Dean Baker javaslata: vállalati profitadó helyett részvényátadás. II. rész

Dátum: 2017. szeptember 19.
Szerző: Hajdú Máté

A világ nagy részének még mindig be kell járnia egy utat ahhoz, hogy teljesen felépüljön a 2008-2009-es válságból – mondja Dean Baker közgazdász. A washingtoni Gazdasági és Szakpolitikai Kutató Központ (CEPR) alapítója szerint a libertáriusok felfelé osztanák újra a jövedelmeket. Az üzleti lobbi a gazdagok védelmének eléréséhez a szabadalmi rendszert, a kereskedelmi egyezményeket, az adóelkerülési ipart illetve kutatóintézeteket is felhasznál. Az elemző úgy látja, hogy az extraprofitot meg lehet adóztatni, a tranzakciós adó szükséges, a minimálbér emelése pedig növelheti a termelékenységet.

Nemrégiben a „Mi lesz a pénzünkkel, ha háború lesz?” című cikkünkben arról írtunk, hogy régóta nem jártunk ilyen közel a koreai háború újbóli fölhevüléséhez, fontos kérdés ilyenkor, hogy mi lesz az érintett országokban befektetett pénzünkkel, ha netán újra fegyveres összecsapássá fajul a helyzet. Megvizsgáltuk, melyek a legnagyobb régiós kitettséggel rendelkező magyar alapok és azt találtuk, hogy nem a nagy árfolyamesés az egyetlen lehetséges reakció a helyzetre. Mostani írásunk a Mandiner Makronom Dean Baker közgazdásszal megjelent interjúja alapján készült. Terjedelmi okok miatt az anyagot két részre bontva jelentettjük meg, most a második részt olvashatják.

 

Az ön elméletei gyakran ellentmondanak a főáramú közgazdaságtannak. Arra figyelmeztet, hogy nincs kapcsolat a vállalati profitok és a beruházások között. 

 

Azt mondanám, hogy gyenge kapcsolat van a profitok és a beruházások között. Minden más tényezőt azonosnak véve biztos vagyok benne, hogy több profit több befektetést jelent. Azonban az USA-ra vonaktozó aggregált adatokon megmutattam, hogy ha valamilyen kapcsolat van, akkor az a valóságban éppen ellentétes irányú korreláció. A beruházások a GDP arányában akkor voltak a legmagasabbak – a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején –, amikor a profitok mélypontjukon álltak. Most, hogy a pofithányad a második világháború utáni csúcsát közelíti, a beruházások nagyjából normál szinten állnak.

Szerintem a történet egyik része az, hogy az USA még mindig viszonylag zárt gazdaság, és a felfelé irányuló újraosztás, amely a bérektől a profitok irányába osztja újra a jövedelmet, meggyengítette a keresletet a gazdaságban (az újraosztás nagy része egyébként a béreloszlásban történt). Tehát épp a meggyengülő kereslet az, ami miatt a cégeknek már kevesebb indokuk van befektetni. E történet kevésbé érvényes egy Magyarországhoz hasonló kis nyitott országra, ahol számos vállalat más piacok után nézne, ha a belső kereslet gyengülne. Így az amerikai összefüggés nem biztos, hogy itt is igaz. 

 

Egy kis ország ráadásul nem is tehet mást a lefelé irányuló adóversenyben, mint hogy rálicitál a versenytársak adókulcsaira. Van más választás az étlapon?

 

A vállalatok megpróbálják kijátszani az országokat egymással, hogy alacsonyabb adókat kapjanak. Ez valós probléma.

Ennek egy ellensúlya lehet, ha olyan egyéb dolgokat adunk a cégeknek, ami vonzza őket: magasan képzett munkaerőt és első osztályú infrastruktúrát.

Ezek a tényezők végeredményben sokkal fontosabbak mint bármiféle adóráta. Kongó lecsökkentheti a vállalati adót nullára, mégsem ömlene rá a külföldi beruházások tömege.

Bármilyen adót is vetünk ki, érdemes megpróbálni olyan egyszerűen, amennyire csak lehet. Javasoltam, hogy Amerika törölje el a vállalati profitadót és hozzon létre olyan rendszert, ahol a vállalatoknak át kell adniuk a kormánynak az adófizetési kötelezettséggel megegyező mértékű (szavazásra nem jogosító) részvényt. Ha az adóráta 25 százalék, akkor az összes részvény 25 százalékát ruházzák át a kormányra.

Ezek a szavazati jogot nem biztosító részvények ugyanolyan osztalékot nyújtanának és ugyanolyan visszavásárlási szabályozás alá esnének mint a szavazójoggal járó részvények. Azaz ha a vállalat két dollár osztalékot fizet a szavazójoggal járó részvények után, akkor a kormány is megkapja a két dollárt minden részvényére. Ha a vállalat visszavásárolja a részvényei 10 százalékát egyenként 100 dollárért, akkor a kormány eladja a vállalatnak a szóban forgo részvényeket az adott áron. Ennek az az előnye, hogy nem lehet átverni a kormányt az adóbevételének elcsalásával, kivéve ha a vállalat a részvényeseit is átveri. A vállalatok így megtakarítanának a könyvelésükkel, hiszen nem kellene részletes adóadminisztrációt végezniük. Csupán kifizetnék a kormánynak azt, amit kifizetnek a részvényeseiknek is. Biztosak lehetünk afelől, hogy a vállalatok így sem szeretnének adót fizetni, de ez minimalizálja a költségeket, amelyek az adószedéssel járnak.

 

A lefelé irányuló adóverseny és a globalizáció általában az adóelkerülési iparágon nyugszik. Mit értünk ez alatt és mi ennek a hatása a jólétünkre?

 

Az adóelkerülési ipar gazdaságilag tisztán pazarlás. Nem hoz létre semmi produktívat; egyszerűen csökkenti a kormánynak fizetendő adók összegét. Olyan adószabályokra lenne szükség – amennyire csak lehetséges –, amelyek ellehetetlenítenék, hogy emberek pénzt keressenek adóelkerüléssel.

Ez a szektor azért fontos forrása az egyenlőtlenségnek, mert adóelkerülési technikákkal rendkívüli összegeket lehet keresni. A magánrészvénytőke-ipar az USA-ban nagy részben adóelkerülésre épül. Ez az ipar emelt fel nagyon sokakat Amerika leggazdagabbjai közül.

 

applemap_1.png

 

Ön szerint tehát a pénzügyi szektor a jövedelmi egyenlőtlenségek forrása?

 

Igen, ez ugyanaz a történet mint az adóelkerülési ipar. Nyilvánvalóan jól működő finanszírozó rendszerre van szükség, hogy tőkét juttassunk azoknak a cégeknek, amelyek kölcsönt akarnak felvenni, illetve háztartásoknak, amelyek lakásvásárlást és más kiadást kívánnak finanszírozni. Azonban a pénzügyi szektor sokkal nagyobbra nőtt, mint az indokolt lenne az amerikai gazdaság igényeinek kielégítéséhez, de ez látható a más országokkal való összevetésből is. Ez az extra méret ténylegesen színtiszta pazarlás gazdaságilag, de egyeseket roppantul gazdaggá tesz.

Valaki, aki fejleszt egy algoritmust, amely lehetővé teszi a nagy piaci mozgások előrejelzését, nagyon gazdaggá válhat, ha csak a másodperc töredékével a piac előtt jár kereskedésben. Viszont ennek a gazdasági értéke nulla. Csupán lehetővé teszi az embernek, hogy hatékonyan kisajátítson olyan nyereségeket, amelyek egyébként hosszabb távú befektetőkhöz áramlottak volna. Ha meg tudjuk szüntetni az ilyen profitszerzési módot, akkor a pénzügyi szektor hatékonyságát növeltük, az egyenlőtlenséget pedig csökkentettük.

 

A magyar kormány épp tranzakciós adót vetett ki a pénzügyi szektorra a válság után. Emellett pedig speciális szektorális különadókat az oligopol piacokra, összesen a GDP két százalékára rúgó értékben. Sokak szerint ezek a lépések a piaci bizalomnak és a gazdasági növekedésnek is ártanak hosszú távon. Ennek ellenére, Magyarországnak sikerült elkerülnie a pénzügyi összeomlást, sőt a bérarányt – a munka nemzeti jövedelemből való részesedését – és a reálbéreket is emelni tudta.

 

Nem tudok túl sokat a magyar gazdaságpolitikai lépésekről, de elvben mindkét intézkedés mellett érvelhetünk azzal, hogy egyszerre növelik a hatékonyságot és csökkentik az egyenlőtlenséget. Egy pénzügyi tranzakciós adó akadályt gördít a rövid távú kereskedés elé, amely valószínűleg nem, vagy kis gazdasági értéket képvisel. A kereskedés költségeinek növelése persze veszteség a gazdaság számára. Mivel viszont a legtöbb kutatás szerint a kereskedési mennyiség rugalmas, a kereskedés nagyságrendje (volumene) nagyobb százalékkal csökken mint amennyivel a kereskedés költségei az adó miatt növekednek. Ezért van az, hogy ténylegesen a pénzügyi szektor állja a rá kivetett adó egészét a csökkenő kereskedelmi bevétel formájában. 

A monopolprofitokra kivetett adó szintén igazolható, ha a kivitelezés megfelelő. Itt a lényeg, hogy vannak olyan szektorok, amelyekben egyes vállalatoknak túlzott piaci erejük van. Mindez pedig lehetővé teszi számukra, hogy olyan árakat határozzanak meg, amelyek messze meghaladják a normális profitrátákat. 

 

A szektorális különadók ezt orvosolják.

 

A monopólium nem egy hatékony helyzet, amelyet három módon oldhatunk meg. Az első út a szabályozás: úgy szabályozni a monopóliumot, hogy profitja jobban összhangban legyen azzal, amit egy versenyző iparágban keresne. Ez az amit az USA évtizedekig folytatott a telekommunikációs iparral és most is gyakorlat az energiaszektorban. A második lehetőség a monopólium szétdarabolása, de ez nem járható út, ha a monopólium a méretgazdaságossággal van kapcsolatban. A harmadik megoldás az extraprofit megadóztatása. Nyilvánvalóan ezt a lehetőséget választotta a magyar kormány.

Ez realis irány lehet, de azt követeli meg, hogy a kormányzat folyamatosan elemezze az extraprofit mértékét, és az adót eszerint változtassa.

Hogy egyértelmű legyen, nem kell teljesen pontosan eltalálnia az extraprofit nagyságát – soha semmi sem teljesen pontos – de fontos, hogy ne tévedjen nagyot. Mindig ott van a kockázat, hogy politikai megfontolások hatással lesznek az adórátára, de ez minden más lehetőségnél felmerül. Akárhogy is, tudatában kell lenni, hogy létezik politikai kockázat, de erre nincs egyszerű orvosság.

 

Az extraprofit fogalma új értelmet nyert az elmúlt három évtizedben, hiszen a tőketulajdonosok jövedelmei a munkabérek rovására emelkednek. Mi az oka a csökkenő bérhányadnak: a termelékenység, a technológia, az alkuerő vagy valami más?

 

A bérarány csökkenésének okát tekintve szerintem a magasabb munkanélküliség és az emiatt bekövetkező gyengülő alkuerő egy nagyon fontos tényező a legtöbb országban. A legtöbb központi bank az alacsony inflációt tette meg legfőbb és egyetlen céllá az elmúlt három évtizedben. Ez az azt megelőző három évtizednél átlagosan sokkal magasabb munkanélküliségi rátákat eredményezett. A magas munkanélküliség pedig csökkenti a dolgozók alkupozícióját.

A szakszervezetek története is hasonló. A legtöbb országban szándékos szakpolitikai cél volt a szakszervezetek meggyengítése. Az USA-ban biztosan. Ez szinte mindenhol csökkentette a szakszervezeti lefedettséget, gyengítve a dolgozók piaci erejét.

Az a mód, ahogyan a globalizációt folytatták, szintén lefelé nyomta az ipari dolgozók bérét, ez így volt megtervezve. Ez leginkább az USA-ban igaz, de mindenhol érvényes. Nyilvánvaló, hogy a fejlődő országok alacsonyan fizetett dolgozóival való verseny szintén gyengíti a szakszervezetek pozícióit.

 

Na és a technológia?

 

Ha viszont a technológiával magyarázzuk a lefelé irányuló bérnyomást, akkor kihagyunk egy logikai lépést. Ha a technológia lenne részben felelős a jövedelmek felfelé való újraosztásáért, akkor ennek oka csupán a szellemi tulajdonnal kapcsolatos szabályainkra vezethető vissza. Az emberek nem keresnének pénzt szoftverekkel, biotechnológiával és más területeken, ha nem nyújtanánk nekik szabadalmakat és szerzői jogokat, más védelmi formák mellett. Ha az érv az, hogy emiatt nemkívánatos mértékben nőtt az egyenlőtlenség, akkor azon kellene vitatkoznunk, hogy a termelékenységnek a szellemi tulajdonból származó többletnövekedése megéri-e az egyenlőtlenségek emelkedését.

Ahogy én tudom, ez a vita még sehol sem zajlott le. Első látásra nyilvánvaló, hogy ez nehéz vita lenne. A termelékenység növekedése nem volt túl erős a legtöbb gazdag országban, különösen az elmúlt évtizedben, így az erős szellemi tulajdonjogok előnyei nem nyilvánvalóak. Továbbá, még ha az erős szellemi tulajdonvédelem nem is eredményezett jelentős növekedést, fel kell tenni a kérdést, hogy vannak-e más módok, amelyekkel hasonló növekedést érhetünk el, ám kisebb egyenlőtlenség árán. De ahogy mondtam, ezekben a vitákban még ezt az első lépést sem tettük meg.

 

A magasabb bérarány felé vezető egyik út a minimálbér emelése lehet. Magyarország 2017-ben 15, 2018-ban további 8 százalékkal emeli a minimálbért. A munkanélküliségi ráta 4,2 százalék, az amerikai értéknél is alacsonyabb.

 

Addig a pontig jó felfelé nyomni a minimálbért, amíg nincs lényeges hatása a foglalkoztatásra. Nem ismerem elég jól a magyar gazdaságot, hogy tudjam, ez a pont hol lehet. Amerikában csaknem egy évtized telt el a minimálbér emelése nélkül, ami azt jelenti, hogy a minimálbér több mint 15 százalékkal csökkent inflációval korrigálva, és közel 30 százalékkal csökkent, ha inflációval és a termelékenység növekedésével is korrigálunk. Ebből adódóan jelentős mozgástér lenne arra, hogy legalább a 2009-es szintre visszajussunk. Lehetségesnek kell lennie annak, hogy az amerikai minimálbért legalább 30 százalékkal emeljük reálértelemben a jelenlegi szintjéhez képest.

Ugyanakkor a minimálbér emelésével óvatosnak kell lenni. Fokozatosan kell bevezetni, hogy időt adjunk a vállalatoknak az alkalmazkodásra és biztosak legyünk benne, hogy nem mentünk túl messzire.

Az ellenzők egy komoly érve, hogy ha a minimálbér emelése valóban munkanélküliséghez vezetne, akkor általában azok szenvednek a leginkább, akik a leghátrányosabb helyzetű dolgozók.

 

A jól ismert neoklasszikus érv a minimálbér emelése ellen. A gazdaságnak ugyanakkor termelékenységi javulásra lenne szüksége. Lehetséges, hogy a minimálbér emelése kikényszeríti a termelékenység növekedését? Hiszen jelenleg nem növelné a munkanélküliséget ha a gyengén teljesítő cégek megszűnnének.

 

Először is fontos észrevenni, hogy ha az emelés csökkenti is a foglalkoztatást, ez nem ítéli a dolgozót állandó munkanélküliségre. A minimálbéres állásokban nagyon nagy a fluktuáció, különösen az USA-ban. Az esetleges munkahelyveszteség annyit jelentene, hogy a dolgozóknak több időbe telik munkát találni. Ez szomorú, de a munkaidő csökkenését kell összevetni a bérek emelkedésével. Ha a minimálbér emelése azt jelenti, hogy a dolgozók átlagosan 5 százalékkal kevesebbet dolgoznak, de 20 százalékkal több fizetést kapnak átlagosan amikor dolgoznak, akkor ezt nehéz lenne nem kedvezően megítélni az alacsony fizetésű dolgozók szempontjából.

Egészen addig, amíg a foglalkoztatás magas marad, nem aggódhatunk komolyan amiatt, hogy egyes vállalatok nem tudják kitermelni a magasabb minimálbért. Elvégre így kell egy piacgazdaságnak működnie. A dolgozók otthagyják az alacsonyan fizető alacsony termelékenységű állásokat és magasabban fizető, magasabb termelékenységű munkákat vállalnak. Épp emiatt nem dolgozunk mindannyian még mindig a mezőgazdaságban: a dolgozók átáramlottak a jobban fizető iparba és bizony ez sok farm megszűnésével járt. Ez az a folyamat, ahogy a gazdaságok növelik a termelékenységüket az idők során.

 

A bérhányad átlagosan 10 százalékponttal alacsonyabb Kelet-Közép-Európában, mint nyugatabbra, azaz a tőke itt jobban jár mint nyugaton. Ennek mi lehet a fő oka?

 

Van itt egy valódi kompromisszum. A vállalatok kihasználták a kelet-közép-európai olcsó munkaerőt, viszont emiatt erősen beruháztak a régióban.

 

real_hourly_minimum_wages_around.png

 

Ha kezdettől fogva magas fizetéseket kellett volna adniuk, kevesebbet fektettek volna be.

El lehet képzelni olyan alternatív integrációs stratégiákat, amelyekben az EU több támogatást nyújtott volna, hogy gyorsabban emelkedjen az életszínvonal. De mivel e lehetőség nem volt terítéken, nem nyilvánvaló, hogy az alacsony-bér modell hiba volt. Más szóval, ha a Magyarország és más közép-európai országok kilencvenes évekbeli lehetőségeit nézzük, nem világos, hogyan kerülhették volna el ezt a bérfejlődési utat.

 

Mi a legfontosabb gazdasági probléma napjainkban, és melyik a legmegfelelőbb közgazdasági iskola ennek megértésére?

 

Azt hiszem, a legnagyobb egyetlen probléma az alulfoglalkoztatottság marad. A világ nagy részének még mindig be kell járnia egy utat ahhoz, hogy teljesen felépüljön a 2008-2009-es válságból. A deficitek és adósságok miatti aggodalmak pedig megbénították a legtöbb kormányt. Ez arra kényszerítette az országokat, hogy a központi bankokra támaszkodva valósítsanak meg keresletélénkítést. Ami persze jobb mint a semmi, de nem annyira hatékony, mint a közvetlen kormányzati költés a kereslet fellendítésére. Nagy hiba volt, hogy nem tettek nagyobb lépéseket a gazdaságok élénkítésére a válság után világszerte – ez több tíztrillió dollár elveszett GDP-t jelent. Ez óriási mértékben csökkenthette volna a szegénységet a világban, segíthetett volna a globális felmelegedéssel vagy más kihívásokkal való küzdelemben.

John Maynard Keynes már írt erről több mint nyolcvan évvel ezelőtt. Sajnos a közgazdász-szakma nagyrészt elfelejtette a tanításait. Vagy úgy döntött, figyelmen kívül hagyja.

Hozzászólok a cikkhez!