Elképzelhető bárki számára, hogy Magyarországon több mint egymillió a kóbor állatok száma?
És az elképzelhető bárki számára, hogy évente közel húszezer állatot ölnek meg csak a gyepmesteri telepeken?
Pedig a számok valósak, éppen ezért rengeteg kérdést vetnek fel. A válaszokat Vidra Betty, a PCAS Állatmentő Egyesület elnöke segítségével próbáljuk megtalálni kétrészes interjúnkban, melynek első részét már olvashatták oldalunkon.
Milyen helyzetekkel szembesülnek a terepen, éles helyzetben?
Az állatkínzás elképzelhetetlenül változatos módjai, a minősíthetetlen tartási körülmények és az állatok éheztetése naponta előforduló beavatkozási kényszerrel járnak számunkra.
Döbbenetes tapasztalás, hogy a legtöbb állatkínzó egyéb erőszakos cselekményt is elkövet. Nem egy alkalommal látjuk a megkínzott állat valamelyik gazdáján is verés nyomait, vagy verbális bántalmazás fültanúi vagyunk. A félelem sokszor ott ül a gyermekek, a nők szemében. Ilyenkor mindig szólunk, hogy van segítség, de ennél többet nem tehetünk akkor és ott.
Mit tegyen a felelős állattartó, ha olyan változások állnak be életkörülményeiben, amikor már nem tud gondoskodni házi kedvencéről?
A gondos állatbarát ilyen esetben átgondolja, hogy várhatóan néhány héten-hónapon belül megoldódnak a gondjai vagy sem. Amennyiben a probléma tartósan megmarad, akkor kérjen segítséget az állatvédőktől. Mi minden információnak a birtokában vagyunk ahhoz, hogy az állat megfelelő elhelyezésében támogatni tudjuk a hozzánk fordulókat.
Mondjon példát, mit tegyünk, ha arra kényszerülünk, hogy megváljuk a háziállatunktól.
Az internet segítségével könnyen elhelyezhetünk egy megfelelően összeállított, képekkel illusztrált anyagot az állatról, legtöbbször ezzel a módszerrel gyorsan találunk befogadó gazdát. A menhely csak végső megoldásként jöhet szóba, azonban még mindig sokkal humánusabb megoldás, mint az utcára tenni az állatot. Az utcáról könnyen a gyepmesteri telepre kerül az állat, s onnan már gyakorlatilag nincs esélye élve kikerülni. Amennyiben hozzánk is eljut az állat anyaga, mi is tudjuk támogatni az örökbefogadását.
Így nézett ki Ropi, amikor rátaláltak.
A lakosság nagy részében él az a képzet, hogy az állatvédők radikálisok, akik szereplési vágytól hajtva, lehetőleg a média nyilvánossága előtt látványos akciókat hajtanak végre. Mi erről a sztereotípiáról a véleménye?
A valós tudásunkról és módszereinkről sajnos nincs reálisan kialakult kép az emberekben, amiről részben mi is tehetünk, hiszen ez a munka nem rólunk szól. Nincs sem időnk, sem anyagi lehetőségünk, és gyakran a tudásunk is hiányzik ahhoz, hogy minőségi kommunikációban mutassuk meg a munkánk valódi mibenlétét az embereknek.
Akkor ezt most egy kiváló lehetőség arra, hogy a társadalomban kialakult képet árnyalja és megtöltse reális tartalommal. Mit kell tudnunk az állatvédők munkájáról, mi a valóság Önökről?
Állatvédőként ismerjük a törvényeket, a legapróbb szabályok is a fejünkben vannak. Amikor szükséges, állatjogi ügyeket képviselünk, peres ügyekben járunk el.
A munkánk során olyan hatalmas tapasztalatra teszünk szert, hogy egy rövid beszélgetést követően meg tudjuk mondani, kinek milyen típusú állat való, tehát nagyobb eséllyel fogadhat be olyan állatot, melyet maga mellett tudhat annak élete végéig. Ezzel jelentősen csökkenne a kidobott állatok száma.
Kraft hiába menekült meg, pár nap múlva elpusztult.
Tudunk segíteni az elhagyott állatok gazdásításában is főleg azzal, hogy hírt adunk ezekről az állatokról és felkeltjük az érdeklődést irántuk. Aki pedig szeretne magához venni közülük, segítünk a kiválasztásban, s a tartáshoz is rengeteg tanácsot tudunk adni.
A háttérmunkánk jelentős eleme, hogy összefogjuk az állatvédelem egyes területeit, szakmai anyagokat készítünk, programokat hívunk életre, melyeket megpróbálunk az illetékesekkel egyeztetve hatékonyan működtetni az állatbarát közeg mielőbbi kialakulása érdekében. Ilyen programjaink például az „Együtt könnyebb” és az „Állatbarát Magyarország”.
Emellett persze folyamatosan terepmunkát végzünk, szó szerint mentjük az állatokat.
Fontosnak tartom kiemelni, hogy aki hozzánk fordul, elkerülheti azokat az illegálisan működő szaporítókat, akik hamis fotókkal illusztrált felülteken árulják az oltatlan, kezeletlen kutyákat. Óva intek mindenkit attól, hogy többtízezer forintot fizessen a sokszor menhelyről elhozott állatokkal szaporítóknak egy kölyökért. Ezek a kölyökállatok nem rendelkeznek a hirdetésben felsorolt tulajdonságokkal és sokszor olyan betegek, hogy néhány nap vagy hét után elpusztulnak. Egy kis odafigyeléssel és összefogással megszüntethető lenne ez a fajta kereslet, így a szaporítók megszűnnének. A segítségünkkel hozzájuthatnak a leendő házi kedvenchez, higgyék el a szerető gazdára váró állatok választéka óriási, csak tájékozódni kell.
Azt is hallani az állatvédőkről, hogy barátságtalanok, kemények. Mi igaz ebből?
Mit gondol, aki annyi méltatlan és fájdalmas -ember által okozott- halált lát, mint mi, az mindig őszinte kedvességgel tud fordulni az emberekhez? Nekünk egy nap ténylegesen 24 órából áll; ha bármi történik, mi megyünk, függetlenül attól, hogy legszebb álmunkból ébredtünk éppen. Nap, mint nap szembesülünk embertársaink kegyetlenségével, és a tájékozatlanságuk következményeivel. Igen, megkeményedünk, de ha nem lennénk kemények, összeroppannánk. Az állat kínlódásának látványa, értelmetlen halála bizony megvisel minket is, védekeznünk kell valahogy.
A beszélgetés alatt végig az az érzésem, hogy munkájuk jóval mélyebb és összetettebb, mint amit laikusként gondoltam eddig, s annak ellenére, hogy sosem azonosultam az önöket estlegesen övező negatív véleményekkel, mégis szégyellem magam azért, hogy segítség és elismerés helyett passzivitás és negatív kritikák övezik munkájukat.
Már megszoktuk a passzivitást és a negatív kritikákat is. Ezzel együtt végezzük a dolgunkat, ezt nem lehet másképpen kibírni. Csak nekem több ezer állattal volt dolgom, hiszem, hogy nincs reménytelen állat. Az érintettek összefogásában hiszek, s a háttérben ezen dolgozom.
Miből gazdálkodnak, milyen anyagi források állnak rendelkezésükre az állatmentő munkájukhoz?
A munkánk nagyságrendben havonta 1 millió forintot emészt fel, mely az állatok élelmezését, orvosi ellátását, szállítását jelenti. Ezzel szemben a befolyó adományok összege körülbelül 40 ezer forintot tesz ki havonta. A mi egyesületünkben 8 fős az aktívan dolgozó létszám, de mindannyian a saját ingatlanunkon is tartjuk az átmeneti helyzetben lévő állatokat, néha erőn felül is, de másképpen nem menne.
A pénztelenség és a hazai örökbefogadók alacsony száma miatt nyitnunk kellett a nálunk fejlettebb állattartási és mentési kultúrájú országok felé. Szoros munkakapcsolatban vagyunk osztrák, német és svájci szervezetekkel. De továbbmegyek, az „Állatbarát Magyarország” programunkat nemzetközi szintre szeretnénk emelni. A program keretében csak azokat a hazai településeket ajánljuk külföldi állatbarátok számára turisztikai célpontként, melyek önkormányzata megfelel a minősítési elveinknek. Ebben a programban mindenki csak nyerhet, remélem, hogy mielőbb kiterjeszthetjük és a települések is átérzik a jelentőségét.
Milyen lesz az Ön által vágyott, felelős állattartó Magyarország néhány év múlva?
Nem áltatom magam, hogy egy-két éven belül radikális változások következnek be. Reményeim szerint azonban 10 éven belül minden gyepmesteri telep a törvények szellemében fog működni. Az önkormányzatok is magukénak érzik a feladatot, s annak ellátására nem csak a jogszabályok kötelezik őket, hanem hittel és tevőlegesen is kiállnak az állatvédelem ügyéért.
Nagyon bízom abban is, hogy a menhelyekre egyre kevesebb állat kerül be, tehát megvalósul a valóban felelős állattartás eszméje, és jól működik a gazdásítás is, ezért sokkal több állat kerül befogadókhoz, mint jelenleg.
Mit kíván saját magának?
Szeretném, ha a saját szerepem abban csúcsosodna ki az évek múlásával, hogy segíteni tudom az egyes szervezetek munkáját, s nagy vágyam, hogy létrejöjjön egy rehabilitációs központ, ahol a lelkileg is sérült állatokkal foglalkozhatok.
