Homokba írva

Dátum: 2018. június 11.
Szerző: Schmidt Vera (Sveraszívem)

Nem tudod letenni... nem ezt vártad, nem is így mondták... mérges vagy... érzed... nagyon is...tudod.. nincsenek szavaid sem...nincs már miért megszólalni... mást ígért a szív ... és mást a száj...

 

...micsoda baromság ez, hogy megbocsátás ... persze... bekötözni azt a sebet, mely a szíven ég, mi?! Na persze?!...pedig... holnap, egy hét múlva, egy év múlva, minden percben magával ránt az élet, be kell kötözni mégis, valahogyan, bárhogyan, bármivel, az élet diktál, kell, menni kell, tenni kell, tovább!!!

 

Uzsonnák...nem lehet a szendvicsükben könny?! De mégis van...mosolyogsz..., a mese nem lehet sós, édesnek kell lennie...es mégis kiabálásba szorított bánat is belé szorul...puszik, igazi felfalósak, a sóhaj csak utána...integetsz nekik, s csak aztán rugdosod a kavicsokat tanácstalanul, mint a kamasz, aki nem is tudja, merre az előre...

 

Szenvedélyes szippantás a reggeli hegyi levegőből, tudván, Isten is, ma is itt járt... csak egyszer kapnád el... utána surrannál! Mégis észre venne és tudná, követed... Hiába bújnál az öreg cirbolya mögé, mégis csak tetetné, hogy semmit sem tud... Tud Ő mindent...és azt mondja: tarts ki! És az mondja...én tudom, és azt azt mondja: engedem és hagyom...

 

Hibákkal, vérző szívvel, a megválaszolhatatlan kérdéseiddel, könnyekkel a szemedben követnéd, hogy basszus, miért? Kiabálnál Vele, Hogy miért újra, meg újra? És minek vagy ilyen? És hogyan képzelte mindezt? Mi ez a fene nagy bizalom?

 

Aztán tudnád, Neki terve van, amiből neked meg eleged...

 

És tudnád, hogy tudja, és Ő mégis rejtőzködik... Bizalmat szomjaz, szeretetet, de Te is... árnyékok árnyéka ... aztán csak lerogynál térdre, nem bánnád, ha bármit is tenne, csak benned rendet tenne... a pillantásod is ezt kérdezi, szeretsz-e még? A szoknyád széle is? Az elnyűtt cipőidben is ezt hordozod...és ha ölelésből értesz, ne villámokkal riogasson?!!!

 

Nem akarsz megokoskodni, szeretni szeretnél és szeretve lenni... nem kell nagy okosság... minek? A hócipődből is a sok megfejtés folyik...Es megkérdeznéd, hogyan is tovább?

 

És dacosan, hogy tudod mit: “Nem kell! Nem kell semmi!!!! A semmmmmmi sem kell, semmmi”...

 

Pedig dehogynem kell, nagyon, de sodródsz, és összetörten ...hagyod...

 

...annyiszor leírtad már...homokba, patakba, a szélbe suttogtad, a madarak énekébe...ami annyira fáj...és volt, hogy vitte...mind tovább, és annyit, de annyit sikerült is elfeledni, mielőtt megjegyezhetted volna...annyiszor felkeltél már...

De most... hogyan tudnál továbblépni? Amiben hittél, az már nem a Tiéd... hogy lehetne bekötözni a sebet... mely a szíveden ég ...de mégis ... valahogy, valahogy homokba kell írni a szót, ami annyira fàj...hagyni kell, hadd vigye a szél...Na erről szól ez a dal...éppen erről...

 

 

 

 

 

Hozzászólok a cikkhez!