Csuday Viktor emlékére

Dátum: 2019. november 01.
Szerző: Kembe Sorel Arthur újságíró, szerkesztő, színész

Ha már valamikor a hetvenes évek közepén anyai nagymamám furfangos nyomására megkereszteltek, úgy gondoltam, hogy Halottak Napja alkalmából én is megemlékezek.

 

Belül mindenkiről. Ebben a bejegyzésben azonban csak egy emberről. Egy gyerekkori barátomról, aki sajnos már nem lehet köztünk. Egy házban laktunk a hetedik kerületben Budapesten. Rengeteg ökörséget csináltunk, de az egyik ilyen esemény gyakorlatilag Viktor barátom haláláig titok maradt még a saját családja előtt is.

Nem szeretek szomorkodni ilyenkor, mert hiszem, hogy nem feltétlenül egy rosszabb helyen vannak azok, akikre emlékezünk. Inkább próbálok egy olyan múltbéli kontextust találni, ami emlékezetes. Persze simán összeszorul a szívem, mikor az elhunyt barátokra és családtagokra gondolok. Sírás is szokott lenni igen. Emberek vagyunk.

Egy ideig azt hittem, hogy sírásra csak iszonyat gyenge férfiak vetemednek. Most már tudom, hogy nem így van. November 5-én leszek 44 éves. Végre nem mindenki azzal jön, hogy a Krisztusi kor meg minden. Bár kérdés, hogy mióta levettem a facebookról a születési dátumomat, nem tudom kiírni, hogy " köszönöm, hogy ennyian gondoltatok rám:-)". Szóval a Krisztusi kor emlegetésénél mindig az volt bennem, hogy na jól van, akkor most már simán meg lehet halni, ha már az a bizonyos 33 beesett az ablakon. Mármint úgy értem, hogy ha az ember ezt a mondatot meghallja 33 évesen, akkor annyit jelent, hogy most már off. Koccoljon lefele. Na jó ez csak vicc így utólag, de akkor tényleg az volt minden egyes "Krisztusi korozás" után. Ennyit erről. 

Szóval volt nekem egy barátom, akivel egy házban laktunk, egy iskolába jártunk általánosban. Együtt nyaraltunk. Együtt vitorláztunk. Együtt késtük le a kompot Badacsonyból Fonyódra, így a kikötőben kellett aludnunk, miután egy autó sem állt meg nekünk. 

 

Sorel elveszítette legjobb barátját

 

Egyszer kitaláltuk, hogy autókázunk egyet éjszaka. Na jó, azért ez nem volt ennyire sima ügy. Kb. 2001 decembere lehetett. Volt vagy 30 centi hó az utakon. Édesanyám valahol kiküldetésben volt egy utazási kiállításon, ha jól emlékszem. Apám halknak nem mondható horkolásából arra következtettem, hogy már húzza a lóbőrt. Ablak kinyit, előre megbeszélt füttyjellel jelzem Viktornak, hogy mehetünk kocsikázni.

Aki lakott már körgangos házban, pontosan tudja, hogy óriási csaták voltak azért, hogy az udvaron parkolhasson a vas, nekünk sikerült komoly belharcban megszerezni a parkolás jogát a házban, így -hogy ne verjük fel a házat- Viktorral kitoltuk Fiat Uno típusú családi személygépkocsinkat az utcára.

Viktor rendes hosszú ujjú pizsiben, én meg rövidben, ahogy azt télen kell. Mindehhez társult kb. mínusz 8-10 fok, ezért gyorsan kellett mozognunk. Mondjuk az a pár méter rendesen leizzasztott mindkettőnket, de az akció sikerült és már csapattuk is a Csányi utcában.

Nyilván be kellett kapcsolni a magnót is, így a House of Pain üvöltött, míg a hideg motor teljesítményének csak egy részét adta le. Nem tudom ki emlékszik arra, hogy anno még voltak úgynevezett szivatós autók, ami annyit jelentett, hogy egy bizonyos kar meghúzásával kicsit jobban pörgött a motor, de legalább nem fulladt le a vas minden centinél.

Ekkor voltam 16 éves és nem volt még bennem zsigerből a vezetés minden technikája, így ez a kar csak akkor jutott eszembe, amikor a Wesselényi és Dohány utca sarkához értünk a fehér paripával, miközben üvöltött a kocsiból a Jump Around. Szivató behúz, kigyorsít és visszapillantóba felnéz. Fingom sem volt akkor még, hogy a Zsinagóga környékén folyamatos rendőri jelenlét van. Miért is lett volna? Sosem nézegettem. Amikor azonban a visszapillantóban észrevettem a villogóval tapadó-módban utánunk iramodó rendőrjárőrt, akkor hirtelen megláttam a jövőt. Minimum fogdát vizionáltam, de ennél sokkal durvább helyzeteket is beleláttam a sztoriba. Ja és addig mindösszesen vagy 1 kilométert vezettem csak illegálban, úgyhogy viszonylag hamar megbuktunk. Mert jogosítványom ugye nem volt. Na jól van, szóval akkor megálltunk az egyre idegesebben villogó rendőröknek, akik tök nyugodtan szálltak ki a járőrkocsiból. Persze, hogy azok voltak, hisz nem tudták előre, hogy két pizsamás kiskorú lesz a kocsiban. Láss világcsodát, mikor bekukkantottak az autóba, akkor már bizony ráfeszült a kis kezük a szolgálati PA-ra. Meg is értem. Mínusz tízben, egy az ő szemszögükből lopott autóban furikázó két szerencsétlen elmeroggyant víziója merült fel, akik bizonyára az akkor még működő egyik elmegyógyintézetből szöktek ki és loptak el egy kocsit.

Innentől aztán felpörögtek az események. Kis motorháztetőn fekvés után csattant a bilincs is, és irány a Dózsa György út. Rövid fogdai tartózkodás után - tök érthető szkepticizmussal- a rend őrei felvették tanúvallomásainkat. Nyilván hatalmas kamunak tűnt az "apám elaludt és kihoztuk az utcára a kocsit", amíg fel nem hívták apámat. Volt nagy csodálkozás az biztos, de hamar sikerült igazolni a személyazonosságomat, ezzel együtt a történetem hitelességét is, bár ez abban a helyzetben nem nyugtatott meg.

Ja, azt majdnem elfelejtettem, hogy egy fia papír nem volt nálunk és természetesen jogosítványom sem volt. Nem nálam. Egyáltalán nem volt. Szóval hazavittek kifejezett tiltakozásom ellenére, betartva apám kérését. Ugye nem nagyon kell elmagyaráznom, hogy abban a szituban miért is tűnt sokkal kellemesebb megoldásnak a hetedik kerületi kapitányság alagsora, mint apám? Nagyon nem jöttem elő a szobámból pár napig. Szerintem nem kell elmagyaráznom miért.

A legszebb az, hogy Viktort a nappali műszakos váltás találta meg a fogdán. Miután nem volt ellene semmi, amiért ott kellett volna tartaniuk, így szépen kirakták a bejárat elé. Pizsiben. Ő pedig szépen elindult a Keleti Pályaudvar felé. Nem mondom, hogy nem fázott kicsit, de kemény csávó volt, így még a 78-as trolira is felszállt, hogy hajnalban hazajusson. Pizsiben. Bliccelve, mert nyilván nem volt nála jegy. Otthon aztán vett egy forró zuhanyt, és mikor kijött a fürdőszobából, belebotlott édesanyjába, aki épp a piacra készült, így nagyon megörült, hogy kicsi kis fia ilyen korán kelt. Legalább lesz, aki elkíséri.

Ezt a történetet Viktor búcsúztatóján meséltem el, mielőtt vízre helyezték a hamvait. 

Vigyázz magadra öcsém! Sajnos egyre több Labdás van már ott, ahol te is (Saci, Furek, Peresztegi Szilvi és ki tudja még kik), de bandázzatok addig is az égi Liszt Ferenc vagy Klauzál téren, amíg nem jövünk. Nem most lesz, azt ígérem, de találkozunk.

Peace!

Sorel

Hozzászólok a cikkhez!