Az elhallgatott témák kutatója

Dátum: 2016. február 04.

A lélek rejtélyei izgatják, a világ jelenségei mögött rejlő okokat keresi. Nagy nyomozónak vallja magát. Hodnik Ildikóval beszélgettünk, aki egy átélt halálközeli élmény hatására végképp elkötelezte magát az elhallgatott témák kutatása iránt.

Nyugalom és cinkos vidámság sugárzik belőle, ráadásul határozottan érzem, hogy Hodnik Ildikót narancsok és rózsaszínek veszik körül, pedig én is inkább a szkeptikusok közé tartozom, a transzcendens világ létezésével kapcsolatban. Az is tény, hogy úgy érzem, ezer éve ismerem, pedig először beszélünk.

Milyen apropóból indult ki a spirituális érdeklődése? Tetten érhető a pillanat, vagy mindig is vonzódott a lélek rejtelmeivel foglalkozó témákhoz?

A lélek rejtélyeihez mindig is vonzódtam, ezért is készültem diákkoromban pszichológusnak, csak aztán elkanyarodott az életem az irodalom-történelem szak, később pedig az újságírás felé. Nagy nyomozó vagyok, szeretem keresni világ jelenségei mögött rejlő okokat. A spirituális tematika izgalmas feltárni való terület volt, különösen a rendszerváltás idején, amikor egymást érték az ezoterikus tanfolyamok és előadások. Korábban elhallgatott témákat is taglaltak, többek között szellemtörténeti nézeteket is, úgyhogy kulturális újságíróként ott volt a helyem.

Személyes érintettség akkor vitt még közelebb mindehhez, amikor huszonhét éves korom körül egy halálközeli élmény jellegű megtapasztalás ért, ez felkavaró volt, de még jobban inspirált, hogy a miértek után kutassak.

Hodnik Ildikó

A Lélek teste címet viselő könyv az első könyve. Milyen tudásanyagot halmozott fel ebben a műben?

Amit csak bírtam. :) Maximalista vagyok, ezért is tartott majdnem fél évtizedig a gyűjtőmunka. Felemelő volt látni, hogy a világ tudáskincsének nincs olyan szegmense, amelyben ne bukkanhatnánk a transzcendenshez való kötődésre. A testi világ, a hétköznapi értelemben vett lélek, vagyis a psziché és a magasabb létet és tudást szomjazó szellemi énünk nem választódik el egymástól. Minden egy összetartó rendbe illik, a világ egységes, akkor is, ha különálló tudományágak, művészeti területek vagy hitrendszerek vizsgálják. Nekem ezért is szimpatikusak az integráló szemléletű megközelítések.

A könyvemben említek biológiai, kémiai eredményeket, egy kevés modern fizikát, bár ezeket inkább élményszerűen. Vannak csillagászati, földrajzi részletek, és antropológiai, filozófiai, nyelvészeti, történelmi, mitológiai, művészeti és vallástörténeti műveket is olvasgattam. Forgattam kommunikációelméleti és pszichológiai munkákat és parapszichológiai szakirodalmat is, főleg a paranormális jelenségek, a mágia, a médiumitás, a meditációs technikák, az asztrológia, a természetgyógyászat terén. Ez csak most tűnik ám soknak, de szépen eloszlott a tizennégy év alatt, míg a párhuzamokat kerestem a természettudományos és a transzcendens kérdések között.

Azt olvastam az ön tollából, hogy a lélek működésének törvényszerűségei vannak. Melyek ezek a legfőbb törvényszerűségek?

Most csak két, lelkeket befolyásoló elemről beszélnék, olyan törvényszerűségekről, amelyek közvetlenül visszahatnak a lelkiállapotunkra és meghatározzák az emberek egymáshoz való viszonyulását. Az egyik a „nem ártás” elve, a másik a” jóvátétel szabálya”. Úgy látom, mostani világunkban ezek hiányától szenvedünk.

A nem ártás azt jelenti, hogy mások károsítása nélkül élünk, nem okozunk szándékosan fájdalmat. De nemcsak tetteinkkel nem bántunk, hanem gondolatainkkal, szavainkkal sem.

Utóbbit emelném ki külön, mert sokan hiszik, hogy a szó elszáll, pedig nem, a szavak nem hullanak az űrbe. Egy lelketlen szó is rombol, olykor egy ütésnél is jobban, életeket lehet földbe tiporni így, és nem tudok nagyobb bűnt elképzelni, mint a lélek pusztítása. Nekem úgy tűnik, egyre nagyobb teret kap hazánkban az ingerültség, a gyűlölködés, a sandaság, a gyanakvás, és egymás lekezelése. Jelen van a családban, utcán, munkahelyen, közlekedésben, de még egyszerű csevegős tévéműsorokban, vagy újságok, közösségi oldalak hozzászólói között is. Pedig valakivel gonoszkodni romboló erő, és spirituális értelemben átokként működik. A spirituális törvények szerint a kibocsátott energia visszatér ahhoz, akihez tartozik, aki kiküldte, úgyhogy minden egyes szó leírása, kimondása előtt érdemes lenne kinek-kinek átgondolni, mit is akar visszakapni. Néha akaratlanul is beletaposhatunk valakibe, de ha megtörtént a baj, legalább a jóvátételen kellene igyekeznünk. Ez sem fogja eltüntetni a sérülést, de legalább megpróbálja helyreállítani a világ végső igazságosságába vetett ősi hitünk rendjét. Egy bocsi nem elég. Fontos, hogy a károkozó komolyan törekedjék az okozott fájdalom csökkentésére. Belátni a hibát, amit elkövettünk, sajnálni a miattunk átélt szenvedést, és tenni a gyógyításért, nem csak a másikkal szembeni karmikus terheink csökkentése miatt lényeges, hanem mert nekünk is segít, lehetőség a fejlődésre, hogy jobb emberré váljunk.

Hodnik Ildikó elődást tart

Ön szerint az egyén milyen hatással lehet saját életére? Irányíthatjuk, befolyásolhatjuk a „sorsunk” alakulását?

Én abban hiszek, hogy sok mindent láthatunk előre, kell is tudatosan terveznünk, és ha nem is mindenben, de azért befolyással lehetünk a saját sorsunkra. Ezt mondja a hit, a népi bölcsesség és a tudomány is. A „segíts magadon, Isten is megsegít” felszólításnak ez is az egyik üzenete, hogy az életünk jobbra fordulásáért magunk is tegyünk, ne csak égi erőkre várjunk, meg a sült galambra. A jövőnk nincs „megírva a csillagokban”, ezt manapság egyetlen valamirevaló asztrológus sem állítja, hanem azt tartják, azok csak rámutatnak kérdésekre, az ember pedig különböző szinteken dolgozhat velük, ahogy az iskolában is meg lehet valamit tanulni elégségesre, de kitűnőre is. Ez már a szabad akarat tere, hogy ki mennyi energiát tesz bele saját magába.

Pszichológiai értelemben létezik „sorskönyvünk”, erre a fogalomra egész lélektani irányzat épült. Fő gondolata, hogy az embert felnőttként a gyermekkorában szerzett hiedelmek, programok irányíthatják. Ezek a tudattalanban megbúvó parancsok tesznek valakit herceggé vagy békává, nyertessé vagy vesztessé. Ezek a szülőktől, a környezettől származó üzenetek sokszor fontos túlélési utasítást adnak, de idővel gyakran korlátozóvá válnak, és valaki ugyanazokat a köröket futja miattuk.

Csak egy példa: sokan kapják azt a korai üzenetet, hogy „mindenért meg kell szenvedni”. Nem csoda, hogy ők a nehézséget akadálynak veszik, és úgy érzik, belepusztulnak. Ha netán valamit könnyebben, boldogabban is elérnek, megfúrják a saját örömérzetüket, hiszen az nem járhat nekik, nincs a csomagban. Másoknál az a parancs fut, hogy „semmi sem lehetetlen”. Ők ugyanazt a problémát kihívásnak, izgalmas feladatnak tartják, és minden ügyes megoldással egyre nő a sikerélményük. Biztosan nem ők lesznek a szegény békák, akik hiába várnak az átkot megtörő csókra.

A jó hír, hogy a programunk átírható, és a játszmáinkat meg tudjuk változtatni. A változáshoz az első lépés a felismerés, ehhez önvizsgálat kell, néha terápiás segítség is, majd jöhet a programunk átírása. Én nem állítom egy szóval sem, hogy ez könnyű. De fontos, mert mindig lesznek olyan események, amelyekre nem lesz ráhatásunk, sőt igazságtalanságok is érnek bennünket. Ilyenkor lesz igazán segítő az a tudásunk, hogy ha a világot nem tudjuk megváltoztatni, a hozzá való viszonyulásunkat igen.

Kiknek ajánlja a könyv olvasását? Hogyan kezdjünk az olvasáshoz, agyunk és lelkünk mely kapuit nyissuk meg, hogy értő befogadókká válhassunk? Mit tanulhatunk meg belőle?

Tréfásan azt mondanám, akinek van rá hét éve. :) Barátaim ígérték még a 2004-es első kiadás után, hogy „te hét évig írtad, mi majd elolvassuk hét év alatt”. De komolyra fordítva, nem kell rá annyi, és mindenki azt keresheti ki belőle, ami a legjobban érdekli.

Mindazoknak szeretettel ajánlom, akik nyitottak az újra, kíváncsiak a világ sokszínűségére, kedvelik a racionális hozzáállást, de nem irritálják őket a spirituális megközelítések.

Én így indultam, és nem bántam meg, úgyhogy aki szeret érdekes elméletekkel találkozni, egységes képet kapni témákról, az bátran lapozgassa A lélek testét. Hogy mit tanít? Azt hiszem, a rengeteg információ mellett főleg egy látásmódot. De ezt nem tanítani szeretném, hanem csak bemutatni. Eredetileg a magam számára akartam egy összefüggő rendszert felépíteni, mert láttam, hogy a különböző korok, hitrendszerek, iskolák és mesterek ugyanazt próbálják visszaadni, csak más címszavak alatt. Nem találtam a témában rendszerező tudásbázist, így az volt a célom, hogy egymáshoz illesszem, ami összetartozik. Így keletkezett végül egy összefoglaló mű, amit többen tényleg szinte tankönyvként használnak, mert szeretik, hogy nagy területeket elemez rövid, tematikus fejezetekre bontva.

Mit üzen azoknak, akik nagyot mosolyognak a szavak olvastán: lélek, erőterek, aura, parapszichológia, mágia?

Hogy én is így kezdtem… és most is sokszor mosolygok. Mert minden az emberről szól, rólunk árulkodik. De nem mindegy, hogy megértő mosollyal figyeljük a lelki jelenségeinket, vagy kiröhögjük. Kultúráktól is sok függ, Keleten például senki sem neveti ki, ha valaki erőterekről, szellemekről beszél. Nálunk sem lesz gúny tárgya a vallásos ember, ha hisz a lélek vagy az angyalok létezésében, de ha valaki ezoterikus angyalkörbe jár, már lehet, hogy furának bélyegzik. Én azt vallom, hogy el kell fogadni a másik ember megéléseit akkor is, ha azok nekünk nem érthetőek. Az ő élményeinek valóságosságát nem vagyunk jogosultak megkérdőjelezni, azok benne zajlanak le, nem bennünk, viszont megfigyelhetjük a dolgokat több oldalról.

Egy érdekes példa a kísértetlátás. Ősidők óta vannak róla beszámolók, léteznek pszichológiai és más magyarázatok, manapság pedig meglepő eredményeket hozó kísérletek. Egy kanadai agykutató, Michael Persinger például elektromágneses jelekkel ingerelte önkéntesek agyterületeit. Istensisaknak nevezik a készülékét, amely révén hallucinációk, örömvíziók, rémlátomások keletkeztek, és testtelen lények jelenlétét érezték emberek. Ez arra utalna, hogy van megfogható magyarázat a kísértetek észlelésére. Ám azt még mindig nem tudjuk, miért láttak kísértetet ezrek és ezrek, aki sohasem húzták fel ezt a sisakot. Ezzel csak azt akarom kiemelni, hogy eszközeink, tudományos lehetőségeink még kevesek feltérképezni mindent. Nincs értelme kinevetni, amiről még nem tudunk eleget, inkább meg kell ismerni.

Az auradinamika a két, vagy több személy közötti energiamozgásokat jelölő kifejezés. Hogyan kell elképzelnünk az energiák mozgását? Mi ebből felfogható, észrevehető és befolyásolható a napi szintű, személyes interakciókban?

Ha az aura egy szubjektíven érzékelhető létező jelenség, akkor a mozgásai is ilyenek. Érezni szoktuk őket, és színeket, formákat is társítunk hozzájuk. Szinte mindenkinek van valamilyen élménye erről, úgyhogy nyugodtan mondhatjuk, egy kicsit mindenki rejtett auralátó. Mit észlelünk a hétköznapokban? Imádom, ahogyan e téren is segítségünkre siet a csodálatos nyelvünk. Ha valamire létezik nyelvi kifejezés, az azért van, mert az emberek megtapasztaltak valamit és nevet akartak neki adni. A hatodik érzék is ilyen létező tulajdonságunk, és az aurajelenségek kapcsán is valós érzeteket írnak le az olyan megfogalmazások, mint a sötét alak, lángoló szerelem, csillogó elme. Aki „megvilágosodik”, annak nemcsak az arca derül fel, hanem a fejkörnyéki auratere is felfénylik. A „vörös köd borul az agyára” is pontos meghatározás, auralátók és aurafényképek igazolják, hogy a hirtelen harag valóban kis, gomolygó vörös felhőként tör elő az emberi energiamezőben. A szerelemesek rózsaszín köde is hasonló. Némelyek energiaáramlásokat éreznek, és majdnem mindenkinek van olyan élménye, hogy valaki meg sem szólalt, de már taszította, vagy a jelenlététől is elfáradt, mintha leszívta volna az erejét.

Befolyásolni többnyire azért szeretnénk az efféle láthatatlan energiamozgásokat, mert zavaróak. Ha óvatosan elkezdünk ezekkel az élményekkel foglalkozni, általában lélekromboló viszonyokat, megterhelő családtagokkal való testközelséget találunk a háttérben. Tipikus példa, amikor valaki úgy érzi, rontás ül rajta. Ha körbejárjuk a témát, sokszor kibukkan a „gyanúsított”: többnyire az anyós vagy egy vetélytárs. A rosszérzést a rossz kapcsolat okozza, nem feketemágia. A szereplők közti érzelmi problémák feloldásához akár pszichológusi segítség is kellhet, sajnos nem mindig elég kettőt körözni egy füstölővel, és elégetni egy panasszal teleírt papírlapot.

Hodnik ildikó munka közben

Sokszor halljuk, hogy az auránk színe aktuális mentális és egészségei állapotunknak megfelelően változhat. Sőt, az aura színét a domináns jellemvonások is meghatározzák. Mi igaz ebből és milyen példákon keresztül tudná bemutatni a jelenséget?

Az emberi hangulatok, jellem és lelkiállapot színekkel való kifejezése évszázadok óta szokás, engem különösen lenyűgöznek a régi tibeti faliszőnyegek vagy akár a görögkeleti kolostorok képei, amelyeken feltüntetik a szent emberek körüli tereket. Jézus hagyományos ábrázolásai között is megtaláljuk a kék mandorlát, amikor tanítói minőségében jelenítik meg a fehéret, amikor gyógyítóként látható, vagy a bíbort, amikor isteni szerepkörében, égi uralkodóként szerepel.

A hétköznapi emberekhez is párosíthatunk színeket, előadásaimon szoktunk azzal játszani, hogy a résztvevőket megkérem, gondoljanak valakire, akit ismernek, és képzeljék el, milyen szín illik hozzá. Aztán megnézzük a fő auraszínek listáját, és lehet ellenőrizni. Általában mindenki beletalál. A színekhez sorolt tartalmak ősrégiek, nem szorulnak magyarázatra, a vörös ma is a veszély, erő, harc színe, a kék a békéé, nyugalomé, a narancs serkentő, ösztönző szín, míg a zöld anélkül frissít, hogy felpiszkálna. A hasonló belső világú emberekhez valóban társulnak ilyen színek, amelyeket például az aurafotók próbálnak visszaadni, érzékenyebb személyek pedig a belső szemükkel látják.

Én sajnálom is, meg nem is, hogy nincs tudományosan igazolt, technikailag megfelelő eljárás az aura megjelenítésére. Sokan vélik, hogy ez lenne az emberek közti őszinteség tökéletes foka, de én azt hiszem, ijesztő volna látni, micsoda indulatlöketek és érzelmi felhők sötétítik el az aurát. Ráadásul illékonyak, és aki nem tudja ezeket helyesen értelmezni, megtévesztően torz képet alkotna a másikról.

Kedvenc történetem erről, amikor egy ismert hazai spirituális szerzőt akartak aurafotóval meglepni az előadásán. Végül nem adták át neki, de engem érdekelt, miért. Kiderült, hogy vöröslött az egész kép, amit a készítők agresszív lelkületnek értelmeztek, ez meg ugye nem illik egy emelkedett mester imidzsébe. Holott az árnyalat arra utalt, hogy szegény egyszerűen csak izgult!

Szinte mindannyian tudjuk már, hogy a modern kor emberét rengeteg negatív inger éri, a stressz népbetegségnek számít. Az ön érdeklődési területének melyek azok a részei, amiket érdemes beépítenünk a mindennapjainkba ahhoz, hogy kevésbé legyünk például stresszesek?

Sok komoly, tudományos kutatás létezik a stresszről és a kezeléséről, és Selye Jánostól tudjuk, hogy pozitív stressz is létezik, ami nagy teljesítményekre sarkall. De én is naponta látom, hogy fáradtak, kimerültek vagyunk, és olyan feszültségeket hordozunk, amelyeket nem is mi teremtünk, hanem gyakran csak átvesszük a másik ember ingerültségét. Főnök, munkatárs, családtag, partner is lehet lelki nyugalmat romboló pszichoterrorista.

Fontos leválasztani magunkat mások lelkiállapotáról, azért ők a felelősek, nem mi. Amikor ez világossá válik, máris megszabadulhatunk a terhek egy részétől. Maradhat így is éppen elég, ami a környezetből és saját magunkból is jön, ezért szerintem nagyon fontos lenne, hogy mindenki „stresszkezelő túlélőcsomagjában” legyenek relaxációs módszerek. Hatalmas lépés lenne, ha legalább a testi feszültség elengedését mindenki naponta gyakorolná. Ha ez tudatosan történne, kevesebben nyúlnának más stresszoldó szerekhez, alkoholhoz, droghoz, cigarettához. Ezért lenne jó már az iskolában tanítani, erre van is kísérlet, de néhol azt képzelik, a lazító elmerülés valami keleti gyökerű ezohumbug, és tiltakoznak ellene. Nagy kár, mert egy szétszórt, koncentrálni alig tudó, folyton fáradt, nehezen terhelhető generációt lehetne igen hatékonyan felvértezni a hétköznapi feszültségek kezelésére.

Én egyébként mindig azt tartottam, hogy a befelé figyelő, csendes, nyugodt elmélyedés a legjobb drog: elszállsz tőle, de nincs káros mellékhatása és teljesen ingyen van.

Szerencsés esetben pedig még megvilágosodni is lehet. :) Hasznos, ha ki-ki megkeresi, neki miféle lazítás válik be. Lehet sport, jóga, agykontroll, valamilyen kreatív tevékenység, művészeti alkotómunka, természetjárás, tánc, vagy rendszeres részvétel autogén tréningen, relaxációs kurzuson, sőt akár egy hitcsoportban is. Lazítani meg lehet tanulni, azon szokott megbukni a jó hatás, hogy nem gyakoroljuk rendszeresen.

Ön szerint melyek azok a kompetenciák, melyekkel a mai kor emberének rendelkeznie kell ahhoz, hogy elégedettek merjenek és tudjanak lenni, jól érezzék magukat a bőrükben?

Azt hiszem, az érett személyiség érzi legjobban magát. Szakemberek sokféle listái ismertek erről, olyan jellemzőkkel, mint a reális valóságlátás, érzelmi intelligencia, társadalmi felelősségvállalás, kiegyensúlyozottság, kapcsolódni tudás, kialakult életfilozófia. Fontos a független belső világ, és hogy lássuk magunkat kívülről. Ehhez szerintem a legtöbbet az a fajta szellemes, önkritikus, jóindulatú humor segít, amelynek nem a másik ember a célpontja, hanem a helyzetekben ismeri fel a mosolyra fakasztó fonákságot és abból is tanul.

Merjünk nevetni magunkon is! Én szeretek. Nem kell tartani attól, ha csak félérettek vagyunk. Olyan ez, mint egy szőlőfürt, sok bogyó már rendben van, de néhány eldugottabb még zöld. Majd megérik az is.

A fejlődő önismeret azt jelenti, egyre jobban megértem a bennem zajló folyamatokat, a másokkal való kapcsolataimat, a múltam és eredetem befolyását a jelenemre, felismerem az erősségeimet és a gyengeségeimet. Nem azt jelenti, hogy tökéletesnek kell lenni. Azt szoktuk mondani, elegendő csak „elég jónak” lenni. És míg erre törekszünk, lehet a célunk, hogy életünk minden szakaszából ki tudjuk hozni a legtöbb értéket.

Jó lenne persze egészen teljessé válni, de én nemigen láttam még olyan embert, aki a folytonos teljesség állapotában lett volna. Talán még a dalai láma sem képes erre. Azt azonban elérhetjük, hogy legyenek legalább időszakaink, amikor érezhetjük, hogy a helyünkön vagyunk, hitelesen képviseljük magunkat, az utunkat járjuk, a bölcsességeinkkel és a hibáinkkal együtt. A zsákutcákból kell kikeveredni, de néhány vargabetű belefér.

A könyv tizennégy év tapasztalatának összegzése, valamint hét éves írói munka eredménye. Mi az, ami miatt megérte elkészíteni, ennyi tudást, időt ráfordítani?

Ezen nem gondolkodtam, csak élveztem a munkát, hihetetlenül feltöltött, és már ezért megérte. Akkor még nem volt annyira széles körben ismert Csíkszentmihályi Mihály flow fogalma, ez az a fajta elmélyülés, amit ihletett alkotómunka, játékba való belefeledkezés vagy elmerült tevékenység közben él meg az ember. Ezt tapasztaltam meg, hogy nincs idő, nincs tér, csak áramlás, és a felszabadult beleolvadás egy nagyobb egységbe. Persze ez nem tarthat örökké, különben nem tudnánk működni a hétköznapi világban. Minden szabadidőmet ráfordítottam a könyvre, és soha nem értettem, miért akarnak a barátok folyton elcsábítani kikapcsolódni, hiszen én már ki vagyok kapcsolva! :)

Mostanában, ahogy múlik az idő, és túl vagyok a dantei határponton, „az emberélet útjának felén”, már szeretek arra gondolni, hogy talán bele tudtam írni valamit abba a nagy krónikába, amelyben mindannyiunknak vannak lapjai. Ha másoknak bármilyen kicsit is segítenek az enyémek, örülök. Mindenki nyer, ez a jó üzlet.

Milyen visszajelzések érkeznek önhöz a könyv kapcsán? Kik olvassák, mely részek a legérdekesebbek az olvasók számára? A javított kiadásba beépültek esetleg azok az új szempontok is, melyek a visszajelzések alapján érkeztek, vagy ön fontosnak tartott beépíteni?

Visszajelzés sok mindenhez érkezett, de tipikusan a személyes sorsok kríziseivel, válaszutakkal függ össze a legtöbb kérdés. Érdekes, hogy 2012 előtt volt egy fura időszak, sokan begyorsultak, hogy az akkorra belengetett világvége előtt még „teljesítsenek”, és cserébe kiválasztottként túléljenek. Másokban meg mintha leállította volna a belső építkezést a közelgő végítélet híre, amolyan „tartós tejet már ne vegyünk” alapon. Aztán az apokalipszis elmaradtával újra szembesülni kellett a feladatokkal, gyakoribb lett a „hol a helyem, az utamon vagyok-e” típusú aggódás. Nem hinném, hogy ezek tudatos folyamatok voltak, egyszerűen hatott a kultúrköri üzenet az ezeréves ítéletnapokról.

A javított kiadásban csak néhány elgépelést, véletlenül elírt adatot korrigáltam, de az anyag egésze ma is aktuális. Az újabb gondolatokat inkább egy folytatásban akarom feldolgozni, ami különböző fókuszpontokra koncentrál majd. Ezek közül az egyik éppen az, hogy hol teljesíthető az életküldetés, azonos-e a hivatással, ki kell-e vonulni a világból a megvilágosodáshoz, vagy az nem függ GPS koordinátáktól.

Aki ennyire otthonosan mozog a lélek útjain és tisztában van számos összefüggéssel mint Ön, annak mennyire kell dolgoznia a saját személyiségén, vagy elérhető az állapot, amikor elmondhatja, hogy „készen van”?

Természetesen dolgozom magamon, és ez önismereti munkát jelent, különböző formákban, önállóan és csoportokkal is, saját élménnyel, szupervízióval. Én nem is szeretnék készen lenni, mert az maga a leállás, a vég. Különben is, van még mit fejlődnöm. :)  Mariana Caplan, amerikai pszichoterapeuta és író azt mondja, vannak „spirituális úton terjedő betegségek”, amelyek eltérítik az éretlen utazót a helyes iránytól. Szerinte az „én már megérkeztem” érzete a leghalálosabb vírus, mert aki úgy hiszi, készen van, végleg lezárja maga előtt a további emelkedés lehetőségét.

Milyen kérdések foglalkoztatják mostanában, új inspirációk vagy régebbi, még fel nem dolgozott kérdések inspirálják leginkább?

Több munka is napirenden van, köztük A lélek teste folytatása is érlelődik. Mostanában sokat foglalkoztatnak a Vízöntő korszakváltás lehetséges következményei és Magyarország gyógyításra felhasználható erőforrásai.

A családokban ható generációs mintákkal, néha szinte átokként ható üzenetekkel is gyakran találkozom, amelyek az utódokban pusztítanak. Sajnos sokszor nem az nyomja meg az önmegsemmisítő gombot, aki belepusztul. Fontos lenne megtanulni, hogyan állíthatjuk le ezt a végső visszaszámlálást a személyes életekben éppúgy, mint a bolygónkon.

Hozzászólok a cikkhez!