A család számára azt az összetartó közösséget jelenti, amely tűzön-vizen átvivő egységet alkot, s melyben a problémákat közösen akarják megoldani. A kongói-magyar szülők egyszem fia, Kembe Sorel Arthur, akivel identitásról, olimpiáról és a közszereplők személyes felelősségéről beszélgettem.
Szüleid teljesen eltérő családmodellt képviselnek, más környezetben szocializálódtak. Te honnan merítetted a családról alkotott fogalmaid, az apai vagy az anyai hatás volt erősebb?
Mindkettő egyformán hatott rám. Apám hazájában a férfié a döntő szó, családi ügyekben. Európában a nők sokkal inkább kiveszik részüket a család életét érintő döntésekből, így van ez nálunk is. A szüleimnek remekül sikerült egy működőképes családmodellt kialakítaniuk.
Látok olyan helyzeteket, amikor Magyarországon évtizedekig nem beszélnek egymással a rokonok. Kongóban ez elképzelhetetlen. A legidősebb férfi a családfenntartó, és ha valamilyen helyzet adódik, az ő szavára hallgat mindenki; nincs pereskedés, nincs évekig tartó vita. A családi összetartás tekintetében a kongói példa sokkal szimpatikusabb számomra.
Gyerekként feltűnt, hogy másképpen nézel ki, mint mondjuk az osztálytársaid?
Nekem nem igazán tűnt fel, mert hiába néztem a tükörbe, én magamat láttam, nekem az volt a természetes, amit látok. Egyébként sok konfliktusba keveredtem amiatt, hogy máshogy nézek ki. Volt egy nehezebb kamaszkori életszakasz, amikor sokat verekedtem a skinhead-ekkel, mert rendszeresen belém kötöttek. Kongóban pedig a falusi gyerekek azt kiabálták: fehér, fehér! Na, az akkor kicsit sok volt lelkileg: itthon nem elég fehér, ott túl fehér vagyok. Apám tette helyre a kérdést azzal, hogy azt mondta; mindkét országban szeretnek és elfogadnak a rokonaid, mindegyikőjükhöz tartozol, nem kell ebből nagy ügyet csinálnod. Azóta ez a vezérelvem. Egyébként sem hiszem, hogy egy embert a bőre színe határoz meg.
Úgy tűnik, szabad, független, a véleményét vállaló ember vagy. Reális a rólad alkotott képem?
Előbb a férfiakról beszéltünk, akkor helyénvaló a jelző, hogy én is annak tartom magam, s nem csak biológiai értelemben. Ha valaki felvállalja, hogy kimondja amit gondol, viselje annak pozitív és negatív következményeit. Aki viszont egyszer ezt, máskor pedig mást mond, az számomra nem férfi. Én mindig is vállaltam a véleményem, még akkor is, ha annak később megittam a levét. Lehet, hogy éppen a szókimondásom az előremenetelem egyik gátja, de ezt is vállalom. Lehetnék én is megalkuvó és köpönyegforgató, de akkor nem tudnék saját magammal szembenézni.
Ennek az attitűdnek szerinted van köze a családi hovatartozásodhoz, vagy tudatosan tanult magatartást tükröz?
Biztos, hogy genetika. Édesanyám is szókimondó, de ő mindig igen diplomatikusan kommunikál. Édesapám még Kongóban, újságíróként részt vett a szakszervezetük létrehozásában, demonstrált a sajtószabadságért. Persze, azt már csak felnőtt fejjel tudatosult bennem, hogy sosem bántam meg azt, amikor elmondtam a véleményem, vagy kiálltam egy ügy mellett. Nekem az lenne a furcsa, ha utólag máshogy döntenék, és már nem lennének ugyanazok az értékek a fontosak számomra, mint egy, vagy akár öt évvel ezelőtt.
Ráadásul úgy gondolom, hogy aki bármilyen módon ismert, annak kutya kötelessége kiállni bizonyos ügyek mellett. Aki csak úgy létezik ismert emberként, de nem végez mellette semmilyen, a társadalom szempontjából hasznos tevékenységet, azt az embert én nem tudom tisztelni. Sajnos sokan vannak, akik bár ismertségük okán megtehetnék, mégsem tesznek semmit másokért.
Milyen tapasztalatokat szereztél olyan esetekben, amikor kiálltál valamilyen ügy mellett?
Volt 2011-ben egy szakmai demonstráció, melyben részt vettem. Ez olyannyira befolyásolta a karrierem, hogy konkrétan kirúgtak a munkahelyemről, és két éves parkolópálya következett. De a lehetséges következményekkel tisztában kell lennem, mielőtt cselekszem, és nem szabad meglepődni, ha az embert negligálják. Az idő múlásával felejtődnek a dolgok, vagy éppen más emberek kerülnek döntéshozó pozícióba, és lassan ugyan, de vissza lehet integrálódni. Persze, ez még nem jelenti azt, hogy most már egyet értek azzal, ami négy éve lezajlott.
Mit gondolsz a civil társadalom kritikus helyzetekben történő felelősségvállalásáról, aktuálisan a jelenlegi menekültválság kapcsán? Mi várható el ebben az esetben az egyes államok vezetőitől és mi a civil társadalom feladata?
A civilek kis szervezetként sokkal rugalmasabbak tudnak lenni egy állami apparátusnál. Egy civil szervezetnél jó esetben nincsenek többszintű hierarchikus viszonyok, ezért döntéseikben gyorsak és megoldásközpontúak tudnak lenni.
2014 óta dolgozom a Magyar Afrika Társaságnak. Amikor értesültünk a kaotikus helyzetről, az egyesületben megszerveztük azoknak az orvosainknak a lejutását a táborokba és a gyűjtőhelyekre, akik segíteni tudtak a menekültek egészségügyi ellátásában.
Mostanában volt az ENSZ szervezésében egy nemzetközi konferencia a civil szervezetek számára, ahol teljesen egységes volt a gondolat abban a tekintetben, hogy a civilek tegyék a dolgukat politikától függetlenül, és íme, most nálunk is bebizonyosodott, hogy a civil szervezetek összefogása révén olyan helyzetek is megoldódnak, amelyben az államnak kéne helytállnia. Ráadásul, ha a civil szervezetek közös erővel pályáznak a rendelkezésre álló források elnyerésére, akkor még hatékonyabbak tudnak lenni.
Sokfelé jársz a világban, sokféle mentalitást megismersz. Szerinted mi, magyarok gyűlölködőek vagyunk?
Nem lehet egy népet az egyének viselkedése alapján minősíteni. Attól is kiborulok, ha azt mondják, az afrikaiak ilyenek, vagy olyanok. Az afrikai kontinensen nagyságrendben 1,5 milliárd ember él. Akkor most mindenkiről tudjuk egyesével, hogy milyen ember? Ezért nem lehet ránk, magyarokra sem azt mondani, hogy „olyanok” vagyunk.
Amikor egy akkora volumenű probléma kerül a felszínre, mint most a menekültkérdés, akkor a szélsőséges vélemények is jobban teret kapnak. A válsággócokkal, a tömeges kivándorlással az a gond, hogy nem lehet tudni, ki milyen céllal menekül. Gyakorlatilag kiszűrhetetlenek a rossz szándékkal érkezők, tehát én azokat is megértem, akik félnek ettől. Ez egy valós probléma, de ott vannak azok a szervezetek, akiknek az a dolguk, hogy kezeljék ezeket a helyzeteket. Ettől függetlenül úgy gondolom, ha valaki egy háborús helyzet elől menekül, akkor igenis segíteni kell.
Amikor a magyar-román focimeccs előestéjén Budapest belvárosában hanggránátok robbantak, mindenki fejét vesztve menekült. Ettől a helyzettől ugyanúgy féltünk, nem? De bíznunk kellett abban, hogy a rendőrség teszi a dolgát és a helyzet meg fog oldódni.
Térjünk vissza a te életedre. Abban a kivételes helyzetben voltál, hogy sportolóként ott lehettél az athéni olimpián. A több ezer sportoló között érezni lehet azt a bizonyos összetartozás érzést? Milyen volt a hangulat, hogyan élted meg?
Az olimpiai falu olyan, mint egy kis település, ahol tizenötezer sportoló össze van zárva. Mindenki pontosan tudja, hogy a másik is azért van ott, mert elért valamit és ettől a perctől kezdve mindenki partnerként kezeli a másikat, megy a barátkozás. Például rendszeresen együtt kajáltam és edzettem Maurice Greene olimpiai és világbajnok atlétával, aki azt sem tudta, hogy ki vagyok, de azt tudta, hogy nyilvánvalóan azért vagyok ott, mert van mögöttem is valamilyen szintű teljesítmény.
A nyitóünnepség fantasztikusan látványos, és mindenféle érzelmeket megmozgat az emberben, ezt nagyjából a nézők is érzékelik. A sportolók között akkor is ment a barátkozás és lelkesen csereberéltük a nemzeti kitűzőket. Akinél volt egy kisebb delegációé, az extrának számított, nagyon sokat ért. Amikor az amerikai kosarasok kiszúrták, hogy van egy marék kongói kitűzőm, megrohantak és azt mondták, bármit megadnak érte. Úgyhogy a világ egyik legjobb kosarasával, LeBron James-el bizniszeltem a kitűzőket, hatalmas élmény volt.
Persze, vannak, akik ebbe az ünnepbe is belerondítanak, mert doppingolnak, de az egész olimpiai szellemiség abszolút működik és érzékelhető. Kérdés, ha annyit keresnék, mint az amerikai kosarasok, akkor is így gondolkodnék e.
A családod történetét feldolgozó, önéletrajzi ihletésű könyved jelent meg 36 évesen. Miért tartottad fontosnak az összegzést?
Édesanyám családfakutatással foglalkozik. Eljutott az 1800-as évek elejéig, így arra gondoltunk, a személyekhez történeteket is csatolunk. Nyilván az élő családtagok történeteit tudtuk leginkább feldolgozni, így kerültem én is bele. Leginkább az identitás kérdéseit boncolgatom a könyvben, hogy mitől magyar valaki, mitől nem az.
Akkor határozd meg, mitől magyar valaki szerinted?
Attól, hogy annak érzi magát, hogy beszéli a nyelvet és az adott a kultúrkörben jól érzi magát. Nem az számít, hogy kinek milyen a bőrszíne, vagy milyen vágású a szeme. Szerintem a két kezemen meg tudnám számolni, hány magyarnak az őse érkezett be Árpád apánkkal a hazába, és akkor a tatárjárás és a százötven éves török uralom okozta faji keveredésről már ne is beszéljünk.
Azért mert én el tudom szavalni elég sok magyar költő versét, attól magyar vagyok, aki meg nem, az nem magyar? Ez szerintem hülyeség. Mindenki az, aminek érzi magát, és hogyha ez a társadalom nagyobbik részéről elfogadható, akkor nincs miről beszélni.
Elég sok mindennel foglalkozol. Színházi szerepek, televíziós szereplések, tehát ott vagy a kirakatban. Közben pedig számos olyan feladatod van, amit szép csendben, a háttérbe húzódva végzel. Melyik szerepkör a fontosabb a számodra?
Mindkettő egyformán fontos, de teljesen másról szól. Amikor kint vagyok a kirakatban, arról általában tudnak az emberek. Mindig is sokat szerepeltem, de tudatosan csak alig több mint tíz éve látom át a nyilvános szereplés hatásait és következményeit. A rádiós és televíziós szerepléseket lehet teljesen tudatosan is irányítani, úgy gondolom mára már abszolút meg is tanultam kezelni az életemnek ezt a részét. Az elismerés, a szakmai siker pedig ne azért érjen, mert ismert vagyok, hanem azért, mert jól csinálom, amit csinálok.
Több éve készítesz videoklipeket, s újabban utifilmeket is forgatsz. Hol tudod magad jobban kifejezni, a kamera előtt, vagy mögötte?
A kamera mögött sokkal jobban érzem magam. Szeretek ötletelni és megtapasztalni, hogyan valósul meg az ötlet. Szeretem a kivitelezéssel járó szervezőmunkát is. Amikor pedig megnézem a produktumot, pontosan emlékszem az egyes folyamatokra, amik révén megszületett a kész anyag.
Mit jelent számodra a munka?
A munka az a szükséges rossz, ami ahhoz kell, hogy a családom megélhetését biztosítsa.
Mit csinálnál legszívesebben, ha nem kéne dolgoznod?
Jó lenne valami olyat létrehozni, ami működik magától, én pedig elmehetnék egy szigetre, ahol egy zsúpfedeles kunyhóból adogatnám a koktélokat, és robogókat adnék bérbe a turistáknak. Lenne egy atlétám, egy rövidnadrágom és egy papucsom, meg egyetlen öltönyöm, ha hivatalos helyre kell menni. Ebből is látod, hogy a munka nekem teher, de egy olyan teher, amire szükségem van. Kell, hogy az ember mindig tudjon valamit csinálni, és előre haladhasson.
