Az átalakuló biztonsági kihívások dimenziói - A posztbipoláris biztonsági környezet

Dátum: 2016. február 04.

E blog írója ezzel a bejegyzéssel próbát tesz egy korábbi szakmai munkájának aktualizált bemutatásával képet festeni a posztmodern biztonságpolitikai struktúrákról, illetve érzékeltetni a jelenlegi biztonsági kihívások komplex rendszerét, annak beágyazottságát a posztmodern felfogásba. Vigyázat, a bejegyzés tűzdelve van nemzetközi politikaelméleti megfontolásokkal, mindenkinek jó elgondolkodást kívánok!

A „posztmodern” állapot

Napjaink „posztmodern állapotát”, az átalakuló világrend vagy a globalizáció fogalmaival tudtuk és tudjuk leginkább leírni. Talán érdemes megjegyezni, hogy a globalizáció folyamata az 1970-es évek terméke, amely azóta is döntögeti a nemzetállami struktúrákat. Leszögezhetjük, hogy földünk államai globális szomszédságban élnek, amelyben az idő és a tér fogalmainak átértékelt verzióival állunk szemben. Elég csak arra gondolni, hogy manapság pár napon belül gond nélkül földet érhetünk egy távoli kontinensen, illetve az Internet segítségével gyakorlatilag bármely ország, vállalat, társadalom, baráti kör ügyeibe nyerhetünk betekintést. Látnunk kell, hogy a növekvő kölcsönös függés dimenziói nem csak a gazdasági szférát foglalják magukban, számolni kell az átrendeződés politikai, kulturális-civilizatórikus, illetve nem utolsó sorban társadalmi-szociális következményeivel is. Samuel P. Huntington már 1996-ban előre jelezte, hogy a posztbipoláris világrend elsőszámú konfliktus forrását a civilizációk harca fogja képezni. A jelenlegi állapotokat tekintve egyértelmű a válaszunk: az amerikai gondolkodónak, aki 2008-ban hunyt el, igaza lett.

A globális világ globális biztonsági kihívásokkal is jár

Minden jel arra mutat, hogy a világ egy ideje megindult az egyfajta határok nélküliség felé, elég csak az Európai Unió Schengeni Egyezményére gondolnunk. Emellett növekvőben van a nem kormányzati szervezetek (NGOs) szerepe is. Mindezeknek, illetve a megnövekedett számú nemzetközi szervezeteknek köszönhető, hogy egyre jellemzőbb az „államon túli kormányzás”, illetve ennek megfelelően „a világkormány nélküli kormányzás”. Mindenesetre a „nemzetköziesedés” folyamatában az államok folyamatosan helyeznek át bizonyos funkciókat a nemzetközi színtérre, mert elviekben csak ott lehet velük igazán hatékony eredményeket elérni. A jelenkor biztonsági kérdéskörei mentén is megállapítható, hogy általánosságban a nemzeti és nemzetközi hatáskörök kettősségéből eredő feszültség hosszú távon nem fenntartható. A probléma gyökrét az adja, hogy az államszuverenitás többé nem tekinthető osztatlannak, hanem nemzetközi szervezetek között oszlik meg.

Változó kihívások, változó válaszlépések

A biztonságot érintő kihívások terén alapvető változásoknak lehetünk tanúi mind Európában, mind a fejlett világ más részein. A hagyományos katonai fenyegetés helyét fokozatosan átveszik az olyan úgynevezett „új típusú biztonsági kihívások”, mint a globális terrorizmus, az illegális migráció vagy a tömegpusztító fegyverek proliferációja. A bipoláris (hidegháborús)  világrend felbomlását követő korszak nemzetközi politikai rendszerének egyik alapvető problémája a „nem egyidejűségek egyidejűsége”, azaz a premodern, modern és posztmodern társadalmak együttélése.

Míg az euroatlanti térség legfőbb prioritásait a versenyképesség, az innováció, az emberi- és szabadságjogok, a fenntarthatóság fogalmaival lehetne leírni, addig ezzel egyidejűleg létezik egy olyan világ is, ahol a fenti jelszavak gyakorlatilag értelmezhetetlenek. A gazdaságilag kevésbé fejlett (Economically Less Developed Countries – ELDCs) államok népességének a mindennapjait elsődlegesen a szegénység, a korrupció, az éhezés, az egzisztenciális kilátástalanság, a közbiztonság teljes hiánya vagy éppen a természeti katasztrófák által fémjelzett pusztítások árnyéka határozza meg.

Egyszerű példa mentén haladva, egy norvég állampolgár valószínűleg kevéssé szembesül egy szomáliai menekült problémáival élete során.

Számos államban egyszerűen nem létezik olyan szuverén hatalom, ami polgárai számára biztosítani tudná az alapvető szükségleteket, életfeltételeket. Ilyen körülmények között könnyen elburjánzik a kilátástalanság, a jövőbe vetett negatív víziók, a destruktív szellemiség. Nem meglepő tehát, hogy napjaink legnagyobb biztonsági kihívását a nemzetközi terrorista csoportok és az ezekhez szorosan kapcsolódó szervezett bűnözés jelentik. Ezért történhet meg az, hogy távolinak tűnő konfliktusok szabják meg az euroatlanti térség biztonság- és védelempolitikai megfontolásait. Ennek tükrében már valamelyest érthető, hogy az európai államok mindössze a konfliktus kezelésére hagyatkoznak, és nem a válság gyökereinek feltérképezésére. Utóbbi ugyanis évtizedeket, illetve strukturális, nézőpontbeli változtatásokat kellene, hogy igénybe vegyen.

Durván fogalmazva, erre egyetlen állam kormányának sincs legkevesebb 20 év mandátuma, felhatalmazása…a németnek sem, a magyarnak sem. A mai megélhetési hatalom aggregáló „kormányzása” teljesen másról szól.

A NATO szerepe felértékelődött, vagy mégsem?

A NATO szerepe – kinek a feladata a biztonság garantálása?

Amennyiben elfogadjuk azt a kitételt, hogy a globális terrorizmus vagy a hozzá szorosan kapcsolódó szervezett bűnözés egyes válfajai mind a jelenlegi posztmodern világrend működésének termékei, annak gazdasági szempontból „fenntartási következményei”, úgy felmerül a kérdés, hogy például a NATO afganisztáni missziója milyen mértékben tudja vagy adott esetben tudta meggátolni azt, hogy a helyi hadurak továbbra is az általuk termesztett és piacra vitt kábítószer tartalmú termékekből éljenek meg. A válasz adódik: erre a szövetség egyáltalán nem képes. A heroin globális feketepiaci jelenléte ugyanis ennél sokkal összetettebb probléma. Először is, addig, amíg kereslet mutatkozik erre a termékre a világ szinte valamennyi országában, addig a kínálattól sem várható el, hogy lecsökkenjen. Vajon nem kellene-e több energiát fordítani a keresleti oldalról érkező fogyasztási hajlandóság okainak feltárására? Miért csak a kínálati oldalra koncentrálunk?

Tovább menve, miért csak a kínálati oldal gyártóin, termelőin van a hangsúly, miért nem a kereskedőkön? A válasz ismét nem meglepő: a heroin alapanyagául szolgáló mák termesztését elméletileg könnyebb kontroll alatt tartani, mint azokat a kereskedőket és fogyasztókat, akik ismeretlen utakon jutnak a termékhez. Ez rendvédelmi kapacitás és szervezettség kérdése.

Esettanulmány: a heroin útja

Megállapítható, hogy a globalizáció, illetve az alapját adó technikai fejlődés minden tekintetben kiszolgálja a feketepiac szereplőit. A heroinkereskedelem egyik ma már ismert módja a következő: bangkoki székhelyű nigériai exportőrök myanmari közvetítők révén szerzik be az afgán heroint, vagy, ha az afgán termék éppen túl drágának bizonyul (a NATO misszió révén kockázatosabb a termelés, a szállítás, ez felviszi az árakat), akkor pakisztánból vásárolnak. Az így megszerzett anyagot Lagosba (Nigéria) küldik légi vagy vízi úton. Ha a rendészeti erők felderítenek egy-egy bejáratott útvonalat, akkor a kereskedők alternatív utakon Ghánába, Dél-Afrikába vagy Elefántcsontpartra szállíttatják az árut. Az Egyesült Államok piacaira kis biztonsági kockázatot jelentő etnikai és társadalmi hátterű fehér nők viszik be az anyagot. A helyi piacok felderítésére a nigériaiak hagyományos postai utakat, csomagküldő szolgálatokat vagy az Internetet használják fel. Látható, hogy mire az anyag eljut a fogyasztóhoz, addigra nagyon nehéz lesz felderíteni, hogy pontosan milyen utat járt be az adott termék.

Afganisztánból indul a heroin.

Költség, költség…

A drogkereskedelem e rövid, vázlatosnak mondható példája azt mutatja, hogy a szervezett bűnözés és annak jövedelméből finanszírozott nemzetközi terrorizmus mindenképpen a mai nemzetközi rendszer költsége. Ha belegondolunk, hogy a drogkereskedelem csak a szervezett bűnözés egy apró szeletét testesíti meg, akkor rádöbbenünk, hogy a probléma nem is oly csekély. A világ tőkepiacainak túlzott liberalizációja révén pedig soha nem volt ennyire könnyű tisztára mosni a szervezett bűnözésből származó bevételeket, mint napjainkban. Jelen körülmények között – off-shore bankszámlák, elektronikus kereskedelem, online bankügyintézés, határok eltűnése – a kereskedők „paradicsomi állapotokat” találnak. Rendkívüli naivitás lenne azt gondolni, hogy a drogok, fegyverek, adott esetben a nukleáris fegyverek vagy az emberi szervek kereskedelmét béketeremtő, válságkezelő akciókkal, régiók pacifikálásával meg lehet akadályozni. Ezek a missziók rövid távon gyógyírt jelenthetnek egy akut válság esetén, ám hosszú távon nem képesek megoldást nyújtani a nemzetközi rendszer túlliberalizált jellegéből adódó organikus folyamatokra.

Megoldás?

Mint korábban is említettem, jelen világunk esetében annyira mélyen gyökerező, strukturális átalakulásnak kellene bekövetkeznie mind politikai felfogásban, mind pedig ezzel szorosan összefüggően gazdasági síkon, hogy a megoldás nem jön, nem jöhet egyik napról a másikra, egy vagy két politikai kurzus során pedig semmiképpen. A szerző nosztalgiával gondol vissza az athéni demokrácia fénykorára, és arra a valódi államférfira, aki a legenda szerint igyekezett mintapolgárként élni. Mindez már egy következő bejegyzés témájául fog szolgálni.

Hozzászólok a cikkhez!