható, klasszikus athéni gondolkodásmóddal való szakítást lényegében Niccolo Machiavelli indította útjára a Fejedelem című munkájával a Mediciek által kormányzott Firenzében. Ha tovább kellene tematizálnunk a törést, akkor a filozófia olyan jelentős képviselőin át vezetne az út, mint Bacon, Descartes, Hobbes, Rousseau vagy Hegel. Többek között az ő munkásságuknak eredményeként került egyre erőteljesebben a politikai filozófia középpontjába egyfelől az igazolás módszerének problematikája, másfelől a történelem, a törvények elsőbbrendűségének gondolata a természettel szemben. Ennek köszönhetően alakult át folyamatosan a politikai filozófia pozitivista politikatudománnyá.
Államférfi a pártkatonával szemben
Miért is fontos ez, tehetné fel a kérdést az olvasó?
Látnunk kell, hogy ma már nem filozófusok, államférfiak, példaképek, hanem szimplán megélhetési politikusok, sok ország esetében csak elviekben demokratikus választásokon győztes pártok vezetői, pártkatonái szabják meg magán- és közéletünk mindennapjait.
Felnézni rájuk – tisztelet az oly kevés kivételnek – képtelenség. Érdekorientáltak, kegyetlenek, ravaszak. Pontosan emiatt érdemes egy kis utazást tenni Athéntől egészen Bécsig, elsősorban tudományelméleti szempontból, a leendő következtetések levonását az olvasóra bízom.
Vissza az athéni demokráciához?
Mindenesetre érdekes, hogy jelenleg Németország és vele Nyugat-Európa a migránsválság politikai irányadója divatos kifejezéssel élve „Brüsszelben”, és a jelenlegi állapotokat tekintve éppen Görögország a válság elsődleges elszenvedője, elég csak az Idomeni menekülttáborra gondolni a napi híradásokból. Talán már Athén is túl távol került nagyszerű gyökereitől, és nem tud meghatározó szereplő lenni az európai közéletben. Valahogy az ember érzése az, hogy a tanítvány túlnőtte mesterét, és előbbi már minimum fél évszázada nem tartja tiszteletben a politikai gondolkodás elemi szabályait.
Leviatán
Amennyiben politikai filozófusokat említettünk a bevezetőben, éppen Thomas Hobbes filozófiájának tengelyében merül fel a történelem erejébe vetett hit mellett a természet leigázásának gondolata. Szerinte az elképzelhető legnagyobb rossz az erőszakos halál veszélye. Ugye mindenki emlékszik az „ember embernek farkasa”, gyakran hivatkozott idézetre? Itt álljunk meg egy pillanatra.
A mai modern világ fenntartási költsége a terrorizmus, az öngyilkos merénylők által felrobbantott pokolgépek civil áldozatainak élete pedig sajnos könyvelési tétel. 2016 márciusa megmutatta, hogy a terrorizmus nem ismer se vallást, se embert, egyszerűen halált hoz, destruktív, és apokaliptikus.
Hobbes tudta, hogy ez mekkora veszélyt rejt magában, hiszen szerinte az erőszakra és a gyilkolásra való hajlam nyilvánvalóan az emberi természet sajátja, tehát egy szilárd alapokra épülő társadalom megvalósulásához először is le kell győzni az emberi természetet. Sikerült mindez? Nekünk, európai állampolgároknak le kell vonnunk a konzekvenciát: nekünk igen. Sikerült. Talán. Nincs halálbüntetés ugyan, ám vannak börtöneink. Visszatart ez bárkit az erőszaktól? Sokakat talán. Van tényleges életfogytiglan is hazánkban. Nos?
Európa terrortól retteg
A nem egyidejűségek egyidejűsége
Előző bejegyzésemben tárgyaltam a globális világrend egyenlőtlenségeit. Az európai (transzatlanti) kaland jelenleg csődöt mond. Nem, mindez nem sikerült. Európa falai leomlottak, ami most zajlik, az nem hiszem, hogy Churchill vagy Adenauer álmaiban szerepelt az 1945. utáni „Egyesült Európa” vízióban. Ők egyáltalán nem hibásak ebben, mert Európa egészében tekintve ma tényleg békés. Nagyjaink azonban nem vették figyelembe a Föld összes állampolgárát, ne rójuk fel nekik. Erre senki sem volt, és nem is lehet képes. Az Európai Unió az európai nemzetek közötti háború elkerülésére épült, ha ebből még némi haszon is kecsegtetett, akkor aztán tényleg nagyszerű volt a gondolat.
Meglátásom szerint az európai kaland azonban véget ért. A hobbesi ember erőszakos, és semmi nem tartja vissza a terrortól. Bármilyen sajnálatos is kimondani: nem, az öngyilkos merénylőtől már nem lehet elvenni legnagyobb értékét, az életét. Nem lehet bíróság elé állítani. Emberi természete csődöt mond.
Az Iszlám Állam, vagy az al-Kaida nyelvén beszélve óriási sikerek ötvözik tevékenységüket: igen, sikerrel jártak, a természetet soha nem lehet, nem is kell legyőzni…aki ezt megpróbálja (és Európa megpróbálta), halál fia. Iraki vagy szír elemzőként nyilván egy teljesen más álláspontot vallanék magaménak, azonban elkötelezett európai gondolkodóként nem láthatom igazán az ő oldalukat, egyben tudomásul kell végre venni, hogy minden elmélet kulturálisan beágyazott. Azonban ez egy fórum, ahol érdemes lehet eszmecserét folytatni.
A migránsok áradata megállíthatatlan
Pozitivizmus – a Bécsi Kör
Amennyiben elfogadjuk, hogy az európai tudományelméleti gondolkodás színpadán egy valódi, formális törés következett be valamikor 1929. környékén, akkor nem állunk messze a valóságtól. Gondoljunk bele, hogy az athéni klasszikus demokrácia óta eltelt két-háromezer év alatt mennyi minden változott a politikával kapcsolatban és milyen gyorsuló ütemben. Ám mindez egy következő bejegyzés témáját fogja szolgáltatni. Kellemes elmélkedést mindenkinek!
