Dean Baker szerint a szabadalmi jog reformra szorul. I. rész

Dátum: 2017. szeptember 18.

A világ nagy részének még mindig be kell járnia egy utat ahhoz, hogy teljesen felépüljön a 2008-2009-es válságból – mondja Dean Baker közgazdász. A washingtoni Gazdasági és Szakpolitikai Kutató Központ (CEPR) alapítója szerint a libertáriusok felfelé osztanák újra a jövedelmeket. Az üzleti lobbi a gazdagok védelmének eléréséhez a szabadalmi rendszert, a kereskedelmi egyezményeket, az adóelkerülési ipart illetve kutatóintézeteket is felhasznál. Az elemző úgy látja, hogy az extraprofitot meg lehet adóztatni, a tranzakciós adó szükséges, a minimálbér emelése pedig növelheti a termelékenységet.

Nemrégiben a „Mi lesz a pénzünkkel, ha háború lesz?” című cikkünkben arról írtunk, hogy régóta nem jártunk ilyen közel a koreai háború újbóli fölhevüléséhez, fontos kérdés ilyenkor, hogy mi lesz az érintett országokban befektetett pénzünkkel, ha netán újra fegyveres összecsapássá fajul a helyzet. Megvizsgáltuk, melyek a legnagyobb régiós kitettséggel rendelkező magyar alapok és azt találtuk, hogy nem a nagy árfolyamesés az egyetlen lehetséges reakció a helyzetre. Mostani írásunk a Mandiner Makronom Dean Baker közgazdásszal megjelent interjúja alapján készült. Terjedelmi okok miatt az anyagot két részre bontva jelentettjük meg.

 

Néhány nappal ezelőtt egy vegyiüzem felrobbant a Harvey hurrikán okozta áradások miatt. A texasi republikánusok korábban segítettek, hogy a gyár a biztonsági előírások ellen lobbizzon. Mi az eset tanulsága?  

 

Figyelemre méltó, ahogy a szabályozásról szóló vitában átfogó változások mennek végbe. Ez az eset azokról a biztonsági óvintézkedésről szólt, amelyeket egy vegyiüzemnek meg kell tennie azért, hogy a környező közösségek lakóira ne jelentsen túl nagy veszélyt. A gyár sikeresen lobbizott a szigorúbb szabályok ellen. A hurrikán nyomában keletkező áradások miatt a gyár hűtőrendszere meghibásodott, ez vezetett a robbanáshoz, amelynek következtében veszélyes vegyszerek kerültek a levegőbe.

Nem tudjuk biztosan (legalábbis én nem), hogy a szigorúbb szabályok megelőzték volna-e a robbanást. De a lényeg az, hogy a szabályozások nem csak azt a célt szolgálják, hogy a kormány költségekkel terheljen egy iparágat. Azért vannak, hogy megelőzzük, hogy a gyár másokra hárítsa költségeit. Ebben az esetben a költséget az olyan vegyszereknek való kitettség jelenti, amelyek azonnali szenvedést okoznak a légzőszervi betegségekkel élőknél, hosszú távon pedig növelik a rák és más megbetegedések kockázatát.

Itt nem a szabad piacokról van szó. Senki sem érvel amellett, hogy joga lenne a szomszéd kertjébe dobni a szemetet, de a gyakorlatban a szóban forgó vegyiüzem épp emellett kardoskodott. A vagyonuk és politikai kötődéseik miatt pedig megnyerték a vitát.

 

További hasonló esetekre is van példa: a Google által alapított agytröszt felmondott egy teljes kutatócsoportnak csak azért, mert a monopóliumellenes vezető kutató kritizálta a Google működését. 

 

A nagyvállalatok régóta arra használják a vagyonukat, hogy a nyilvános vitákban a saját érdekeiknek megfelelő álláspontot vigyék győzelemre. Ennek legfőbb mechanizmusa az, amikor baráti tudósokat finanszíroznak think-tankekben és egyetemeken. A Google és a New America Foundation közti vita részletei vitatottak, de aligha kétséges, hogy egy Google-barát agytröszt könnyebben jut forrásokhoz mint amelyik rámutat a Google visszaélésszerű gyakorlataira. Általában nem kirúgásról van szó, hiszen egy „megbízhatatlan” tudóst eleve nem is neveznek ki ilyen pozíciókba.

 

taxation.jpg

 

A Utah-i Egyetem még jobb példát mutat egy tipikus esetre. Ezen az egyetemen egy igazán progresszív közgazdasági tanszék működött közel negyven éven át. Két nagyon konzervatív multimilliárdos, a Koch-testvérek azonban meg akarják gyengíteni a tanszék befolyását és az egyetemen belüli pozícióját. Forrásokkal támogatnák egy új, erősen jobboldali tanszék létrehozását az üzleti iskolában. Ha sikerrel járnak, valószínűleg elérik majd idővel, hogy a források a jelenlegi közgazdasági tanszéktől az általuk alapított új, jobboldali tanszékhez áramoljanak.

 

Hogy folytassuk a példákat, az Uber új vezérigazgatója pedig épp a New York Times igazgatótanácsának tagja. Ehhez kapcsolódik, hogy a magyar kormány betiltotta az Ubert. Erről mit gondol? 

 

Az Uberrel kapcsolatban számomra az a kérdés, hogy milyen szabályozás legyen érvényben. A taxiágazatot világszerte erősen szabályozzák a különböző városok. Az Uber azonban színre lépett és azt mondta, hogy ezek a szabályok rá nem érvényesek, hiszen ő az Uber. Kétségtelen, hogy a taxisokat érintő szabályok közül nem egy idejétmúlt, ezért meg kellene változtatni vagy eltörölni. Némely szabályozás éppen azért jött létre, hogy védje a szektort és magas profitokat garantáljon.

Ezért amellett szoktam érvelni, hogy modernizálni kell a szabályozásainkat, de azok mindenkire legyenek érvényesek.

A kormány biztosítsa, hogy a taxisok és az Uber sofőrök is kompetens vezetők, nem jelentenek veszélyt saját utasaikra, hogy az autók biztonságosak, biztosítva vannak ha sérülést okoznának egy balesetben, vagy éppen a mozgáskorlátozottak és fogyatékossággal élők is igénybe tudják venni a szolgáltatást. Okkal követeljük mindezt a kormányoktól, az Uber azonban eddig erősen ellenállt bármiféle szabályozásnak. Az új vállalati vezetéssel ez persze változhat. 

 

Egyesek szerint az előbbi példák egy egyértelmű programba illeszkednek. Valóban azt akarják a libertáriusok, hogy a jövedelmet a gazdagok felé osszuk újra, ahogy ön korábban utalt erre? 

 

A libertáriusok (A legfőbb különbség a liberalizmus és libertarianizmus között – bár sokszor együtt használják e kifejezéseket – az, hogy amíg a libertarianizmus meg akar szabadulni az államtól, addig a liberalizmus az állam által biztosított szabadságot szeretne. A libertáriusok megengedik (illetve az anarchisták esetében egyáltalán nem engedik meg) egy minimális állam létezését, a liberálisok azt vallják, hogy az államnak bizonyos meglévő korlátozások feloldását kellene megtennie. Ez a meghatározás mindenestre pontatlan, mivel sok libertárius vallja magát liberálisnak és vice versa, ugyanis nincs konkrét definíció vagy határ, hogy hol végződik az egyik s kezdődik a másik. Ez csak azt mutatja, hogy mi hogy használjuk ezt a kifejezést. A jelentés országról országra különbözhet. Az Egyesült Államokban, a liberális terminust arra használják, amire mi, Európában azt mondanánk, hogy balliberális. A libertáriusok sokszor klasszikus liberalizmust értenek alatta.) egy nagyon vegyes társaságot alkotnak. Néhányan nagyon elkötelezetten elleneznek minden beavatkozást, ami lefelé osztja újra a jövedelmeket, de nincs ellenvetésük ha mindez felfelé, a gazdagok javára történik. Például nem létezik semleges monetáris politika. A lazább monetáris politika, amely magasabb foglalkoztatási rátákat tesz lehetővé, a dolgozóknak és különösen az alacsony fizetésűeknek kedvez, a sokkal magasabban fizetettek és a tőketulajdonosok kárára.

A másik nézet, hogy a központi bankoknak szigorú monetáris politikát kell folytatniuk és éberen küzdeni az infláció ellen. Ez nem kevésbé intervencionista, mint azt mondani, hogy a központi bankok hagyják a gazdaságot növekedni amennyire csak lehet, amíg nincs jele annak, hogy az infláció problémává válik. Mégis, talán igazságos azt mondani, hogy a legtöbb (de nem minden) libertárius az első csoporthoz tartozik.

 

A kereskedelempolitika is a gazdagok védelmének terepe.

 

Igen, szintén hangsúlyoztam korábban az Egyesült Államok gazdaságával kapcsolatban a kereskedelmi egyezmények furcsa aszimmetriáját. A kereskedelmi egyezményeink nagy mértékben a piacaink megnyitását célozzák a külföldi feldolgozóipari termékek előtt. Ennek pedig az az előrejelezhető és tényleges hatása, hogy lefelé irányuló nyomást helyez a feldolgozóipari bérekre illetve az alacsonyan képzettek fizetéseire. Ugyanakkor ezek az egyezmények nagyon keveset tettek azért, hogy azokat a szakmai korlátokat lebontsák, amelyek az orvosainkat, ügyvédeinket és magasan fizetett szakembereinket védik. Ennek eredménye, hogy szakembereink, különösen orvosaink és fogorvosaink kétszer annyit keresnek mint a kanadai, német és más nyugati társaik.

A legtöbb szabadpiac-párti keserűen panaszkodik a legkisebb protekcionista akadály miatt is ha az ipari dolgozók megsegítéséről van szó: itt volt például a „Vegyél Amerikait!” szabály egyes kormányzati infrastruktúra költéseknél. Ám szó nélkül hagyták azokat a protekcionista intézkedéseket, amelyek a leggazdagabb dolgozóknak kedveztek.

Érdemes megemlíteni azt is, hogy olyan szerkezetű pénzügyi rendszert hoztunk létre, hogy a szektor hatalmas profitok megszerzésére képes a gazdaság többi részének rovására. Például a legtöbb dolgozó manapság rendelkezik egyéni nyugdíjmegtakarítással (a kormányzati társadalombiztosításuk mellett), amelyet a pénzügyi szektor működtet. Az iparágban általában egy százalék körüli díjat számolnak fel évente az e számlákon tartott pénz után. Emellett ráadásul azoknak az alapoknak a kezeléséért is díjat kell fizetni, amelyekbe ezeket az egyéni megtakarításokat befektetik. A tényleges költség nullához közeli, amit onnan tudunk, hogy egy nagy non-profit alap (Vanguard) nem számít fel ügyfeleinek semmilyen díjat azon a kis összegen kívül, amelyet az egyes beruházási alapokból nyer.  

A magukat a szabad piac támogatóinak nevezők elégedetten hagyják, hogy ilyen és ehhez hasonló nem hatékony egyezmények nagyösszegű jövedelemtömeget csoportosítsanak felfelé. A piac előnyeit csak akkor emlegetik, amikor a beavatkozások a közép- vagy alsó rétegeknek kedveznek.

 

Melyek ennek a felfelé történő újraosztásnak a mechanizmusai?

 

A szabadalmak és a szerzői jogok definíció szerint a védelem formái. Ezek olyan monopóliumok, amelyeket a kormányzat nyújt. A kormányzat letartóztatja azokat az egyéneket, akik megpróbálnak olyan termékeket eladni, amelyek versenyben állnak a szabadalommal vagy szerzői joggal védett termékkel. Ebben az értelemben kétségtelen, hogy ezek a protekcionizmus változatai.

Másrészt olyan hatásuk is van, amely a jövedelmeket felfelé osztják újra a többségtől egy kis csoport számára, amely olyan pozícióban van, hogy profitálni képes a szabadalmak és szerzői jogok adta járadékból. Bill Gates jó példa erre, aki a világ leggazdagabb embere, több mint 90 milliárdos becsült vagyonnal. Világos, hogy közel sem lenne ennyi pénze, ha nem kapott volna szabadalmi és szerzői jogi védelmet a Windows-ra és sok már szoftverre, amelyeket a Microsoft állított elő. Egy ilyen helyzetben értelmetlen lenne „birtokolni” a Windows-t vagy bármilyen más szoftvert. Onnantól, hogy egyszer kifejlesztették, bárki szabadon lemásolhatná anniyi példányban, amennyiben csak szeretné. Anélkül, hogy küldene Bill Gates-nek akár egy köszönő üzenetet ezért.

 

Azt állítja, hogy a szabadalmakat és szerzői jogokat el kell törölni?

 

Valójában nem amellett érvelek, hogy szabaduljunk meg a protekcionizmus ezen formáitól, hiszen ezt jogilag nehéz lenne megtenni az elmúlt három évtized szerződéseiből származó kötelezettségek miatt. Ehelyett

azt állítom, hogy alternatív mechanizmusokkal kellene támogatni az innovációt és kreatív munkát.

Azt hiszem, az alternatíva szükségessége a receptköteles gyógyszerek példáján a legnyilvánvalóbb. Amerikában több mint 450 milliárd dollárt, a GDP 2,3 százalékát költjük 2017-ben gyógyszerekre. Ez az összeg egy szabad piacon kevesebb mint 80 milliárd dollár lenne. A szabadalmi védelem e téren azt jelenti a gyakorlatban, hogy akkor akarjuk az emberekkel megfizettetni a kutatások költségét, amikor azok éppen életveszélyes betegségekben szenvednek. A rák legtöbb új kezelési módjának az ára Amerikában több mint évi 100 ezer dollár. Miközben a generikus változat szinte minden esetben bőven ezer dollár alatt lenne.

 

patent_cropped.jpg

 

E megközelítésnek semmi értelme, külösen mivel a legtöbb esetben nem a beteg az, aki fizet, hanem a biztosító vagy a kormány. Így még a fogyasztói preferenciákról szóló történet sem hozható fel ennek védelmében. És a készítmények ára, illetve termelési költsége közötti óriási rés mindenféle járadékvadász viselkedéshez vezet, ahogy a közgazdasági elmélet is megjósolná. A gyógyszercégek félrevezetik a közvéleményt a gyógyszerek biztonságosságát és hatékonyságát illetően, megpróbálják rávenni az orvosokat a saját gyógyszerük felírására akkor is, ha ez nem a leghatékonyabb kezelési mód, végül pedig lobbiznak a kormánynál hogy állja a számlát.

A szabadalmakat övező titkosság szintén eltorzítja magát a kutatási folyamatot is. Ahelyett, hogy a kutatási eredményeket széles körben megosztanák, a gyógyszercégek csak annyi információt árulnak el, amennyi szükséges a szabadalom megszerzéséhez. Továbbá csak olyan kutatásokban érdekeltek, amelyek végül szabadalmaztatható terméket eredményeznek. Ez azt jelenti, hogy például kevésbé érdekeltek abban, hogy megosszanak olyan kutatási eredményeket, amelyek szerint egy betegséget csupán az étkezési szokások vagy környezeti hatások okoztak.

 

Mi lenne egy jobb alternatíva a kutatások finanszírozására?

 

Az én javaslatom a kutatások közfinanszírozása az, amelyben a magánszektor gyógyszercégei szerződéses módon kapcsolódnának be. Ez nem lenne nagy eltérés a jelenlegi amerikai rendszertől, hiszen most is több mint 30 milliárd dollárt költünk évente biogyógyászati kutatásra az Amerikai Nemzeti Egészségvédelmi Intézeten keresztül. Azonban a mostani költés leginkább az alapkutatásba áramlik, amelynek eredményeit aztán alacsony vagy nulla költségen megkapja a gyógyszeripar. Az általam javasolt rendszerben a finanszírozást gyógyszerfejlesztésre, klinikai tesztelésre és kormányzati engedélyeztetési eljárások költségeire is fel lehetne használni.

Azok a szabadalmak, amelyek az ilyen kutatásból származnának, „közkincsnek” számítanának és copyleft licensz alá tartoznának. Ez azt jelenti, hogy bárki felhasználhatja az adott szabadalmat, ha ő is nyilvánosságra hozza eredményeit és lehetővé teszi azok szabad felhasználását. A közpénz csak akkor járna, ha egy vállalat minden kutatási eredményt publikálna az interneten (amilyen gyorsan az célszerű), hogy minden kutató hasznára válhasson. Ebben a helyzetben minden gyógyszer, amelyet e rendszerben hoztak létre, az engedélyezés napjától kezdődően azonnal generikus készítményként lenne előállítva.

Ez persze nem akadályozná meg, hogy egy gyógyszercég kimaradjon a rendszerből és megpróbálja működését szabadalmi monopóliumokból finanszírozni. Viszont e vállalatok azt kockáztatnák, hogy a piacon legalább olyan jó – és sokkal olcsóbb – készítmények tűnnek fel mint amelyet ők évekig fejlesztettek. Szerintem kevés vállalat választaná ezt a kockázatot.

 

Mi történne a szabadalmi időszakkal?

 

A jelenleginél rövidebb, 3-5 éves szabadalmi időszakot tartok kedvezőnek, más területeken pedig közvetlenebb finanszírozást. Itt annak a feltétele, hogy egy vállalat használhassa a közfinanszírozásból származó tudományos eredményeket, az lenne, hogy elfogadja a rövidebb szabadalmi időszakot bármely saját innovációjára nézve.

 

Hogyan lehetne támogatni a kreatív ipart a szabadalmak és szerzői jogok mellett? 

 

A szerzői jogok alternatívájaként ki kellene terjeszteni azt a már működő rendszert, amelyben az emberek adócsökkentést kaphatnának jótékonysági hozzájárulásaikért cserébe. Ebbe beletartozik a non-profit zenekarok, múzeumok vagy éppen színházak támogatása. A gazdag egyének számára ez a gyakorlatban azt jelentené, hogy a kormányzat fedezi a jótékonysági költésük 40 százalékát.

Emellett javaslom a kis adókedvezmények rendszerét (például 100 dollár egy főre) a kreatív dolgozók támogatására. Ez azt jelentené, hogy mindannyian rendelkezhetnénk ezzel az összeggel és eldönthetnénk, hogy kit kívánunk támogatni vele: például adhatnánk a kedvenc zenészüknek vagy énekesüknek, vagy annak az intézménynek, amely támogatja a kedvenc zenénket, irodalmi irányzatunkat, művészeti águnkat. A támogatás megszerzésének feltétele az lenne, hogy a kedvezményezett lemondana a szerzői jogokról egy időszakra (például öt évre), miután megkapta a támogatásokat. Ez megelőzné azt, hogy valaki a közfinanszírozott rendszernek köszönhetően építse fel elismertségét, majd elkezdjen vagyonokat keresni a szabadalmi rendszer segítségével.

Arra számítok, hogy a kreatív dolgozók nagy része belépne és feltételezhetően a rendszerben is maradna, mivel nem tudnák garantálni, hogy a hírnevük túléljen egy öt éves időszakot a nyilvánosság érdeklődése nélkül. Ezen túl nagyon jelentős mennyiségű szellemi termék elérhető az interneten ingyenesen, ezért szerintem nehéz lenne rávenni az embereket, hogy fizessenek bármilyen komolyabb összeget olyan termékre, amely szellemi jogvédelem alatt áll. Így én meghagynám a szabadalmi jogokat (a nemzetközi egyezmények ezt megkövetelik), de ez a védelem valószínűleg nem érne túl sokat az általam javasolt rendszerekben.

Hozzászólok a cikkhez!