A nyakkendő és a combhajlító izom esete

Dátum: 2018. augusztus 01.
Szerző: Kembe Sorel Arthur

Nem szoktam korteskedni, fogadatlan prókátorkodni. Nem szoktam pusztán azért tisztelni valakit, mert férfi-nő-fiatal-öreg, vagy mert végig tudott seggelni egy jogi egyetemet.

 

Bocs, olyan, mintha nem szeretném az ügyvédeket. Pontosítok. Egy van most nagyon a bögyömben, mert rég láttam ennyire pénzimádó és dilettáns szakbarbárt, mint akire gondolok. Szóval bocs ügyvédek, de ez jött ki.

 

Szóval, van olyan ember, akit tisztelek. Nagyon is sok. Martin Luther Kingtől kezdve egészen a Vad Fruttik frontemberéig, Likó Marcellig.

 

Ezek az emberek mindannyian tettek valamit, ami nem csak egyszerűen jó, hanem példamutató is egyaránt. A teljesítményt tisztelem, és bár nem vagyok humanista, de a humanitást tudom tisztelni, ami ha mérhetetlen profizmussal párosul, akkor emelem a kalapom.

 

Szóval, nem szoktam korteskedni.

 

Pláne nem olyan kérdésekben, amik ha csak felszínesen is, de érintik az aktuálpolitikát. Ezért nem könnyű két olyan területről írni, ami keményen átpolitizált, mégis hétköznapi emberek működtetik.

 

Ahova a nyakkendő beteszi a lábát, ott van bőven szarkavarás. A magyar egészségügy és a magyar rendőrség azonban arra késztet most, hogy saját bőrömön tapasztalt esetből levonjam a magam konzekvenciáját.

 

Július 27-én komoly 42 éves férfi és apa mivoltomhoz hűen, a Rose Lostiki néven elhíresült vendéglátóipari egység stégéről, kislányom legnagyobb örömére, ilyen-olyan vicces ugrásokat hajtottam végre a vízbe, aminek hatalmas gyerekkacaj lett a vége.

 

Az egyik ilyen ugrás alkalmával, amikor burlesk-filmekből ellesett, levegőben futást imitáltam, az ugrás után elszakadt a bal combhajlító izmom. Nem kis fájdalom, de már a levegőben arra gondoltam, hogy nehogy Katja bármit is észleljen belőle (így hívják a kislányomat).

 

A vízbe esve egy jókora buborékot üvöltöttem a felszín felé fájdalmamban, hogy aztán egy laza féllábas, nyugdíjas mellúszásban megközelítsem a partot, de már akkor tudtam, hogy itt én már nem nagyon állok lábra.

 

Szerencsére minden úgy jött ki, ahogy szerettem volna. Kislányom még akkor is "fú Papa de vicces volt" mondatait nevette maga elé a hasát fogva. Hiába no, egy szülő mindent megtesz a gyerekéért.

 

Ez volt a sztori része.

 

Az események felgyorsultak, amikor Budapest tengerpartja, a Lupa beach egészségügyi szolgálatot teljesítő személyzete pár perccel az eset után megérkezett, és egy gyors diagnózis után elsődlegesen izomszakadást állapított meg.

 

 

Kembe Sorel balesetet szenvedett

 

 

Egy percig sem éreztem azt, hogy bármilyen módon is komolytalannak tartottak volna egy izomszakadást. Azért valljuk be, egy strandon sokkal durvább sérülések is vannak, ahogy aznap a Lupán is akadt. Mindezek ellenére ugyanaz a szakmai profizmus és nyugalom áradt a hölgyből (sajnos a nevére nem emlékszem, pedig simán megérdemelné, hogy legalább le legyen írva).

 

Ugyanezt a nyugalmat és profikhoz illő magabiztos mozdulatokat tapasztaltam a kiérkező szentendrei mentőszolgálat egységétől is, akikből ezek után simán kinézem azt, hogy egy komoly közúti balesetet és egy szimpla ficamot is ugyanolyan körültekintéssel oldanak meg, mint az én kis izomszakadásomat.

 

Teljes nyugalommal bíztam rájuk magam. Se egy felesleges kérdés, se egy felesleges mozdulat. A mentőtiszt egy veterán afganisztáni katonaorvos volt, aki nyilván látott már sokkal durvább eseteket is, de továbbra sem éreztem, hogy bármivel is kisebb jelentőséget tulajdonított volna egy optimális esetben gyógytornásszal és pihentetéssel is megoldható esetnek.

 

Már akkor eldöntöttem, hogy ezt megírom, mert valahogy ekkor jött át életemben először Hippokratesz. Mármint az eskü, amit az orvosok tesznek. Ekkor éreztem azt, hogy vannak olyan emberek, akik nem csak az ingyen thaiföldi luxusnyaralásért cserébe írják fel ennek, vagy annak a gyógyszergyártónak a termékeit rohadt drágán, amikor van olcsóbb jobb hatékonyságú gyógyszer is a problémára.

 

Csak feküdtem a szirénázó mentőautóban és valahogy már az sem foglalkoztatott, hogy menten bevizelek. Amikor a Baleseti Intézet Fiumei úton lévő bázisára betoltak, akkor jött a második megvilágosodás. Elképesztő körülmények között, nagyon különböző viselkedésű embereket látnak el olyan orvosok, akikről pontosan tudjuk, hogy szarért-húgyért dolgoznak.

 

Amikor betoltak az egyes vizsgálóba, a doki széles vigyorral tudott üdvözölni, mert anno a felesége szerepelt egy tévé műsorban, ahol én is. Én magam, ha ott kellene naponta tizenakárhány órát dolgoznom, biztos nem tudnék mosolyogni.

 

Így sem vagyok az a nagyon fú, de always happy emberke, el tudok komorodni, amikor sokat gondolkodom, de ez volt az a közeg, ami teljesen le tudott hozni az életről.

 

Az ápolók meg a nővérek és az orvosok, a radiológusok mindannyian tudnak mosolyogni, ha úgy állnak hozzájuk. Nyilván volt pár katasztrófa ember, akitől elmegy mindenkinek mindentől a kedve. Nem is csodálkozom, hogy az egészségügyisek a sürgősségin bizony kicsit zombi arccal végzik a dolgukat, mert a hónap végi matek egyáltalán nem motiváló.

 

Ahogy öregszem, egyre szentimentálisabb leszek, most már egyértelmű. Pár éve még el sem tudtam volna képzelni, hogy olyat írok le, hogyha mosolyogsz, akkor mosolyt és kedvességet kapsz. Ez számomra 42 évesen vált nyilvánvalóvá. Szóval ne nagyon szapuljuk az egészségügyiseket. A nyakkendő tehet mindenről.

 

Két nap pihenő után, 2018. július 30-án otthonomban pihengetek orvosi javallatra. Jegelem a szakadt combizmomat. Lehajtom a laptopomat a munka végeztével. Gondoltam, megyek egyet zuhanyozni.

 

Gyors légkondi bekapcs, teraszajtó becsuk, és áztatás. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valaki buzerálja a zárat. Kiugrottam a kádból, hogy hallgatózzak. Semmi. Már majdnem visszapattantam a kádba, amikor már teljesen egyértelműen a teraszajtót feszegető hangot hallottam. Óvatosan ki, függönyön keresztül a teraszon meglátok egy alacsony fickót (nem, nem migráns), aki pajszerral feszegette az ajtót. Cél a laptopom az asztalon. Benyit óvatosan, még mindig lefelé nézve a lába elé.

 

Volt még egy másodpercem, gyorsan körbe is néztem, de csak a törölköző lehetett volna fegyverként a kezemben, amit ha leveszek, akkor igazán vicces lett volna a hatás. Mondjuk, ezt a megoldást sok ismerősöm javasolta utólag.

 

Jól van gyerekek, majd legközelebb pucéron kirohanok a teraszra üvöltözve, hogy állj meg, te köcsög!

 

Ezt történt, csak törölközővel a derekamon. A gyors mozdulat azonban megint csak meghozta a gyümölcsét, újra megsérült a combom. No, nem fényezni akarom itt magam, csak a sztori utólag elképesztő vicces, ha az ember filmes szemmel gondolkodik.

 

Rákiáltottam a fickóra: Te mi a kurva anyádat csinálsz itt???!!! (bocs, de ez volt, nem szépítem, a Kurva anyád egyébként is állítólag csak a magyar nyelv sokszínűségéből táplálkozó nyelvi fordulat, nem sértés -nem mondom el ki mondta, mert másfelé terelődne ez az egész írás :-)).

 

A pasas megugrott, én meg rányomtam a lábára a teraszajtót, melynek szorításából simán kibújt, és a Cirque de Soleil artistáit megszégyenítő módon leugrott az első emeletről úgy, hogy semmi baja sem lett, aztán egyenes derékkal nyugodtan elkocogott a helyszínről.

 

Még pár keresetlen üzenetet mennydörögtem utána a kedves édesanyjának címezve, aztán hívtam a 107-et. A hívástól számított kb. 5 perc múlva már hallottam is, ahogy több rendőrautó érkezik a környékre.

 

Nem ez volt az első ilyen eset ott, ahol lakom. Személyleírás alapján megfogtak egy embert, de sajnos nem ő volt az elkövető. Két rendőr kopogott be hozzám. Olyan olajozott gépezetként működött az egész, hogy csak lestem. A rendőrök után érkeztek a CSI Budapest (így neveztem el őket) munkatársai, akik megkezdték közel 2 órás helyszínelésüket.

 

Betörtek Kembe Sorelhez

 

 

Aprólékosan mindent megvizsgáltak. DNS minta, ujjlenyomat stb. Mázli volt, hogy amikor rányomtam a fickóra az ajtót, megtámasztotta a tenyerével, így minta volt bőven. Aztán jött egy nyomozó, felvette a vallomásomat, majd elmentek a helszínelők.

 

Hosszú folyamat volt, de megint csak azt éreztem, mint a mentőautóban. Nem csak egy jól csengő szlogen a Szolgálunk és Védünk. Tényleg úgy gondolták ezek a fickók. Rendesen látszott a két járőrön, hogy szomorúak, mert nem azt az embert sikerült megfogni, aki be akart törni.

 

Szóval respect mindegyik rendőrnek, aki ebben az ügyben eljárt.

 

Az, hogy gyakorlatilag csak rongálásért kereshetik a fickót, arról nem ők tehetnek. A nyakkendő tehet. Az, hogyha a betörő csávó belépett volna az ajtón, akkor már egészen más jogi helyzetet teremtett volna. Ez sem a rendőrök hibája. A nyakkendő hibája.

 

Szóval, nem szoktam korteskedni, most mégis megtettem. Magamtól. Mire jó a combhajlítóizom szakadás, mi?

 

Hozzászólások

Rita
2 héttel ezelőtt
Gyors gyógyulást és eredményes védelmi rendszert kívánok....A törölköző és anya említése legközelebb nem biztos, hogy bejön...főleg így, hogy úgy tudjuk,eddig nem volt más. Még jó, hogy a gyermek nem volt jelen.
Kembe Sorel
4 nappal ezelőtt
Köszönöm a jókívánságokat! Rajta vagyok az ügyön erősen

Hozzászólok a cikkhez!