Élet-építővé lenni, vagy nem lenni, ez itt a kérdés

Dátum: 2016. április 22.

Élet-építővé lenni, vagy nem lenni, ez itt a kérdés... avagy Shakespeare-i magaslatokba emelhető-e az emberi létezés hétköznapi dilemmája

A Hamlet-i kérdésre hajazó felvetés egyből morfondírozásra késztet…

Lévén koránt sem az a nagy dilemma a legtöbb embernél, hogy lenni, avagy nem lenni érdemes. Amúgy a többségünk erre a kérdésre egyértelműen a lenni válasz gombját nyomja a szavazáson.

És amúgy ilyen kérdést ki a csuda tesz fel egyáltalán? Na persze Shakespeare után „szabadon”, hisz ki merészkedne az egyszerű mindennapokban ilyen szellemi magaslatokba? Ott igencsak fújhat a szél, és egyébként is…kell ahhoz valamely zseniális tehetség. Nem mintha zsenikben ma nem bővelkedne a világ, és morális kérdések is jócskán keletkeznek a hétköznapi valóságok „földszintes” síkságán. Ahonnan néha ellátni a szelíd dombok messzeségébe, ahol egy másik életminőség bontakozik ki a ködös homályban. Átellenben a tavon túl, amelyen biza át kellene jutni „száraz lábbal”, de hát istenadta földi halandója még nem gyakorlott a vízen járás művészetében. És habár a fenti nyilvánvalóan alsó hangon egy metafora, azért a kép még sincs kőhajításnyira sem, az élet hozzánk közelebbi oldalához. Mondhatnánk Real-Time történnek a dolgok manapság.

Lenni vagy nem lenni, ez szerencsére az embereknek nem kérdés

Élet-építeni a gyorsuló idő csapdájában

Na, ez már egy fogas kérdés, az előző felvetéshez képest. Mert hát lenni, akarunk. De élet-építeni akkor, amikor a nap 24 órája is kevés, mert a mai 24 óra köszönő viszonyban sincs a néhány évtizeddel ezelőtti 24 órával? Az már intellektuális kérdés…

Miért is? Kérdi ártatlan őzike szemmel az olvasó. Akkor is felkelt a nap, delelőre járt, majd lenyugodott. Meg most is így tesz, évmilliárdok hosszát járva.

Tényleg, akkortájt (évmilliárdos viszonylatban mondjuk), vajh hogy mérték a delelőt? Vagy ki számolta a naplementét, romantikusan összekapaszkodva lélek-társával, azon morfondírozva, hogy ki mindenki bújik majd össze búgó galamb módjára, amikor már az emberiség lépte tapossa a kék bolygót.

ki bújik össze búgó galamb módjára?

Mely oly gyönyörűségesen ragyog az Univerzum éjsötét palástján, mint a legragyogóbb gyémánt, amit forró hevületű férfiember szerelmes kisasszonya nyakába szán. Bársony dobozba rejtve, nyakék, tündöklő, pazar ajándékként.

Vajon a teremtés gondolata mikor pattant ki, hogy ennyi látszólag élettelen „anyag golyó” közé „ejttette” ezt a fenséges élet-bolygót? Az Univerzumunk általunk ismert részének kétségtelen ékességét.  

Erre a kérdésre ma nem várunk választ. De ettől még gyönyörködünk a látványban, amelyet a technika vívmányainak köszönhetően csodálhatunk nap, mint nap monitoraink elé szegeződve. Persze, csak ha belefér az egyre rövidülő ide-terű 24 óránkba.

gyönyörködünk a Föld látványában

Na, ja! Kiált fel a kibertér állhatatos szörfözője, aki deszkáján az élet tengerén siklana, de ehelyett, az elektronikus hullámokat ostromolja újra és újra, az egérpadját koptatva el.

Csendesen megjegyzem, vissza-visszahullik az információs hullámok magaslatairól, és biza gyakorta merül alá a hírek elmocsarasodó tengerében. Ott fuldokol, miközben néhány kiválasztott, elegáns szörfdeszkáján a legnagyobb hullámok tetején siklik, és ál-sajnálkozással tekint az alant mocsárba hullókra. A kibertér pedig csak ontja, és ontja magából az energia hullámokat, amin sokan megrészegülten cikáznak fel, s alá, a hullámhegyeket ostromolva, s alant a hír-posványba hullva gyakorta.

Az arany élet vége, avagy építeni tudni kell…

Idő ide vagy oda, rövid vagy hosszú lélegzettel felvértezve élet-építő szándékra felkerekedünk…

Valójában eleinte tudattalanul épül a rendszer, ahogy azt már korábban feszegettük. Test-építés mama védett terén belül. Aztán kívül folytatódik ez a rész, még évek hosszú során. De ezt a tényezőt a genetika tartja a „markában”…

Az élet-építés másik külső fázisa a kezdeteknél, amit a drága jó család prezentál az esetek túlnyomó többségében. A kisded megszületésétől fogva, a világ legédesebb, és persze legügyesebb gyereke. Már emeli a fejecskéjét, már végigalussza az éjszakát a szülők nagy örömére, már hasra is fordul. Ül, talpra áll, négykézláb, majd két lábon is halad. Gügyög, ügyesedik. És csak úgy hullik a dicséret az ő fejecskéjére, mint a csillaghullás. Mosolyog is többnyire, mert hát ezt a remek közeget jutalmazni kell, akik agyba-főbe dicsérik, kedveskednek, gügyögnek hozzá, mosolyognak rá naphosszat, ölbe kapják, tutujgatják. Még a gondolatát is megpróbálják kitalálni. Könnyű így életet építgetni. Gondolja a kicsiny gyermek. És csak igyekszik naphosszat lefoglalni a lelkes környezetet, begyűjtve egyre több motivációt a folytatáshoz.

a ksgyerek lefoglalja  a környezete figyelmét

Ám hopp, egy nap eljő a fordulat, és felmerül a kérdés, mint éhes cápa száj, hogy lenni, vagy nem lenni élet-építőnek?

Mert hát ki fia borja az ember? Amint kicsit is megszokja a dicsérő szót, már éppen élvezni is kezdi, hogy mily édes az élet, mennyi kedves ember törődik vele, egyszer csak új napra virrad. És attól a naptól kezdve, az addig annyira kedves emberek bizony színt váltanak. Elkezdenek zsörtölődni. Egyre több hibát találnak. Már nem a mi édes, boglyas virágszáluk vagyunk. Hanem az a „büdös kölök”, aki még mindig nem képes…..

Aki nem alkalmas…

Akiből semmi sem lesz…

És röpködni kezdenek a bezzeg az X, meg az Y az már ezt is tudja, azt is csinálja. Te meg a tökfőzeléket is kiköpöd.

És a „pont olyan vagy mint apád”… (ez eddig erény volt, mostantól vészjósló mondattá válik)

Vagy a „Tessék, ezt anyádtól örökölted”….kezdetű, egyre vész fellegeket sodró szemöldök ráncolások.

törekedjünk az egyensúlyra

És amikor felvirrad a nap, amikortól az addig kedves emberek kiabáló sárkányokká változnak, türelmetlenül rángatva a kabátot a még ügyetlen kézre, hát akkor többnyire elromlik valami a szerkezetben.

Egyes vélemények szerint hosszú időre, sőt véglegesen, hogy nem mondjam (legalább is látszólag) végletesen.

Ez az időszak családtól függően, általában legkésőbb a gyermek intézményi közösségbe (bölcsőde, óvoda) kerülésével történik, stabilizálandó az elégedetlenségek siralomvölgyeit.

És aztán már egy új élet-építés kezdődik. A hogyan védjük meg magunkat élet-építés korszaka.

Tényleg! Hogy védjük meg magunkat?

Mint köztudott, az építés művészete néha „bajjal jár”. Nem beszélve a költségkeret túllépésekről. Az eszközhiány beálltáról. A HR szükségletek vészes kielégítetlenségéről, és a „szakember hiány” enyhítésére szolgáló törekvések bevezetéséről, mint „szükségállapot”.

fontos lesz, hogy megvédjük magunkat. de hogyan?

És hol van már az édi baba, amikor a nagyi haját tépve mossa - az újdonat új lakás horror törlesztő részletére gondolva - a drága tapétát. Mert a kicsi kis kincsünk lábra állva felérte az asztalt, és éppen hatalmas köröket rajzol anya rúzsával a selyem tapétára. És közben a nagyinak folynak a könnyei, hogy hogyan magyarázza meg saját felnőtt anyányi magzatának, miért is nem boldogul a gyerekvigyázással arra a fél órára, amíg anya leszaladt a sürgős ügy-intézni valójára? Pedig ő maga már vagy három gyereket is felnevelt.

életünk egyenlő esélyekkel indul

Na, passz! Mondá a lélek rejtjelezve. Élet-építés keserű kenyerének első falata. Miért probléma a tapétarajzolás? Jár a gyermek fejében a gondolat? Eddig ha rajzolt, ő volt a legügyesebb gyerek a vidéken. Anya meg mindig ezzel a piros izével rajzol köröket a szájára. Akkor meg most mi a baj? Pedig olyan szépen mutat a tapéta gyöngyszürke selymén az a mély bordó árnyalat. És a gyermek lelke egy pillanat alatt össze is zavarodik. S minél több érzelmi viharba kerül a csöppnyi ladik az élet tengerén, annál többször kap szidást, ordítást. Egyre csak növekednek a tilalom hegy erdei, és már azt érzi, hogy itt minden TILOS! De hát, hogy lehet itt élet-építeni, ha semmit sem szabad? Kérdi az Én… Keseredik neki az a drága boglyas fejecske.

És mi tagadás, ez a káosz, a tilalomfák megfejtésével sem tisztul. S oly sok szabály-erdősödés rajzolódik ki az évek során, hogy szabályosan elvész benne az élet, amit építhetnénk.

Mígnem az „erdőkerülő szakértő feltűnésével” megoldódni látszék néhány apró távoli pontocska. Aki egy szép napon ( a HR előnyös lépéseként szerződtetve), mégis megmutat egy rejtett ösvényt, amin csak el lehet jutni valahová. Legalább egy kis tisztásra megpihenni.

De erről majd később, amikor elelmélkedünk Old Shatterhand, mint Űr Lexus vízióján…

Csaba Beatrix

Hozzászólok a cikkhez!